A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1989-12-15 / 51. szám

Vallomás a Toronyból Jól tudom,, hogy az íróval szemben a kritikus lépéshátrányban van. És minél összetettebb vagy elvontabb az alkotás, annál többet kell kockáztatnia az önérzetes bírálónak. (Meg­jegyzésként rovom ide azt, hogy nálunk meg nagyon is egyénien alakul a könyv sorsa. Minél jelentősebb alkotásról van szó, annál nagyobb az esélye annak, hogy mesterien agyonhallgatjuk. A világrangú nagymesterek alkotásairól, Gombrovicz, Mrozek, Günter Grass, Nabokov müveiről például teljesen feleslegesen irtam, mert egyszerűen nem találtam rá felelős szerkesztőt, aki elfogadta volna a munkáimat, miközben a harmad-ne­gyedvonalba tartozó amatőrök „alkotásairól" irt bírálataimat még forrójában leközölték, így történhetett meg, hogy a Lolita nem „jöhetett", de helyette ott volt néhány igen sekélyes munka, pl. Tuzinsky, Zimková. Pfi­­hodová, és mások köteteinek röpke elemzé­se. (Ám, csak vissza, vissza ahhoz a fejtege­téshez. Önmagam tapasztalatainál marad­va.) Gyakran már az is boldogító számomra, ha a recenzensem-kritikusom legalább egy dolgot észre vesz az alkotói módszeremből, vagy esetleg írásaimat megpróbálja a VALÓ­SÁG NYELVEZETÉRE fordítani. Becsülöm a látni akaró és tudó embereket. De azt is hadd Írjam le: ma már kevésbé zavar, ha a kritikusnak botfüle van, vagy esetleg farkas­­vaksággal jött a világra. író vagyok. És ennek a mesterségnek is vannak elnyühetetlen hát­rányai. Sőt, veszélyei is. Az író: csakis az őszinteségéért vagy éppen a hazudozásaiért van honorálva. A mindenkori jelenkornak mindkettőre szüksége van. Igen. szükség van a mítoszokra. És szükség van a báránybörbe bújtatott farkashangra is. így aztán: magá­nak az írónak kell eldöntenie, hogy egy életen át a jobb, • illetve a baloldalon üt tanyát. És ha a botfülű vagy farkasvaksággal áldott kritikus méltatlanul nyúl munkáimhoz, ám legyen! Az író — nemcsak a kor szócsö­ve. hanem klaunja is. Tehát, a nem reám illő köpönyeget felém hajíthatják, legfeljebb nem veszem magamra. És még valamit. Jól tudjuk: vannak égtájak is, és hol innen, hol pedig onnan fúj a szél. A kritikus, ha igazán jeles karakter: nem veheti figyelembe a szél­zúgás irányát. Ez erkölcsi kérdés. Csak még annyit: egy jó könyv mindig megtalálja a méltó kritikusát. Nem állítom, hogy a jó kritikus mindig minden taktikai megfontolás nélkül veti papírra a gondolatait: jómagam ugyan csak közel száz könyvről irtam eddig, általában egy-egy kevésbé sikerült könyvnél figyelembe vettem a szerző addigi teljesít­ményét és igyekezetét is. Hiszen megtörtén­het, hogy az adott mű szerzője túlzottan sokat dolgozott a kéziraton, és munkája görcsössé-nehézkessé lett. Megmondom őszintén: ezek a cseppnyi engedményeim a hazai magyar és szlovák származású szer­zőkkel szemben voltak. De nincs lelkiisme­­retfurdalásom. Úgy érzem ma is, hogy helye­sen jártam el. Ezt azért írom most le, mert önmagam tapasztalatából tudom, hogy az alkotónak az alkotás bizonyos szakaszában lehetnek válságtünetei, és ezt — ha vannak ellenlábasai — sietve ki is használják. II. Ezért vártam oly etfogódottan egyik — idő­sebb — pályatársam könyvismertetését. Olyan alkotóemberről van szó, aki ugyancsak megtapasztalta az írói munka nehezét. Hosszú és kemény esztendőkön át igyeke­zett az önmaga által kitűzött feladatokat megvalósítani. És nemcsak kritikai sikerei, hanem közönségsikerei is vannak, erre bizo­nyítékként szolgálnak azok a beszélgetések, amelyeket könyvtárosokkal folytattam. Me-10 gintcsak nem óhajtom véka