A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-15 / 51. szám
Erdei fiú. A ház, amelyben gyerek volt és kiskamasz, bukolikus csendben áll a Borsod megyei dombok alatt. Ott, ahol illata van a rétnek, a csokorba szedett szamócának, a szeptember végi levélszőnyegnek, de még a forrásnak is, amely nem fagy be soha. Pedig mostoha, kíméletlen telek járnak arrafelé: régen a hótorlaszok valósággal elzárták a falut a külvilágtól. Hatvan ház aprajanagyja lapátolta ilyenkor a havat, mert jött a kenyér, utat kellett csinálni a lovaskocsinak. Innen indult el 1977 nyarán Nemcsák Károly, a Szomszédok Vágási Ferije, és ide jár vissza ma is, hacsak teheti: kéthetente. , — Lehet, hogy sokat változtam az évek során, de amit otthonról hoztam magammal, azt remélem, nem veszítem el soha. Hetvenhétben, amikor felvettek a színművészeti főiskolára, csodálkozva kérdezte tőlem mindenki: mondd, honnan jöttél, hogy kerültél ide? Messziről. Raktáros voltam az erdőgazdaságban, díszletező a miskolci színházban, válaszoltam, noha sejtettem, nem igy értették a kérdést. Valami áttetsző tisztaságot emlegettek velem kapcsolatban, én meg csak néztem. Talán rossz irányban változtam azóta? Nem tudom. Mostanában ugyanis egyre inkább úgy érzem, megtisztulok, ha otthon vagyok. Itt, Pesten élem az életem és mártírkodom kicsit, de amikor fogytán az erőm, megcsappan a lelki tartalékom, hazarohanok és pár nap alatt összeszedem magam. Feltölt az otthoniét, a kétkezi munka, a másfajta környezet és feltöltenek az emberek is, a szomszédaink, akik gyakran átjárnak hozzánk, hogy egy pohár bor mellett vitassuk meg a világ sorsát. — A karácsonyok hogy telnek felétek? — Sajnos nem úgy, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt. A mai gyerkőcök nem mennek kántálni, házról házra járva köszöntőt énekelni, mi még mentünk. Bekopogtattunk majdnem mindenkihez; sötét volt az egész falu, nyolcéves lehettem, amikor bevezették a villanyt, addig petróleumlámpák és mécsesek égtek mindenütt, és sejtelmessé vált tőlük az öszszes udvar, az összes ablak. Akkoriban természetesen nem ez foglalkoztatott bennünket, hanem az, hogy kapunk-e almát, diót, frissen sült kalácsot. Játékot, zoknit, inget tízéves koromban kaptam először. Emlékszem az első autómra: amikor kicsomagoltam, megérinteni sem akartam, úgy csodáltam, másnap viszont már darabokban hevert előttem. A nővérem babáját pedig a kutyának adtam, hadd cibálja. Visszatérve a kántáláshoz: ahogy múlt az idő, úgy ment ki a divatból az is. S bizony nemcsak a szokások, az emberek közti kapcsolatok is változnak. Falun persze, a munka volt a legnagyobb húzóerő a szomszédok közt. Aratni, csépelni nem lehetett szűk családi körben; mindenki segített mindenkinek, hogy hamarabb végezzenek. A kukoricafosztás is összehozta az embereket, de hol vannak már azok az esték! — Az aratásban, gyerekként, te is részt vettél? — Inkább csak hátramozdítóként. — És kamaszkorodban? — Akkor már jött a kombájn, végigment a földön és egykettőre tető alá került a gabona. Munkából persze maradt elég igy is. Ott volt a kert, a szőlő, dolgozhattunk, amíg csak bele nem fáradtunk. De miért beszélek múlt időben? Megvan a kertünk és a szőlőnk is; tavasszal, nyáron, ősszel várnak a tőkék, lehet kapálni, permetezni, szüretelni, mikor mit parancsol az idő. Késő este, előadás vagy forgatás után beülök a kocsiba és megyek haza. Amióta apám komoly beteg, elég nagy teher hárul ránk. Nővérem kilencven kilométernyire lakik a szülői háztól; jó esetben egyszerre vagyunk otthon mind a hárman, mert jön vele a sógorom is. Hazamenni nekem mindig jóleső érzés, csak a visszaút borzasztó. Anyám kint áll a ház előtt, amíg látja a kocsimat, addig integet. Úgy búcsúzik mindig, hogy összeszoritja a szívemet. — Édesapáddal milyen a kapcsolatod? — Másodéves voltam a főiskolán, amikor rájött, hogy felnőtt vagyok. Addig gyerekként kezelt. Addig az volt a szent, amit ö mondott. — Te ezt hogy