A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-14 / 29. szám
LOVICSEK BÉLA — Tényleg nem ismeri? — Nem .,. — felelte András elboruló arccal. Csalódásfélét érzett. Gondolhatta volna, hogy nem akárki. Azt az árnyalt finomságot és előkelőséget nem lehet megtanulni, arra születni kell és olyan környezetben nevelkedni, amelyben másmilyen nem is lehet. Micsoda hülye gondolataim vannak! Hogy még árnyalt finomság meg előkelőség! Honnan is sejthette volna, mennyire rátapintott az igazságra. Ezek szerint a doktornő megközelíthetetlen. Ott egye meg a fene, ahol van ... Pedig az az igazság, hogy András abban a tévhitben ringatta magát, hogy esetleg. Marhaság! — Van egy kislánya, igaz? Kerekre nyílt a nővérke szeme: — Ha nem ismeri, honnan tudja? — kérdezte majdnem ellenséges hangsúllyal. — Hát csak úgy... mondjuk kitaláltam ... Férjezett? — Kérdezze tőle! — Miért kérdezzem meg tőle, ha maga is megmondhatja ? — Nem, nem férjezett — felelte a nővérke foghegyről, s menni készült. — Várjon még, nővérke, kedvesl A könyörgő hangra visszafordult a szőkeség. — Egyszóval nincs férje, és a kislány örökbefogadott ... ? — Nem örökbefogadott: a doktornő szülte. — Hogyan, ha nincs férje?.. . Vagy elvált közben ? A nővérke elnevette magát: — Kíváncsibb, mint egy pletykás vénaszszony!... Maga szerint csak a férjezetteknek lehet gyerekük... ? — Fejét ingatva folytatta. — Elég nehézkes a felfogása, fiatalember. — Annyira süket azért nem vagyok — mondta András kissé sértődötten. — Mindenesetre azt tudom, hogy a dunna sarkától senki nem szokott teherbe esni. A nővérke nem felelt semmit. Kuncogva elment. így évődtek néhány napig. A kölcsönös szimpátiából mintha valami szövődött volna köztük. — Semmire sincs szüksége? — kérdezte legközelebb Andrástól. Mosoly bujkált a szája sarkában. — Éppenséggel lenne... — mosolyodott el András. / — Hadd hallom! — Példának okáért, ha fölém hajolna és egy jókora puszit nyomna az arcomra, alighanem csillapodnának a fájdalmaim. — Nem gondolja, hogy túl igényes? — kérdezte a nővérke halkan felnevetve. — Tudtommal a puszi még senkinek sem ártott meg ... Maguknak, egészségügyi dolgozóknak nyilván az a jelszavuk, hogy mindent a betegért, vagy nem? — Igen, csakhogy abba nem tartozik bele minden... — A nővérkének láthatóan tetszett a téma, mert tovább folytatta a gondolatsort. — Ma csak puszi kéne, holnap meg már arra kérne, hogy bújjak a takarója alá, mivel egyesek szerint az élő test melege a legjobb gyógyszer. — Igazán? — nézett nagyot András. — Bár nem hiszem, hogy ez mindenkire érvényes ... Például a doktornőnek pontosan az élő test melege ártott meg, ha nem tévedek. — Ugyan!... Ha nem akarta volna megszülni, elvetethette volna, de ö meg akarta szülni... — mondta az ápolónő elkomolyodva. Pillanatnyi szünetet tartva azon gondolkodott, kimondja-e, ami éppen akkor ötlött az eszébe. Csendesebbre fogta a hangját. — Állítólag komoly problémái voltak akkoriban, mert a szülei hallani sem akartak arról, hogy megszülje a kislányt... Nem akárkik ám a szülei. Az apukája valami művészettörténész, az akadémia tagja, az anyukája pedig a bölcsészkaron ad elő ... Azt rebesgetik róluk, hogy az anyukájának grófok voltak az ősei... Tény, hogy nagy lábon élnek, villájuk van a dombon ... Tóth András szájtátva hallgatta a nővért. — Azért a száját becsukhatná — nevette el magát a kékfityulás teremtés, s felragyogott a szeme, mintha csillag pottyant volna bele. — Mindezt honnan tudja, gyöngyöcske? A „gyöngyöcske" nagyon tetszhetett az ápolónőnek. Ellágyultak az arcvonásai, valósággal kivirult és még inkább megszépült. — Tudhatná, hogy milyenek az emberek meg a pletykák: ha igazak, ha nem, terjednek, mint a futótűz... Egyre bizalmasabbá vált a kapcsolatuk. — Nagyon kedves teremtés maga ... — jegyezte meg András legközelebb. — Hol végzett? — Rozsnyón ... — Megmondaná a nevét? — Fontos?... Adél vagyok, ha