A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1989-12-22 / 52. szám

ŐK MAJD FOLYTATJÁK

/

Zseliz (Zeliezovce) épülő, szépülő város a Garam partján.

Található itt mezőgazdasági és ipari üzem, magyar és szlovák nyelvű alapiskola és gimnázium, körzeti kórház és poliklinika. Új lakótelep is épült, amely sárga színű házairól a „kínai negyed” becenevet kapta.

A zselizi „őslakosok" személyesen ismerik egymást. Fi gyelemmel kísérik egymás sorsát, érdeklődnek a „valódi zseliziek” élete iránt. Ebben a szinte családias környezetbei él Lestyan Pál és felesége, Erzsi néni. Amikor ellátogattam hozzájuk, éppen kertes családi házuk felújításán fáradoztak.

— Mennyi ügyes mesterember dolgozik itt! — mondtam.

— Bizony, ügyesek — mosolygott Erzsi néni —, hiszel ők mind a fiaim, lányaim, férjükkel és feleségükkel.

— Ilyen nagy családjuk van? — érdeklődtem.

— Kilenc gyerekünk született. Mind a kilencből becsületes, dolgos embert neveltünk.

Előkerült a családi fényképalbum is. Sorra nézegettem a képeket, élvezettel hallgatva Pali bácsi és Erzsi néni büszkeséggel tűzdelt ízes magyar beszédét.

— Hát, nagyon nehéz életünk volt — kezdte az emlékezést Erzsi néni. — Én Budapesten éltem, a férjem pedig Szarvasról származik. Első két fiunk,

Palika és Sanyika még Magyarországon születtek,

1946-ban és 48-ban. Sanyika háromhónapos volt, amikor a háborút követő nehéz 48-as esztendőben férjem családja ide, a határtól harminc kilométerre eső Zselizre költözött. „Asszony, kövesd az urad!" alapon jöttem én is, meg a két pici gyerek. Nagyon nehéz volt a kezdet. Minden falatért keményen meg kellett dolgozni. Én nem tudtam munkába állni, nagyon kicsik voltak még a gyerekek. Vezekényen utaltak ki számunkra egy szükséglakást. A férjem, hogy legyen mit ennünk, beállt traktoristának, az éppen akkor alakult szövetkezetbe. Nem sokáig élhettünk a keresetéből, kukoricahordáskor karambolozott és nagyon súlyos balesetet szenvedett. Több hónapig munkaképtelen volt ...

— Bizony — vette át a szót Pali bácsi. — Talán akkor volt a legnehezebb. Nem is tudom, hogyan vészeltük át ezeket a nehéz hónapokat.

Felépülése után Lestyan Pál a kútfúróknál dolgozott.

Amikor megismerték ügyességét, kissé már könnyebb volt az életük. Nem hiába végezte arany oklevéllel a géplakatos tanodát.

— Jó szakembernek bizonyult — jegyezte meg Erzsi néni. — Én az apró gyerekektől nehezen tudtam volna munkába állni, így csak a férjem keresetére számíthattunk... 1950-ben megszületett János fiam, akit mi csak Öcsinek becéztünk, aztán 1953-ban negyedik fiunk, Lacika .. .

Erzsi néninek könnyes lett a szeme, beszédét nem folytathatta.

— Bocsásson meg — nézett rárn megtört tekintettel Pali bácsi — Laci fiunk, sajnos, meghalt. 31 éves korában, öt évvel ezelőtt egy reggel, munkába menet elütötte egy autó.

Nézem a képről rám mosolygó csinos férfi arcát. Nézem két gyermeke és felesége fényképét. Megcsap a tragédia szele, elszomorodom, de továbblapozok az albumban.

— Igen — mondta Pali bácsi —, ök a kisebbek. Ez itt Erzsi, aki végre lány lett. Persze, anyja nevét kapta. Aztán sorrendben, kb. három év különbséggel (57, 60, 64, 67) még négy gyermekünk született. Gyurka, Gábor, Ildikó és végül a „ráadás" gyerek, Robika. A legidősebb és a legfiatalabb fiunk között 21 év korkülönbség van. Palcsi fiam fia és öccse között 1 év különbség van.