viselted? — Elég jól. Egyszer persze minden családban eljön a nap, amikor fellázad a gyerek. Én huszonöt éves voltam, amikor először mertem kimondani, hogy apám, nincs igaza. Addig hallgattam, mert hallgatnom kellett. Úgy neveltek. Tiszteletadásra. Szeretetre. Aztán jött az első komoly vita, és feltört belőlem minden, ami a telkemet nyomta. Apám dühös volt és makacskodott, még a részigazságaimat sem akarta elfogadni. Egy hétig nem is beszélt vetem, de amikor megszólalt, mintha kicserélték volna. — Mostani életedbe mennyire lát bele ? — Nem is tudom. Gondjaimmal, bajaimmal nem akarom terhelni sem öt, sem az édesanyámat. Ha ugyanabban a világban élnének, mint én, bizonyára máshogy fognák fel a dolgokat, könnyebben megértenék, de így! Akkor miért mondjak el mindent? Hogy fájditsam a fejüket? Beszélgetéseinknek persze így sincs se vége, se hossza. Általában éjszaka, éjfél után érek haza; anyám azonnal felkel, és kettöig-háromig ülünk az asztal mellett. Mintha egyikünk sem bírná kivárni a reggelt... Mondjuk, mondjuk, amig csak el nem álmosodunk. Édesapámat sokáig zavarta, hogy vele szemben nem vagyok ennyire közlékeny. Most árultam volna el neki, hogy azért van ez, mert a tartása miatt mindig csak félve szerettük? A színművészetiről is az édesanyám tudott elsőként. Egy éjszakai beszélgetés során „adta be" apámnak, hogy mire készülök. Én nem mertem szólni neki. Az első villámokat rendszerint anyámnak keltett kivédenie. — Melyikük döbbent meg jobban a terveidtől? — Apám azt akarta, hogy építész tegyek, csakhogy én nem tudtam rajzolni. Azt, hogy a színészi pálya mellett döntöttem, egyikük sem ellenezte, de hogy két sikertelen felvételi után miért próbálom meg harmadszor is, nem értették. Másodéves voltam a főiskolán, amikor először láttak színpadon ... attól a naptól fogva többé nem keltett azt magyaráznom, miért ragaszkodom én annyira ehhez a pályához. Édesanyám már az ismerősök megjegyzéseit is ki tudja védeni. Mert a Szomszédokat ugye, az egész falu nézi. Amíg nem jelent meg a történetben Hacser Józsa, aki az én Vágási Ferim iszákos anyját játssza, nem volt baj. Most, hogy néha-néha feltűnik, és ország-világ előtt felhajt egy két kupicával, meg-megállítják az utcán édesanyámat. ..Micsoda szégyen . . . még azt fogják hinni, hogy maga is ilyen." Hadd higgyék! Ha nem tudják, hogy ez csak játék ... — ezt feleli. — Ha most nem lennél színész. . . — ... akkor bizonyára ott étek én is a falunkban, és nevetem a gyerekeimet. — Ez nem téma otthon?Hogy szabadon élsz. család nélkül? — Megkérdezik, persze hogy felteszik a kérdést néha: mikor nősülsz fiam? Na, ez az, amire nem tudok pontos választ adni soha. A mostani barátnőmet is ismerik, hazavittem, bemutattam öt. Házasság? Huszonévesen meggondolatlanul megy bele az ember, jön az érzés és magával ragadja és tehet, hogy ez a jó benne, de harmincévesen már megfontoltabb vagy, nehezebben választasz párt magadnak. Apám huszonkilenc éves volt, amikor megjött Szibériából, a hadifogságból és azt mondta, ha harrfiinceves koráig nem nősül meg, akkor soha. Fél év sem telt el, és rátalált anyámra. Harmincöt éves volt, amikor megszülettem. — Szegedi és zalaegerszegi éveid után három évadot a budapesti Radnóti Színpadon töltöttél, most pedig a Nemzeti Színház tagja vagy. Azt. amit otthonról hoztál magaddal, amit főiskolás korodban fedeztek fel és csodáltak benned, hogyan tudod megőrizni? — Ez nem elhatározás kérdése. A vagy megmarad, vagy elveszik. Ha tele van rossz gondolattal a fejem, rohanok haza megtisztulni, ha úgy érzem, minden rendben, boldog vagyok és kiegyensúlyozott, akkor meg jövök vissza játszani. Számomra a karácsonyi ünnepek is a megtisztulás napjai. Feldíszítjük a fát, rendezünk egy meghitt házi ünnepséget, előtte persze, lefejtjük a bort és disznót vágunk. Szilveszterkor pedig már megy mindenki a maga útján, jövök vissza én is a pesti forgatagba. SZABÓ G. LÁSZLÓ (Helyey Zsuzsa felvétele) 8
