A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-22 / 52. szám
LOVICSEK BÉLA — Hát idefigyelj, kedvesem: alig várom már, hogy munkába álljak, ami azt jelenti, hogy a hivatásomat nem adom fel. Különben is, megszoktam egy bizonyos életritmust, ha úgy tetszik életvitelt, amiből egy jottányit sem engedek... — Felállt, az ablakhoz lépett, hosszan nézett kifelé, s mintha csak az ablakon túli világnak mondta volna a következőket. — Azt hiszed, kedvesem, hogy az eddigi életvitelünk fenntartásához elegendő lenne a te — már ne haragudj — csekélyke fizetésed ? A kijelentésével alaposan szíven ütötte Andrást. — Igazad van — motyogta maga elé —, ne haragudj... Felállt és elindult kifelé. Nóra ijedten kiáltott utána. Rádöbbent, hogy kissé túllőtt a célon. — Hová mész?... Várj, ne menj el, András, gyere vissza! Esze ágában sem volt visszamenni. Autóbuszra ült és Etelkáéknál kötött ki némileg lecsillapodva. Mikor belépett, felvillant a sógora szeme: — Megyünk? — Azért jöttem — hazudta —. a naptár szerint ma jól kapnak a halak. Etelka átölelte, mintha a kedvese lett volna: — Szomorú a szemed, öcsikém... Jól vagy? ... Nem éhezel? Tejfölös nyúlhúsom van gombóccal. Kérsz? Jól bepakolt. Lassanként a megbántottságából fakadó fájdalma is eltávozott a szívéből, elfelejteni azonban nem tudta. A tóparton már aránylag jól érezte magát. Nézte, nézte a fodros vizet, miközben arra gondolt, mennyivel más, mennyivel szabadabb volt úgy másfél évvel azelőtt az élete. Semmire semmi gondja, azt csinált, amit akart, oda ment, ahová akart, s a lányok sem hiányoztak az életéből. Felsóhajtott: hová lettél gondtalanság, hová lettél áldott szabadsági? Hiába próbálta túltenni magát a történteken, nem érezte jól magát, csak a sógora előtt nem akarta kimutatni, hogy bántja valami. Az ö szép felesége kevesli a fizetését. Nem és nem tágított tőle a gondolat. Eddig mind egy fillérig kezébe adta a fizetését, egyetlen koronányi zsebpénzt sem hagyott magánál. Igaz, Nóra mindig tett pénzt a tárcájába. Viszont az is igaz, hogy mióta együtt élnek, semmit sem vásárolt magának, még egy zsebkendőt sem. Keserűen fogalmazódott meg benne a gondolat: lassan odajut, hogy nem is lakhat jól mellette, mert a végén még azt találja mondani, hogy felzabálja a fizetését, s neki nem jut francia kölnire, flancos cuccra, hangversenyre, operára meg egyebekre. Mindez persze enyhe túlzás volt a részéről, de abban az elkeseredett és felzaklatott állapotban mindenféle hülyeség megfordult a fejében. Kellemes volt az idő. A szél elerőtlenedve elpihent a lombok között, a víz tükörsima, a szúnyogok sem háborgatták őket, már csak a jó kapás hiányzott. — Szőtten vagy, sógor. — Szeretnék halat fogni. — Én is ... Meglátod, fogunk is, ideális az idő — biztatta Andrást a sógora. Mindig biztatták egymást, de akkor sem kedvetlenedtek el különösebben, ha zsákmány nélkül tértek haza. A vérbeli horgász már csak ilyen. Alkonyattájt sikerült megakasztaniok egyegy szép pontyot. — Nem megmondtam? — örvendezett a sógora. — Elviszed? — El, ha neked nem kell — felelte András. — Holnap vasárnap, főzök halászlevet, néhány szeletet ki is rántok. — Hát akkor rajta, pucoljuk meg itt a tóparton, ne mocskoljuk be otthon a patyolat konyhátokat! — Így a sógora. Éjfél felé járt az idő. mire András hazaért. Nóra fenn volt még. Felhúzott térddel ült az ágyban. András nyomban a fürdőszobába ment, hogy lezuhanyozzon. Nóra bement utána, s egy ideig szótlanul nézte. Bánatos volt a szeme. Hogy őszintén bánkódott-e vagy sem, nem tudni. Mikor András kilépett a kádból, Nóra beborította öt a bolyhos törülközővel, s dörzsölgette. mint a gyereket szokás fürdetés után. — Haragszol ? — Nincs miért.., — Nagyon megsértettelek. — Nem emlékszem rá ... — Bocsáss meg, kérlek! — Nincs mit megbocsájtanom ... Lefeküdtek. Szokás szerint mosr. is az történt, ami általában történni szokott fiatal házasok között: reggelig kibékítette őket az ágy. Annak ellenére azonban András nehezen tudta elfelejteni a tegnapi napot. Nóra pukkadásig ette magát délben. Jó étvágya volt. Szerencséjére, nem volt hízásra hajlamos, nem kellett fékeznie magát, s fogyókúráznia, mint sok hasonló korú aszszonynak. Továbbra is tartotta az alakját, egyáltalán nem látszott meg rajta, hogy két gyereket szült. Kemény volt a húsa, feszes és kemény a keble, nem kellett melltartót viselnie. Égre-földre dicsérte András föztjét, s ki tudná megmondani, hányadszor csókolgatta meg a kezét. Talán ezért, talán másért, András kezdett kételkedni Nóra őszinteségében. Belebújt a kisördög. Hátha minden dicsérete, lángoló bujasága, csóközöne, igéző mosolya, simogatása, suttogó vallomása csak számításból fakadó porhintés? Hátha közben azt gondolja magában, hogy a kis hülye — mármint András — annyira belé van gyangyulva, hogy se lát, se hall, hogy ezzel a mindent tudó cseléddel, mindenessel, megütötte a főnyereményt, hogy mellette nyugodtan és szabadon élheti a világát...? Lehet, hogy alaptalanul gyanakodott rá, lehet, hogy Nóra őszinte, amikor azt mondja, hogy András nélkül nem tudná elképzelni az életét, meg hogy ö az első és egyben utolsó férfi, akit igazán tud szeretni. Zsolti szépen fejlődött. Mikor András föléje hajolt, már mosolygott és önfeledten csépelt a kezével-lábával. Nagyon örült neki, a világ összes kincséért sem tudott volna megválni tőle. Sápadtan, megszűrödve került haza Angyalossyné a kórházból. Nyugdíjazták, de nemcsak őt, hanem Angyalossyt is. Ö már jócskán túl járt a nyugdíjkorhatáron. Azért az akadémia megbízta őt egy-egy munka elvégzésével. Szívesen elvállalta. Azt hangoztatta, hogy munka nélkül feleslegesen él az ember a földön. Amíg az anyós a kórházban volt, az após el-elment Nóráékhoz, különösen, amikor András halféleséget főzött. Élt, halt a halért. András szívesen elbeszélgetett a rendkívül müveit emberrel, aki majd minden alkalommal hogy ne hagyja annyiba a dolgot, fejezze be az egyetemet. Ne másnak, magának bizonyítsa be, hogy képes rá. Angyalossy figyelmeztető hangon folytatta: — Legyen az embernek tartása, önbecsülése, soha ne adja fel, erős akarattal minden akadály leküzdhető. András igazat adott neki, de ha arra gondolt, hogy milyen akadályok állnak előtte — a két gyerek körüli foglalatosság, a háztartás, a főzés, mosás, takarítás, mivel Nórára nem számíthatott, továbbá az üzemben egész emberként kellett helytállnia —, egyszóval az előtte álló akadályok legyőzhetetlenné tornyosultak. Annak ellenére azonban valahol a lelke mélyén mégis munkált benne a csakazértis. , A tanulás elkezdését egyre halogatta. Biztosan csak az idönyerés miatt határozta el véglegesen, hogy akkor vág bele, ha majd a gyerekek iskolába fognak járni. Érdekes módon ez a döntése mélységesen megnyugtatta. Egyik hétvégén András elment Petráért. Mikor az udvarban kiszállt a kocsiból és megpillantotta öt a kislány, határtalan örömmel futott eléje: — Apu, apu! — kiabálta, ami jólesett Andrásnak. Tóth Bálint a hajlóknál dolgozott. Szürethez készítette elő az edényeket: kádakat, hordókat, puttonyokat, a prést, a szürőkast, meg ami kellett. Tóthné sajnálkozott egy sort amiatt, hogy Nórát meg a kisfiút otthon hagyta András. — Jól vannak? — kérdezte érdeklődéssel. — Zsolti kész vasgyúró már, nemsokára kiugrik a kocsiból. Alszik, eszik, nagyon jó gyerek. — Egyem meg a szivét — mondta Tóthné —, de szeretném már látni. Gyertek el szüretkor, ha tettetitek. — Majd meglátjuk. — Mintha megvékonyodtál volna — nézett végig Andráson az édesanyja. — Jól vagy? — Nagyszerűen. — Hát a feleséged ? — Szintén jól van. Már dolgozik. — Nem maradt otthon egy-két évig a gyerekekkel ? — Nem maradhatott. Alig várták már visz-14
