A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-14 / 29. szám
bármennyire erőlködött, nem és nem bírt fölállni... Nyomasztó álmából felriadva kinyitotta a szemét: a doktornő állt az ágya mellett. Abban a pillanatban rettentő gyűlöletet érzett iránta. Már majdnem kimondta, hogy menjen a fenébe, de a doktornő megelőzte: — Hogy érzi magát? — Nem jól... Rosszat álmodtam ... — Az álmoknak nincs jelentőségük — mosolyodott el a doktornő. — Egykettőre elmúlik a nyomasztó hatásuk ... Szépen javul, amint látom, színesedik az arca, a szeme is visszanyeri a csillogó fényét... Nem Adél nővér jótékony hatására ? Sokat legyeskedik maga körül, amint hallom .. . — Talán a verebek csiripelik? — kérdezte András, közben arra gondolt, honnan a csudából tudhatja, s egyáltalán mi köze hozzá? — Helyes, kedves teremtés, nem lehet rá semmi panaszom ... És az az igazság, hogy minden beteghez egyformán kedves... — Azért lehetnek árnyalati különbségek ... Mindegy... Egyébként az esetet jelentettem a rendőrségen. — Elég rosszul tette. — Ugyan miért?... Már is elkapták a három jómadarat. — Éppen az a baj. Most aztán jön a herce hurca. Nekem még soha nem volt dolgom a rendőrséggel, sem a bírósággal — mormogta András haragosan. — Magának semmi baja nem származhat belőle — mondta a doktornő kedvesen —, ők pedig megérdemlik a büntetést. Elvégre súlyos testi sértés történt, ami komolyabb következményekkel is járhatott volna, akár halállal is. — De nem járt. — Szerencsére ... Egész életemben lelkiismeret-furdalást éreztem volna. Tóth András elmosolyodott. — Miért mosolyog? — Azt hallottam vagy olvastam valahol, hogy a nagyon szép asszonyoknak egyáltalán nincs lelkiismeret-furdalásuk, hidegek és fölényesek, beképzeltek és önzők... — mondta András visszafogott gunyorossággal. Dehogy olvasta. Az egészet akkor találta ki, csak hogy felbosszantsa a doktornőt, de éppen az ellenkezője történt. — Ekkora badarságot I — nevetett fel a fehérköpenyes, majd ismét elkomolyodott. — Az öltönyét elküldtem a tisztitóba. Azt hiszem, már soha nem lesz olyan, mint amilyen volt. Majd kárpótolom érte valamiképpen. — Köszönöm, nincs szükségem kárpótlásra — mondta András komoran, s visszautasítón. — Inkább azt tessék megmondani, meddig kell még itt rostokolnom?... Nagyon unom már... — Egy kis ideig még a vendégszeretetünket kell élveznie, persze csak akkor, ha nem jön közbe váratlan komplikáció. — Közbejöhet? — Azt sosem lehet tudni... — Jól tetszik biztatni: köszönöm szépen! — Hogy megnyugtassam: minden jel arra mutat, hogy nem jön közbe semmi, és ha nem is azonnal, de nemsokára hazamehet — mondta a doktornő, s jobbulást kívánva elment. András ágyszomszédja felülve bámult utána. Szinte perzselt az alig rebbenő szeme: — Ez aztán a husi! — csettintett a nyelvével. — Mind a tíz ujját megnyalná utána az ember — mondta felröhögve. — Néhány évet elengednék az életemből, ha csak egyetlen egyszer a derekamra fonná a futóműveit! — Piszkos a fantáziája, szomszéd — jegyezte meg Tóth András, de nem rosszallóan. ' —Folytatjuk— A KÖZÉP-EURÓPAI UTAS KONCSOL LÁSZLÓ: NEMZEDÉKEM ÚTJAIN írásom címét Németh Lászlótól kölcsönöztem, igaz. egy kissé módosítva, hiszen Koncsol László utazása — ellentétben Németh Lászlóéval — térben nem terjed túl Közép- Európa képzeletbeli határain, ugyanakkor ezzel a címválasztással a Koncsolt determináló koordinátarendszer történelmi-földrajzi elhelyezkedését is jelezni kívántam. A Németh László-i párhuzamok