A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-14 / 29. szám

A cthiMtlsßcig tkéfai

I (200 éve kezdődött a nagy francia forradalom)

i.

VIHAR ELŐTT

A vihar sem tör ki váratlanul: jöttét előre jelzi a sötét felhők baljós vonulása, a távoli dörgés, a villámcsapás; ha az ember az égre néz, tudja, mire számíthat.

S a történelemben? Lehet-e tudni, vagy akárcsak sejteni a közeledő veszélyt? Tudhatta-e XVI. Lajos király 1789-ben, hogy országában küszöbön áll az a forradalom, mely alapjaiban rendíti meg az önkényuralkodók Európáját s új irányt szab a történelem menetének?'

Vessünk egy pillantást a XVIII. század második felének Franciaországára. A figyelmes tekintet különös kettősséget észlel: a felszínen szilárd a feudalizmus évezredes rendje — a nép dolgozik, a törvények őrei továbbra is engedelmességre kényszerítik az alattvalókat, a papok változatlanul uralkodnak a lelkeken. a társadalmi piramis csúcsán lévő arisztokrácia s a királyi udvar pedig éli a kiváltságok biztosította gondtalan és hallatlanul fényűző életét. A felszín alatt azonban rendkívüli változások érlelődtek: a gazdasági fellendülés, a felgyorsuló ipari fejlődés új osztály születését eredményezte: kialakult a polgárság — a burzsoázia —, az iparral és a kereskedelemmel foglalkozók osztálya, amely a könyörtélenül kizsákmányolt parasztsággal együtt megteremtője volt Franciaország gazdagságának s amelynek hoszszú időn keresztül el kellett viselnie, hogy vagyonának gyarapodása, gazdasági súlyának növekedése ellenére ki van zárva a hatalomból, s kiváltságok híján tűrnie kell a társadalom élősködőinek, a nemességnek és a papságnak egyre anakronisztikusabb uralmát. A polgárság, a parasztság, a szellemi foglalkozások képviselői alkották a kiváltságosok előbb említett két rendjével szembenálló harmadik rendet, a nemzet óriási többségét — s ez a többség a XVIII. század végén már nem volt hajlandó elfogadni a kiszipolyozott és jogfosztott alattvalók szomorú szerepét. A harmadik rend legöntudatosabb reprezentánsai — a nagypolgárok, írók, ügyvédek, tudósok, gondolkodók — egyre gyakrabban adtak hangot elégedetlenségüknek s annak a meggyőződésnek, hogy a nép által megtermelt javak semmiképpen sem illethetik a kiváltságosok elenyésző kisebbségét, s nem lehet a hatalomból kizárni az olyannyira lenézett népet. Vagyona, tehetsége, műveltsége révén a polgárság lett a gazdasági élet meghatározó tényezője s ebből természetszerűen következett, hogy részt kért a politikai hatalomból is. A polgárságot támogatták a kétkezi munkások, a városi plebejusok tömegei, amelyek a nyomorral küszködve élték vigasztalan életüket, s mellette álltak a kifosztott, nélkülöző, a feudális terhek jármát viselő parasztok milliói is. A forradalmat megelőző években fenyegetően szaporodtak az éhséglázadások, a zendülések, a munkás - megmozdulások, de a hatalom birtokosai mindig a régi recept szerint jártak el s erőszakkal „teremtettek rendet". Egyre erősödő s egyre fenyegetőbb moraj jelezte a földrengésveszélyt, de az udvar s az arisztokrácia süket maradt és vak. Igaz, a legfelsőbb körökben is akadtak tisztán látó emberek, akik felismerték: a régi módon lehetetlen

tovább uralkodni s halaszthatatlan reformokra van szükség, de szavuk pusztába kiáltott szó maradt. A kiváltságosok makacsul ragaszkodtak minden előjogukhoz, a dolgok „örök" rendjéhez s hallani sem akartak a hatalom megosztásáról. XVI. Lajos, az 1774 óta uralmon lévő király elég értelmes volt ahhoz, hogy érzékelje a veszélyt s hajlandó is lett volna bizonyos reformokra, de könnyen befolyásolható, erélytelen ember lévén mindig meghátrált a privilégiumaikat harciasán védelmező arisztokraták elől, s miközben az országot pénzügyi csőd fenyegette, az állandóság katasztrofális mértékűre nőtt, mezőgazdasági válságok és külpolitikai kudarcok sújtották, az udvar törtetői és kegyencei tovább dorbézoltak és intrikáltak, s nem is sejtették, hogy már beteljesedőben van a madame Pompadoumak tulajdonított mondás: „Utánunk az özönvíz!"

