A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-14 / 29. szám
ELDORÁDÓ A LÁZADÓ NÉP A versailles-i fejlemények az egész országot lázba hozták — s kiáltképp a közeli fővárost, Párizst. Párizs, a polgárok s a munkások városa izgatottan s reménykedve várta a Versailles-böl érkező híreket. Az éhség gyötörte fővárosiak számára a nemzetgyűlés a „megváltás" reményének a megtestesítője volt. Július elején azonban olyan hírek érkeztek, amelyek haragot és elkeseredést váltottak ki a lakosságból: kiderült, hogy az udvar katonaságot vont össze Párizs és Versailles körül s arra készül, hogy a renitens nemzetgyűlést fegyverrel kényszerítse engedelmességre. A fenyegető veszély felélesztette a párizsiakban a lázadás szellemét, s amikor július 12-én híre jött a reformerként ismert és népszerű Necker pénzügyminiszter menesztésének, mindenki előtt világossá vált, hogy az arisztokrácia támadásra készül. Párizs felbolydult méhkashoz hasonlított: mindenütt gyűlésezték, tüntető menetek vonultak az utcákon, a királyi palota, a Palais Royal kertjében pedig egy fiatal újságíró, Camille Desmoulins fegyverbe szólította a népet. E felszólítás ama puskaporos hordóba hulló szikrához volt hasonlatos: az emberek kiürítették a fegyverkereskedők boltjait, tüntetők egy csoportja pedig már ezen a napon összecsapott a királyi katonasággal. Július 13-án a rend fenntartására megalakították a polgárőrséget; a vasmunkások egész nap lándzsákat kovácsoltak, másnap pedig a tömegek megrohanták az Invalidusok palotáját, melynek pincéiből 30 000 puskát szereztek. A felfegyverzett tömeg a város fölé magasodó hírhedt börtön, a Bastille ellen indult; a nép számára az erőd a feudális elnyomás gyűlölt jelképe volt. Az ostromlók csaknem ötórás heves küzdelem után benyomultak az erődbe, parancsnokát megölték s a börtönt feldúlták. Teljes volt a győzelem. Az udvar nem tudta pontosan mi történik Párizsban. Hihetetlennek tűnik, de a király 13-án és 14-én is ugyanazt a szót írta be naplójába: „Semmi". 14-röl 15-re virradó éjszaka megérkezett Versailles-ba a Bastille ostromának és elestének a híre. „Hiszen ez lázadás ..." — mondta az elképedt uralkodó a hírt közlő hercegnek, aki nem minden gúny nélkül javította ki: „Nem, uram, ez forradalom." A hercegnek igaza volt: a Bastille ostroma — ez a Franciaország egét keresztülhasító villámcsapás a forradalom megszületését jelentette. G. KOVÁCS LÁSZLÓ “I-jD KINCSÜNK AZ/W/WYELV Szaladár, billegény, nyargalóc E rovatban nemrégiben már írtam a vegytan és a fizika területén történt múlt századi nyelvújítási kísérletekről, mégpedig Jedlik Ányos könyve kapcsán. Most az állatvilág köréből hozok fel különös, néha mosolyra késztető példákat, amelyeket a múlt század közepe táján nagyon is komolyan vettek. Példatáram egyik gimnáziumi tankönyv, amely Budán 1846-ban jelent meg. A szerző nevének feltüntetése nélkül. Címe: Természettörténet. Az előlapon korabeli bejegyzés tanúsítja, hogy a privigyei (Prievidza) gimná-A magyar kultúra hete parádés programajánlatokkal kecsegtetett a mozikban. Mondhatnám, a legújabb filmtermést volt módunkban megtekinteni. Szerencsére azonban nemcsak az „újság" jellemzője ezeknek a filmeknek, hanem a színvonal, s az útkeresés. Nem a politikai, társadalmi viszonyok útvesztőiben való közlekedés filmjei ezek, hanem új és határozott filmnyelv keresésének képviselői Bereményi Géza rendezői munkásságáról, megvallom, nem sokat tudok mondani — de ennek is megvan a maga előnye: az elfogulatlanság. Az 1988-ban készült Eldorado cimű film szereplői: Eperjes Károly (Monori), Pogány Judit (Monoriné), Eszenyi Enikő (a lányuk), Andorai Péter (Berci). A bratislavai premieren részt vett Eperjes Károly és Losonczi Teri (vágó). Megvallom, ott keringett a fejemben, hogy egy óvatlan pillanatban odatoppanok a főszereplőhöz és felteszem a kérdéseimet. A bemutató után azonban teljesen elvetettem a dolgot: a film árnyékában bármennyire is nem felületesnek tűnő, esetleg valóban nem felületes kérdés a banalitás erejével hatott volna. S hogy tovább folytassam a személyeskedést: gondolom nem kell arról egy tanulmányt írnom, mit érez az az ember, aki bemutatja művét, alkotását, amikor kitárulkozik, nyújt