persze ezzel korántsem érnek véget. Koncsol sokoldalú — az irodalomtól a zenén át a képzőművészetekig terjedő — érdeklődését említhetném például, ami Németh Lászlónak is sajátja volt, vagy azt az eleganciát és könnyedséget, ahogy Koncsol is, Németh is a témát kibontja és a legtermészetesebbnek tűnő mozdulattal papírra veti. Szó sincs itt természetesen ráhatásról vagy akár műhelytitkok elleséséről; az ilyesmit nem lehet eltanulni, megtanulni se nagyon, az ember ezzel születik. A párhuzamok felsorolásánál a végére hagytam azt, ami nem is alkati jelleg, hanem a külső tényezők hatásának az eredménye — ez pedig a megsebzett lélek fájdalmas félrevonulása. Fájdalmas ez a félrevonulás, leginkább az önkéntes száműzetést vállaló szenved tőle. A Tanú írásába temetkező, majd a sajkódi magányba elbujdokoló Németh László éppúgy gyötrődött, mint a dióspatonyi azilumban pótcselekvéssel önmagának vigasztalást kereső Koncsol is, csak ezt hősiesen titkolja — tán még önmaga előtt is. Most megjelent könyve — az utóbbi évek egyik legkiemelkedőbb magyar esszékötete —. a Nemzedékem útjain, sok hányattatás után jutott el az olvasókhoz. Az okokat csupán hallomásból ismerem, ezért nem is kívánom részletezni őket, hogy mégis szóba hoztam a dolgot, annak az az oka, hogy a kézirat körüli bonyodalmak miatt vonult ki Koncsol László a csehszlovákiai magyar irodalmi életből. Hogy ez milyen veszteség, csak az tudja, aki maga is benne él ebben az irodalomban. Koncsol kritikái, elemzései nem csupán üde színfoltjai voltak az egyébként meglehetősen sivár csehszlovákiai magyar irodalomkritikának; tájékozódási és viszonyítási pontok voltak, egy olyan építmény pillérei és szerkezeti elemei, amely szinte a semmiből nőtt ki egy szemvillanás alatt, ítéletére, véleményére mindig biztosan támaszkodhat az ember; amit egyszer papírra vetett, annak hitele van. Vitatkozni lehet vele, de tudomást nem venni róla aligha. Manapság gyakran — és joggal — bírálják a csehszlovákiai magyar irodalomkritikát. Fejére olvassák számtalan mulasztását, következetlenségét, olykor még elfogultságát is. Különösen az írók szájából sorjáznak a vádak, de még egyiküktől sem hallottam egyetlen rossz szót sem Koncsollal kapcsolatosan. Sőt, mintha mindenki megtisztelésnek venné, hogy Koncsol — még ha bírálólag is — foglalkozott a könyvével. Kell-e ennél nagyobb elégtétel és dicséret egy kritikusnak? Ez a mostani kötet részben folytatja a két előző Koncsol-gyüjteményben (Kísérletek és elemzések, ívek és pályák) már megkezdett munkát — gondolok itt elsősorban a második világháborút követő időszak csehszlovákiai magyar irodalmának feltérképezésére, egy-egy alkotói portré megrajzolására —, másrészt egy olyan feladatra is vállalkozik, ami régóta esedékes ugyan, de valahogy mindedig elkerülte íróink figyelmét: ez pedig a múltat feltáró önvallomás, az esszészerüen megírt nemzedéki pálya- és korkép. Ezeket az esszéket és interjúkat olvasva az ember hamarjában nem is tudja eldönteni, kit is irigyeljen jobban: Koncsolt-e, mert olyan emberek a nemzedéktársai, mint Nagy János, Tözsér Árpád, Zs. Nagy Lajos, Znám István, vagy éppen azokat, akik az azonos életkor és szellemi indíttatás okán központi helyre kerülhettek a koncsoli csoportképen. Nem optikai csalódás — valóban létezett ez a nemzedék, bár jelentőségét inkább csak gyanítottuk, hiszen krónikásuk Koncsolig nem akadt. Természetesen jelenlétük közvetve így is kimutatható, elvégre müvekben, mozgulmakban, különböző