annyira érdekli. — Lány még, vagy már férjezett? — Mondom én, hogy kíváncsibb a vénasszonyoknál! ... Sajnos az a helyzet, hogy az ápolónők nehezen tudnak férjhez menni — mondta a nővérke nagyot sóhajtva. — A legtöbbjük orvos férjet szeretne . .. Hiú ábránd, ritkán sikerül... — Talán maga is ilyen férjről álmodozik? — Nem tagadom, nekem is voltak hasonló gondolataim — tárulkozott ki a nővérke nagyon őszintén —, de csakhamar rájöttem, hogy semmi értelme a fellegek közt járni. .. Egy doktornak sem akartam és akarok lenni az ágyasa, arra mindig lehet férfit találni, ha éppen szükségét érzi az ember..,. Mindenek előtt az önbecsülés, fiatalember. Az édesanyám ezzel a figyelmeztetéssel bocsájtott utamra. — Milyen igaza volt — bólintott rá András. Tetszett neki a csinos kis teremtés tartása. — Nem találkozhatnánk, ha kikerülök innen? — Azt sem tudom kicsoda, micsoda — felelte Adél elmosolyodva. — Hátha nem rég szabadult a börtönből, hátha bűnöző vagy alkoholista?... Akárkit akármiért nem csapolnak meg csak úgy ukk-fukk, nem gondolja? — Én mégis szeretnék találkozni magával odakinn — Mennem kell — mondta Adél, azzal hirtelen megfordult és kiment a kórteremből. — Helyes kis fruska — szólalt meg András ágyszomszédja, aki súlyos fejsérüléssel feküdt —, de nem érdemes velük komolyabban foglalkozni. Esetleg egyszer-kétszer megkuttyantani, aztán agyő, csibém, és vége ... Egyforma céda ez mind, nem feleségnek valók . .. Ilyenkor persze olyanok, mint a földre szállt angyalok. Mi a véleménye ...? Szerintem köztük is éppen úgy akadnak tisztességesek és becsületesek, mint akármilyen más foglalkozásúak között — cáfolta meg András az ágyszomszédja állítását. — Hallottam én már olyasmiről is, hogy a falu nagyrabecsült tiszteletes urának a felesége megkotlósodott. Ehhez mit szól, barátom? — Mit szóljak? — nézett az ágyszomszéd mereven a mennyezetre. — Ha egyszer nem smakott neki a szentember plajbásza. mi mást tehetett volna az a szerencsétlen aszszony? — Felröhögött, pedig ugyancsak hasogatott a fejében, majd lemondóan legyintett. — Az az igazság, hogy betyár világot élünk, barátom. — Jóapám szokta mondogatni, hogy mindig is ilyen volt — mondta Tóth András elgondolkozva. — Valamikor az egyszerű halandó nem igen tudott a világban zajló eseményekről, ma meg, ha valaki nagyot tüsszent a világ túloldalán, este már beszámol róla a televízió ... A jobboldalára fordult, hogy szundítson egy rövidet. A vérveszteségtől gyakran elnehezült a szempillája. Most is pillanatok alatt elaludt... Álmában a doktornő jelent meg előtte. Egy magas hegycsúcs tetején állt. Zúgott a szél, lobogtatta a dús hajkoronáját, csapkodta, lengette a könnyű, nyári ruháját, érthetetlen szavakat kiabált lefelé, s csalogatón integetett neki, hogy másszon fel hozzá, hogy ott. fenn, egy csodálatos világ vár ra ... Mászott, mászott, verejtékben fürdött a teste, az éles sziklák véresre sebezték a kezét, de ö csak mászott és mászott... Bár fogyojt az ereje, a doktornő utáni vágy azonban megsokszorozta az erejét, s egyre feljebb jutott... Már csak kartávolságnyira volt a szépséges asszonytól, amikor az vérfagyasztó kacagással belérúgott. Egyensúlyát vesztve hullott lefelé, a fenyegető mélység felé ... Nem érezte testének a súlyát, mintha súlytalanul lebegett volna lefelé, mint elsárgult levél a fáról... Egyszer csak földet érve elterült, de nem fájt semmije... A kék ég alatt fehér, tornyos felhők horgonyoztak, s árnyék vetődött az arcára: a doktornő hajolt föléje mosolyogva. Arcából kisimította a csapzott haját, valamit suttogott, de nem értette, hogy mit, aztán hirtelen eltűnt... Helyette egy nagy-nagy pillangó szállt föléje, számycsapásai hűs levegőt hajtottak rá. Meg akarta fogni, nem sikerült. Közben a pillangó átváltozott fodrosruhás kislánnyá, aki a doktornőjére hasonlított... Futni kezdett előle egy nagy, virágos réten. Futni akart utána, de 14