önmagából — soroljam még? Sajnos éppen a zseniális vonalvezetésnek köszönhető, hogy az emberek kiérezték: bevégeztetett, s mivel a kulturáltság nem tartozik erényeink közé, az utolsó percek égő villanyánál (I), öltözködéssel, rakodással teltek el. Pedig Eperjes Károly arca premier plánban, az a kibogozhatatlan kaján vigyor cinikus grimasz még egy adalék volt a filmhez. Úgy, ahogyan nem tudunk odafigyelni egymásra, művelődni sem tudunk, s bár meglehet erőltetettnek hat, ez kialakítja a maga bűvös körét. Eperjes pedig ott állt a büfénél, s talán két embernek jutott az eszébe, hogy kezet rázzon vele. Szóljunk most már a filmről! Eperjes Károly olyan erővel alakítja ezt a „figurát", olyan eszelösséggel tipor mindenre, ami szembeszáll vele, amilyen elszántsággal kevés színészt láttam játszani. Talán ennek is köszönhető, hogy sátáni figurának érezzük, pedig egyetlen vétke, hogy alkalmazkodik. Zalán Vince (Filmvilág 89/2) ezt a filmet az értékvesztés filmjének nevezi, s részben igaziumban 1847-ben használták, vagyis az iskolai könyvtár tulajdona volt. Az anyagot kitünően rendszerezve, érthetően, tömören, kérdés-felelet formájában tárgyalja. Amiért most fellapoztam, az az egyes állatok magyar elnevezése miatt történt. A közel 150 éve kiadott könyvet se kímélték meg a nyelvújítási kísérletek. Vannak olyan nevek, melyek már nem ismeretesek és akár rejtvényversenyre is nevezhetnénk őket. Viszont sok olyan idegen szót magyarositottak, amely ma is él nyelvünkben. Az állatok tulajdonságait pedig szemléletesen írták le a tanulóknak. Ma már kevesen tudják, hogy a zsiráfot tevepárducnak hívták. Egyszerűen latinból fordították le a nevét (Giraffa Camelo pardalis). Később a századfordulón visszatértek a latin név első részének magyaros kiejtéséhez. A szaladár az amerikai struccféléket jelentette. A szalamandrát tűzgyikiiák nevezték (annak a régi legendának az alapján, hogy ez az állat, ha tűzbe dobják, nem ég meg.) A billegény a barázdabillegető neve za is van. Arról azonban már szót sem ejt, hogy ez az értékvesztés tisztán alkalmazkodás, s Így a szó szemantikai jelentése máris módosul s ha nem így lenne, nem írhatná ugyanott: „Vannak rendezők, akik elméletileg közelítenek a történelemhez, strukturális működését és törvényeit próbálják a film nyelvén megfogalmazni." Bereményi tehát ezek közé a rendezők közé tartozik, s jegyezzük meg nem is tartozhatna máshová — az a fonal, mely a cselekmény magját alkotja, mindenképpen magában kell hogy hordozza a kor társadalmi, politikai vetületeit, mégha áttételesen is. Ezért meglepő mindjárt a film elején a kocsmai öngyilkosság, hiszen rámutat a háború utáni kiábrándultságra, az emberek nagy részének magáramaradottságára. Az azonban már kifogásolható, hogy ez a jelenet a filmben túlságosan nagy hangsúlyt kap, s így arra enged következtetni, hogy valamilyen módon kapcsolódik a főszereplőhöz vagy annak történetéhez. Őszintén szólva egy kissé féltem Pogány Judit alakításától. Meglehet azért, mert korábbi szerepei, egy meghatározott vagy meghatározható csoportot alkottak, melynek inkább volt jellemzője a gyerekesség, az ártatlanság, mint az érett, öreges konokság, ahogyan ebben a filmben látjuk. Úgy érzem, nagyszerű alakítást láthattunk tőle. A film egyik bravúros része, amikor Monori és Monoriné az autóban összecsap. Két világ, két nagyonis távoli világ összecsapása ez, melyben mindketten a saját eszközeikkel, erejükkel harcolnak, s ennek köszönhető a feszültség, a drámai elkeseredettség. Monori, aki mindenképpen Kurázsi mama alteregója, a körülmények, a fordulatok táncosa, aki nemcsak túlélni, hanem megélni is akar, mégpedig jól. Jónéhány film készült mindenüket szétosztó, jámbor emberekről. Fölmerül ennek kapcsán a kérdés, vajon az emberi természet alapkövét jelentik-e az olyan tulajdonságok, mint az áldozatkészség, a lemondás, az önmegtagadás. Az emberek összességére jellemző a tökéletlenség, s így Monori „sátáni volta" is belefér ebbe a bugyorba. Valóban csak nézőpont kérdése, vajon elítéljük-e őt, vagy nem. Pedig rettenetes dolgokat mond, pl.: annyit érsz, amennyi pénzed van — ez magában elég ahhoz, hogy két kézzel védevolt, a futonc a futrinkabogarak egyes fajtáit, az