alá rejteni a tényt, amely szerint az utóbbi években egyre gyanakvóbbá váltam mindenfajta kritikával szemben. Az ember végtére önvédelemből (is) berendezkedik. Meg aztán az elmúló napok tapasztalatai is, mintha ITT LENNÉ­NEK! Vajon igen becsült elődöm, pályatár­sam elveri-e a „Lusta por" c. könyvem miatt rajtam a port!? Vagy esetleg jön egy kincstári gesztus? Vajon miféle taktikát alkalmaz majd ?! Igazán, az embernek mindenféle san­da gyanakvása lehet. Hálás vagyok recen­zensemnek. Mert írása nagyon is kulturált munka volt. És nem élt a könyöklés lehetősé­gével. Mivel évek óta minden csip-csup dologért nekem kell küszködnöm, mert nin­csenek társaim. írogató barátaim a közelem­ben, de a közelemben settenkednek a kéte­lyeim, ebben a Toronyban, ahová egykor visszahúzódtam dolgozni, most hadd térjek ki két továbbgondolásra (is) érdemes megál­lapításra. Akik ismerik novelláimat, jól tudják, mit jelent Gúnyárd megyében élni. Jól tudják, hogy Gúnyárd megye területe pontosan azo­nos a mai Csallóközzel. Horn megye pedig pontosan azonos a mai Szigetközzel. Akik olvasták eddigi novelláimat jól tudják, hogy írásaim jelképrendszerekre, elvont esemé­nyekre épülnek. (Hadd jegyezzem meg: ha­zai fiatal prózairóink ugyancsak sikeresen ezt az utat követik. Viszont Gál Sándor jelentke­zése óta (1968) nem akadt olyan fiatal prózaírónk, aki az ún. hagyományos realiz­mussal megbirkózott volna. Én nem találtam fel semmi újat. Elődömnek Wurczel Gábort tartom, no, és egyetlen novella erejéig Mé­száros Károlyt. A kiteljesitetlen írói pályájuk­ra hangolódtam rá. Viszont azt még feltétle­nül le kell jegyeznem, hogy annak bizony társadalmi okai is vannak, hogy nálunk a realista vonulat kifulladt. Minek hazudnék. Negyven esztendősen már tényleg nem éri meg. Vannak tabutémák. És nálunk kivétele­sen szuperérzékenyek az emberek: éspedig a társadalom minden szintjén, szinte min­denki!) Sőt, elhamarkodottan zártam be a zárójelet: hadd mondjam ki, sok-sok olyan szó is akad a szótárban, ami még ma is — a nyíltság korának küszöbén — TABUNAK szá­mít. Miért?! Miért?! Miért?! Nem tudom. De nem hiszem, hogy akadna széles e világban valaki, aki erre a miértre nem tudná a választ, így aztán jöhet a tánc. A gúzsba kötött ember szólótánca. A pályám elején meg kellett tanulnom, hogy mit és hogyan szabad leírni. És később kiderült, hogy Gúnyárd megyében valahogy másképpen nézik az IRODALMAT, mint a Csallóközben. Soha senkit nem zavartak novelláim. írói jegyzete­im, riportjaim viszont annál több fejtörést és fejfájást okoztak nekem és másoknak is. Ma is vannak a nem szépirodalmi igénnyel irt Írásaim miatt ellenzőim, sőt, voltak, akik a skalpomat követelték, voltak, akik a társadal­mi munkámban gátoltak és gátolnak. Gyak­ran, persze csak a képzelöeröm miatt volt baj. Az olvasó pedig olvas. Mi mást tehetne. És egy semleges-kis írásban magára ismer. És jön a dá-dá! Hadd ismételjem meg a gyengébbek kedvéért: korán felismertem azt a korlátlan lehetőséget és magabiztosságot, amit Gúnyárd megye számomra rejteget. Mert, tegyük fel azt, hogy akár egy halovány színű epizódra is reá ragasztom a bélyeget, hogy Felsö-Csallóköz egyik — konkrét — kisközségében játszódik történetünk, köny­­nyen megüthettem volna a bokámat, hiszen Közép-Európa peremvidékein a magánem­berek érzékenysége hatványozott. Tehát Gúnyárd megye. Magyar nevű falva­sai és városaival. Nagyra becsült recenzen­sem jegyezte le, hogy ezekben a magyar nevű falvakban és városokban szinte kivétel nélkül idegen nevű szereplők élnek, mint pl. Wohl Eduárd. a novellista, vagy