— A nagy korkülönbség nem zavarta a testvéreket?

— Soha nem vettük észre. A kicsi mindig örült a kisebb érkezésének, mert így már ö is „parancsolhatott" valakinek.

— Ezt úgy értsem, hogy a nagyobb gyerekek kordában tartották a kicsiket?

— Igen, azt hiszem, hogy ez így volt. Különben szegény feleségem nehezen tudott volna rendet tartani. Nem akarok dicsekedni, de mi mindig, még a nehez időkben is példás életet éltünk. Nekem a család volt a mindenem. Értük éltem és dolgoztam. Mikor végre letelepedtünk Zselizen, ahol szüleim házába költöztünk, én már az oroszkai (Pohronsky Ruskov) konzervgyárban dolgoztam, mint géplakatosmester, nyugdíjbamenetelemig. Szerettek és megbecsültek a gyárban. Számos újításomat elfogadták és még ma is alkalmazzák. Állami kitüntetést is kaptam.

Erzsi néni a tűzhely körül szorgoskodva jegyezte meg:

— Nem akarom a férjemet a szemébe dicsérni, de a környéken nem volt párja ügyességének. Csak nézze meg a műhelyét, amit berendezett magának. Bizony, az én uram a kocsmába soha még a lábát sem tette be. Munka után rögtön sietett haza, a családjához. Én sajnos, sokáig nem dolgozhattam, teljesen lekötött a gyerekek nevelése, a háztartási munka és a kert. Mikor már kicsit nagyobbak lettek a gyerekek, végre én is besegíthettem a családi költségvetésbe, elmehettem dolgozni. Előbb az iskolában, majd a kórházban dolgoztam, mint takarítónő. Bár a kórházban is szerettek, én mégis az iskolában éreztem jobban magamat. Tudja, itt gyerekek között lehettem.

Sok szelet kenyér, és sok csésze kávé került az asztalra.

— Látta volna — jegyezte meg Erzsi néni — amikor a férjem, vagy az én 60. születésnapunkat ültük. Kilenc gyerek, férj vagy feleség, tizenhét unoka, no meg mi a papával. Az én hatvanadik születésnapomon sajnos már csak nyolc gyerek volt jelen ... A gyerekeimet mind egyformán szerettem. A kicsiket azért, mert kicsik, a nagyokat azért, mert nagyok, eszesek, ügyesek. Mi csak jóra neveltük őket. Meg is állták a helyüket az életben mind. Palcsi fiam, a legidősebb, a haza szolgálatában áll, egész az alezredesi rangig vitte. Sanyika, Öcsike és Lacika a bányában dolgoznak. Mindhárman tanultak, Sanyi és Öcsi szakközépiskolát (bányászatit) végeztek, Lacika, bár géplakatosnak tanult ki, de esti egyetemre járt. Még egy éve lett volna, hogy mérnök legyen. Erzsikénket a cipőipar kötötte le. míg Ildikó az üvegcsíszoló szakmát tanulta ki. Gyurka és Gábor fiunk villanyszerelők, míg legkisebb fiunk, Robika szintén az egyenruhát választotta, állami alkalmazott. Ö, a legkisebb fiunk döntött úgy, hogy velünk marad, nekik alakítjuk át a házat is. Decemberre várják első gyermeküket, és mi a tizennyolcadik unokánkat.

— A városban lakik az egész család ? — érdeklődtem.

— Sajnos, nem — válaszolt Pali bácsi. — Gyerekeink az ország különböző részeire kerültek. De nem is baj, így legalább mehetünk Breclavba, Orlovába, Handlovába, Partizánskéba vagy Prievidzába — mindenhol otthon vagyunk. Gábor, Gyuri és Robi viszont itt élnek a közelünkben. Mi megtettük, amit megtehettünk. Becsülettel felneveltük őket, szakmát adtunk a kezükbe. Egyszerűen, szerényen, de mindig csak tiszta szívvel és tiszta élettel.

N. KÁKAROV SZILVIA Gát Géza felvétele

13