A LÁZADÓ GONDOLAT

E rövid eszmefuttatásból sem maradhat ki ama szerep értékelése, melyet a gondolkodók játszottak a forradalom előkészítésében. A feudalizmus béklyóiból a gondolat szabadult ki elsőként: a XVIII. századi Franciaországot az értelem fénye ragyogta be s e fény egész Európára kisugárzott. A felvilágosodás képviselői az ész elvét szegezték szembe a hatalom, az isteni tekintély s a hagyomány elveivel, harcot indítottak az értelem- és emberellenes dogmák és előítéletek ellen, támadták a zsarnokságot s a bigott vallásosságot, s ezáltal a forradalom szellemi előkészítőivé váltak. Eszmék a társadalom minden rétegében terjedtek: Montesquieu, Helveti-A labdaházi eskü

us, Condorcet, Morelly, Mably, mindenekelőtt pedig Voltaire, Rousseau s Diderot neve fémjelzi a szellem történetének ezen kiemelkedő korszakát. Rousseau a Társadalmi szerződés című műben kifejtette az emberek egyenlőségének gondolatát s a népszuverenitás elméletét, s így ihletőjévé és ösztönzőjévé lett a forradalomnak — alig tizenöt évvel a halála után Robespierre az ö eszméit próbálja majd a gyakorlatba átültetni. A filozófusok már sok évvel a forradalom kitörése előtt hozzáláttak a szellem Bastille-jának lerombolásához s kijelölték az utat, mely a valóságos Bastille romba döntéséhez vezetett.

A LÁZADÓ POLGÁROK

1789 tavaszán az ősi dicsőségű francia monarchia az összeomlás küszöbén állt. A pénzügyi válság katasztrófával fenyegetett, a kenyér hiánya országszerte zendülésekhez vezetett, a király pedig tehetetlen volt. Felvilágosult miniszterei már évekkel előbb tudtára adták, hogy a nemesség és a papság megadóztatása nélkül a monarchia csődbe jut, de e reform megvalósítását az arisztokrácia meghiúsította, tovább rontva ezzel az ország helyzetét — és siettetve ama „özönvíz" bekövetkeztét. XVI. Lajos és tanácsadói végül nem láttak más kiutat, mint a rendek összehívását: abban a reményben ringatták magukat, hogy a rendi gyűlésen megoldást találnak az ország bajaira. A polgárság nem titkolt örömmel fogadta a hirt: képviselői ekkor már egyre hangosabban s türelmetlenebbül követelték a jogegyenlőséget; röpiratok közül egy pap, Sieyés abbé Mi a harmadik rend? című írása fogalmazta meg legtömörebben és legvilágosabban a harmadik rend helyzetét: „Mi a harmadik rend? Minden. Mi volt eddig? Semmi. Mit kíván? Hogy legyen valami." A legendássá vált mondatok félreérthetetlenül jelezték: az öntudatra ébredt és feltörekvő burzsoázia már nem hajlandó meghátrálni. A polgárokat sok felvilágosult alsóbb rangú pap s nem egy nemes is támogatta. Az erőviszonyok előrevetítették a monarchia vereségének árnyékát.

Az 1789. V. 5-én megnyílt Rendi Országgyűlésen a harmadik rend képviselői kezdettől fogva a nép s a nemzet képviselőiként léptek fel. Új közteherviselés s új alkotmány megteremtése volt a céljuk, s határozottságukkal és bátorságukkal igen hamar sarokba szorították a kiváltságosokat: június 17-én a harmadik rend küldöttei — elfogadva Sieyés abbé indítványát — kimondták, hogy a rendi Országgyűlés Alkotmányozó Nemzetgyűléssé alakul át. Rövidesen a papság képviselőinek többsége is magáévá tette a harmadik rend álláspontját. A király semmisnek nyilvánította a nemzetgyűlés határozatait és bezáratta az üléstermét. A képviselőket június 20-án zárt ajtók fogadták, ám nem jöttek zavarba: a közelben lévő Labdaházban folytatták a munkájukat; itt és ezen a napon hangzott el a neves csillagász, Jean-Sylvain Bailly javaslatára a híres labdaházi eskü. mely kinyilatkoztatta, hogy a nemzetgyűlés küldöttei mindaddig folytatják harcukat, amíg létre nem jön az új alkotmány. Szilárdságuk végül a királyt s a nemességet is meghátrálásra késztette: június 27-én az addig ellenszegülő kiváltságosok is csatlakoztak a nemzetgyűléshez. Úgy tűnt a harmadik rend győzött.

10