Zimmer­mann Adolf, a kóválygó, vagy Nicholito di Weicha, aki nem más. mint maga e sorok szerzője... Nos, hadd válaszoljak erre: nyugodtan, mindenfajta fellengzösség nélkül. Számomra egy novella címén és főszereplőinek nevén szinte minden áll vagy bukik. A címek: Idő fáján csilingelő zöldecske levelek. A novella tartalma, A másnapos város. Lusta por. Mater Regina, A szálloda, stb ... egyben már sej­tették, hogy ezen írásokra az átlagostól töb­bet tettem fel... S ez vonatkozik a nevekre. Lényegében: a szereplőim nevét három ka­tegóriába sorolhatnám. Elsőben a jelképet hordozó nevek: Wohl, Zimmermann, stb. Másodikban: az önmagámról szóló „tudósí­tásoknál" lényegében a saját nevemet köl­tőm át, így pl. Nicholaus Borowski, vagy Nicholito di Weicha. Az előző írásomnál nagyon kellett vigyáznom, mert a történet­nek erősen dokumentatív jellege volt, és még él a Jan Nodier neve mögött létező illető. És azt sem tartottam volna sportszerűnek, ha egyenesen kimondom: a történet velem esett meg, valamikor 1981 táján, és az a senkiházi ember én vagyok. Nicholito di Weicha (Vajkai Miklós) az Ajándék Nichónak c. novellámban szerepel és a mostani házas­társi kapcsolatomról vallók benne. A nevek harmadik kategóriája számomra a legizgal­masabb. Mert itt valódi személyek, életéből csenek el egy-egy történetet és ezt úgy írom meg, hogy minden esetben az eredeti név hangzása meg is maradjon. Ilyen név pl. a Forte piano főszereplőjének neve: Steingler Kázmér... Csak még annyit: lehet, hogy nem vagyok jó iró, lehet, hogy az igazi megmérettetésnél könnyűnek találtatnék, de azt, hogy idestova másfél évtizede koncepci­ók nélkül dolgoznék, nemigen hiszem el. Tehát azok. akik Kosztolányi Wohljából az én novelláim főszereplőjét gyanítják, azt hi­szem. erősen tévúton vannak. Ugyanis: én már nyolc éve írtam a Wohl-ciklust, midőn Kosztolányi Wohljával találkoztam. És ugyanez vonatkozik a többi „meglehet", hogy icipicit irodalmias hangzású névre. És most valami nagyon fontosat. Közép- Európa kétezer esztendeje a nemzetek felvo­nulási színtere. Európában ma 55 nemzet él. Közép-Európában minden nemzetből talál­hatók képviselők. Éspedig — szerencsénkre legyen mondva — a genetikai kutatásokból tudjuk, hogy mennyire szükséges a vérkeve­redés : szerencsénkre legyen írva. sem a mai magyarság, sem pedig a mai szlovákság már nem az a homogén nemzet, mint egykor lehetett. Ha alacsony növésű, vágott szemű, mongoloid kinézetű magyarjainkat összeszá­molnánk. kiderülne, hogy a 15 milliós nem­zetben talán hatszáz-nyolcszázezres kisebb­ségben vannak, viszont annál több a törökös vagy szfávcs külsejű ember, és ebben a kisvárosban ahol élek, még francia szárma­zású „magyar nemzetiségű" hölgyet is isme­rek. Tehát: nem csoda, inkább csak észre kell vennünk, hogy a magyarságban a Kiss Lajosok, Varga Istvánok, Pék Józsefek. Nagy Jánosok vannak kisebbségben a német, szlo­vák, olasz, török, lengyel, orosz, ukrán neve­­zetüekkel szemben. Tehát, ha történeteim­ben Borowskik, Wohlok. di Weichák. Steing­­lerek szerepelnek, feltehetően csak azért jöhetnek ilyen szép számban, mert igenis követem a „magyar állapotokat". És most tegyünk egy kacsalépést az em­beri tudatig. Megkülönböztetünk személyi, kisközösségi, nemzeti, hazafiúi, és nemzet feletti tudatot. A személyi tudat minden embernél a legerősebb. A kisközösségi tudat éppúgy, mint a nemzeti, vagy a nemzet feletti tudat az átlagos állampolgároknál csak afféle „ünnepi tudat". Jó, ha a vasárnap délutáni futballmérkőzéseken a hazaiaknak szurkolunk. És jó, ha Dél-Amerika—Európa