kezdeményezésekben és törekvésekben manifesztálódott. Hogy mégsem láttuk őket eddig, annak talán az lehet a magyarázata, hogy a társadalom főleg a munkájukra és a szolgálataikra tartott igényt, vezetői posztot és irányitói feladatkört nem nagyon bízott rájuk. Meglehet, némelyek szomorúak emiatt, és talán csalódottak is, de vigasztalódhatnak azzal, hogy Koncsol László megörökítette őket. E nemzedék indulása az ötvenes évek első felére esett. Ezt a korszakot sokféle szemszögből vizsgálhatjuk és értékelhetjük, egy valamit azonban nem lehet tőle elvitatni: olyan feladatokat tűzött ki, amelyek nagy tettekre is serkenthettek. Koncsolék nemzedéke megragadta ezt a lehetőséget; létrehozta az Ifjú Sziveket, friss vért vitt a csehszlovákiai magyar irodalomba és képzőművészetbe, s vállalkozott a szellemi erők organizátorának szerepére is (ez megint egy Németh László-i párhuzam!). Egy kívülálló talán elfogulatlanul tudna írni erről, de képtelen lenne megragadni a kor hangulatát és szükségszerűen átsiklana olyan részletek és epizódok fölött, amelyek pedig az egész visszaemlékezésnek a savát-borsát adnák. Koncsol szépirói erényeket csillogtat, amikor erről a korszakról ír, az ember nem is érti, miért nem foglalkozik regényírással. A kötet további fejezeteiben is remek esszék találhatók. Csak természetes, hogy verseket is elemez, meg hogy zenéről (nevezetesen Bartók Mikrokozmoszáról) is ír; e tanulmányok nélkül elképzelhetetlen volna egy Koncsol-kötet. Fábryhoz fűződő kapcsolatáról és levelezésükről irt krónikáját krimiszerűen izgalmasnak találtam — többet tudtam meg belőle Fábryról, mint egyik-másik róla készült monográfiából. A csehszlovákiai magyar költészet a második világháború után c. nagyívü tanulmánya szinte ikerdarabja az ívek és pályák c. kötetében közreadott A harmadvirágzás korszakai — ívek és pályák c. esszéjének. Ez utóbbi elsősorban a törekvéseket és a pozitívumokat veszi szemügyre, az elsőként említett írás viszont már életműveket is summáz és minősít, véleményem szerint elfogulatlanul és az általa felállított értékskála is reálisnak mondható. A Nemzedékem útjain c. kötet lényegében 1985-ig tükrözi Koncsol tevékenységét. Az azóta eltelt időben érdeklődése egészen más irányt vett, s úgy tűnik, a csehszlovákiai magyar irodalommal nem kíván többé foglalkozni. De vajon lehet-e közömbös Koncsolnak az az irodalom, amely ilyen kitűnő eszszék megírására ihlette, s amelynek alakításában aktívan közreműködött? A választ — a számunkra megnyugtató választ természetesen — remélem hamarosan maga Koncsol László adja meg erre a kérdésre. (Madách, 1988) LACZA TIHAMÉR TÖRÖK ELEMÉR GÁL SÁNDOR Napsütésben T a végső rend felé eljutni odáig ahol a létezés A hirtelen zápor után valami bennem szerkezete a tét-váz megtapintható kitisztult ég. megszólal hangtalanul vagy legalább odáig áttetszőbb mint az üveg úgy érzem egy pillanatig ahol körvonalai fölsejlenek az erős napsütésben hogy nem is létezem gőzölögve szárad a föld nem vagyok itt elérkezni a dolgok fuvallat zizegted tele van a szívem csenddel végső rendjéhez ha nem &7 hát a sárguló kalászokat mint néma madarakkal gótikus csipkebokor benépesített erdő mi volt a cél árnyékában lesem mi ha nem a lezárható a gyíkok surranását összefoglalás s a hangyák de akkor miért szorgos tülekedését ismétlődnek a kérdések újra és újra miért nyitódnak bennem a láthatatlan ajtók miért van ez a szó ez a verssor túl a lehetségesen s az időn is túl 15