orrondik, az ormányos bogarakat jelölték. A nyargalóc az iramszarvas neve lett. Abban az időben a jegesmedve helyett fehérmedvét használtak és a csimpánzt vadembermajomnak fordították le. A ceteket pedig bibliai hatásra jónásha/nak titulálták. Az orrszarvúnak a nevét egyszerűen megfordították szarvorrúra. Voltak olyan állatnevek, amelyek csak kisebb eltérést mutattak a mai használattól, pl. murmotér — mormota, pengőin — pingvin, débicz — bíbic, tintaféreg — tintahal, stb. A korallokat klánsoknak nevezték. Itt az ismeretlen szerző megjegyzi, hogy ezek az állatnövények nevüket növényalakuktól nyerték törzsökből és ágakból képeztetnek és a tengerben élnek. A klárisokból megszáritás és tisztítás által készítik a klárisékszereket (kalárist). A kutyák leírásánál a szerző a mostani fajták nevét használja, kivéve a mopszot, melyet piszének nevez. A veszettséggel meglepően egy egész oldalon foglalkozik, úgy látszik ez a kutyabetegség, amely harapás kezzünk ellene, és Monori elismeri a saját maga által felállított értékeket, s éppen ezért az ö viszonyítási alapja vagy tengelye eltolódott egy kicsit — éppen annyira, amennyire a körülmények kikényszerítették. S hogy a filmbeli Monori nem fantomkép, erről maga Bereményi Géza vall a Filmvilág 88/8 számában: „A filmben nincs olyan jelenet, ami ne játszódott volna le a valóságban. Vagy hallottam, vagy személyesen jelen voltam." Ez a film tehát Bereményi életrajzának egy töredéke. Ö az, akit a nagyapja, „ez a pogány, kereskedő félnomád, akit az ösztönei és az indulatai hajtanak" arannyal kivált a hullaházból, ahol diftériás gyerekek megszámlálhatatlan tömege fekszik kiterítve, hogy visszavegye unokáját a haláltól. Kifizeti az árát, s ezt a gyerek tudtára is adja, tomboló jókedvével, hahotázva adja unokája tudtára: megvettelek, az enyém vagy. Sokan bizonyára elrettentek ettől, viszont úgy érzem, hogy minden szeretet szeretet, s majdhogynem temperamentum kérdése, kinél hogy nyilvánul meg. A film cselekménye a második világháborútól 56-ig ivei, s e két dátum között bemutatja ezeket az éveket, tisztán a túlélés szempontjából, s ezért logikus a mozzanat, amikor Monori körül fejtetőre áll minden. De hogy látja ezt a rendező: „Érdekes módon a többi bizonyossággal együtt tűnik el a pénz értéke. A családi összetartás, az utód felneveléséért érzett kötelessége is megkérdőjeleződik. Az arany sem segíti már tulajdonosának boldogulását, sőt bajt hoz rá. Tiltott dologgá válik. Az arany csak az államé lehet, az emberek közötti kapcsolatokban semmi értelme már ennek az értékmérő eszköznek. A többi érték is eltűnik az életéből, a lánya nem lánya többé, megtagadja az apját, elveszi tőle a legfontosabbat, az unokát. Az öreg mindent a pénz értéktelenedésével hoz öszszefüggésbe." Ennek a fordulatnak köszönhető, hogy Monori a film végén úgy hal meg, ahogy azt felesége megjósolta neki: Úgy fogsz megdögleni mint a kutyák. Egy vakbélgyulladás teríti le, de hiába tuszkolja az aranyrudakat a nővér kezébe, az bolondnak nézi, s elmenekül. Monori így már nem tudja kiváltani az életét az aranyon, s ezért úgy érzi hogy felfordulás van ezen a világon. Talán ennek szól az a kaján vigyor, az ismeretlentől való menekülés reménye és illúziója ferdíti száját félelmetes grimaszba. MÓROCZ MÁRIA által az emberre is átterjedhet, a múlt században igen gyakori volt. A veszettséget dühnek nevezi. Okai: a nagy hőség, rothadt víz, erős felingerlés (dühödés). Akit tehát valami gyanús kutya megharapott, az tüstént orvoshoz folyamodjék, s míg az megérkezik, jó a sebet erősen körülkötni, hogy onnan a vér a szívhez ne folyhasson. Egész szakszerű egészségügyi tanács! A természettudomány hasznáról így elmélkedik a tankönyvíró: Minden önismeret, melyet szerzünk, hasznunkra válik. Ezt leginkább a természeti dolgok önismeretéről mondhatni, mert azáltal tanuljuk azon dolgokat, melyek bennünket szüntelenül környeznek, jobban megismerni és úgy vagy hasznunkra fordítani, vagy azokból eredhető ártalmastól magunkat megóvni. Ezt egy mai természetkedvelö sem tudná rövidebben, tartalmasabban összefoglalni. A régi szavak feledésbe merülnek, de az értelmes tanítás lényegén ez mit se változtat. OZSVALD ÁRPÁD 11