futballmeccsén mi Európának tapsolunk, mert mégis Európa a miénk. És ösztönző lehet az ember számára a kisközösségének, nemzetének, hazájának, kontinensének sike­re. De ne higgyük azt, hogy a néprétegek megannyi tagja a reggelizéskor emlékezetből tanulja a különböző érdekközösségek szer­vezeti szabályzatait. A személyi tudattól kí­vülre eső egyéb gondolkodás: mindig a hiva­tásos politikusokat, művészeket, tudósokat illette meg. A népnek nem az a feladata, hogy lépten-nyomon nemzetigenlő legyen, uram bocsá', nacionalista ... És a nemzet legtöbb tagja a névtelen tömeget képviseli, amelyik ha jóra fordul az idő: kineveli a saját zsenijeit, és ha rosszra fordul az idő: hallgat, hallgat, hallgat — és ez is önkifejezési forma. Igenis, vannak magyar Wohlok, Steinglerek és Marszinskik, akik nyilván ott voltak 1848-ban a szükséges oldalon, mint aho­gyan vannak Kiss Jeanettek, Kazimierz Na­gyok vagy Ivan Kovácsovicsok. stb. Az ember végtére is nem teljesen határozhatja meg sorsát. S ha az embert a hazájától pl. Haitibe veti a sorsa és ostobán magyarkodni kezd, hát megérdemli, hogy követ vessenek rá. Az ember — én így hiszem — először is önma­gának kell, hogy számot adjon tetteivel, má­sodsorban annak a pátriának, ahol él. har­madsorban a hazának, negyedsorban a nemzetének, ötödsorban a kontinensének, stb. Persze, egy igaz ember nem bújhat ki egyetlen kötelessége alól sem. Én, amikor leülök írni. megszűnők létezni lokálpatrióta­ként, és csupán annyira vagyok magyar, hogy ezen a nyelven írok. De nem szűnhetek meg igazmondónak lenni. Csakhogy irás közben mindig újra kell tanulnom, újra kell eszmélnem a köröttem megtörtént vagy ép­pen történő eseményeket. Kertész Ákos Makra c. regényében a politizáló Valira azt mondja a szeretője, hogy amatőr politikus, mert még szerelmeskedés közben is az esz­mékkel traktálja! Nem szeretnék egy életen át amatőr lenni. Ha gondolkodom: nyilván azt teszem. De utána felállók az asztalomtól, ahová a munkaköri kötelesség szólított, és világra tárva ablakomat azt a területet né­zem, ahonnan elszármaztam. Légvonalban talán öt kilométerre vagyok a szülői háztól, ahol elődeim élnek. Akik ugyanúgy — még — élő láncszemei a csallóközi népnek. Ez a nép ezer teljes esztendőn át szinte az időtlenség­ben: két vallás hullámlovasaként létezett, mert a katolikus államvalláson kívül még ott volt a Csallóközben a pogány magyar hitvilág és ez a pogány magyar vallás egészen az első világháború végéig létezett. Varázslók, boszorkányok, vajákosok éltek itt. S az em­berek, többek közt az elődeim, oly mélysé­gesen megtanultak érezni, hogy a számukra megállapodott időben több évszázadnyi eseményeket is autentikusan átélték. Emlék­szem: tán tíz esztendővel ezelőtt egy idős ember megszólított az, utcán és oly intenzív erővel adta elő az 1924-ben megesett, tra­gikus kimenetelű vadászat megannyi epizód­ját, hogy nem tudtam többé ellenállni annak, hogy ne vessem papírrá. De elődeim tudatá­ban éppen ilyen hűségesen éltek a szabad­ságharc, és a Rákóczi-felkelés eseményei, vagy az évszázadok alatt megtörtént bűnté­nyek eseményei. Számukra a múlt is jelenidö volt, TÜKÖR, amelyben megláthatták arcu­kat. Olyor gyalogszerrel — a folyóparton hazafelé indulok. S arra gondolok: hajdan itt tenger volt, hatalmas tenger, de aztán a víz visszahívta magát... Aztán ugyanez a terü­let az emberé lett... És az ember talán igy szólt: „Na, lássuk csak, mire megyünk ..." És talán-talán történelmet csinált ... Nem tudom bizonyosan ... S-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents