A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1989-12-01 / 49. szám

LAPISLAV SZALAI Számtalan nagy feltaláló sorsa bizonyítja az emberiség képzelöerejének abszolút hiányát, sőt néha csökönyös korlátoltságát. Hány ha­lálba taszított óriásnak kellene feltámadnia, ha netán hirtelen érvényesülhetne a történel­mi igazság! Milyen cinikus képet vághatnak a túlvilágon azok, akiknek nagystílű gondola­taik máig is a találmányi hivatalok polcain porosodnak. Tisztában volt ezzel Georg Hoffman is. Kész volt az utolsó csepp véréig küzdeni találmányának ellenzőivel, számolt a bizal­matlansággal, a megértés hiányával, de semmi esetre se számolt olyan nagymérvű, lelketlen és sértő elutasítással, mint amiben része lett replikátorával kapcsolatban. Aznap már kora este, csaknem tökrészegen, Bécs elővárosának egyik majdnem üres bárjában dühösen csikorgatta fogait, ahogy lelki sze­mei előtt egyre-másra ismétlődtek a jelene­tek, amik a találmányi hivatalban játszódtak le. — Azt mondja, hogy feltalálta a repliká­­tort ? A sorozatgyártó replikátort ? — kérdez­te a hivatalnok, s közben alig észrevehetően elmosolyodott. — Hát ez óriási! Fantaszti­kus! Szívesen gratulálnék is önnek ehhez az egyedülálló felfedezéshez, tisztelt Hoffman úr... Nézzük csak: replikáció. Csakhát, tud­ja, nem szeretném előre kiábrándítani — sajnos, kissé szkeptikus vagyok —, az ilyesmi nekem hihetetlennek tűnik. Természete­sen ... bizonyára ... nem kételkedem ben­ne, hogy éppen ön ... Lenne szíves röviden elmagyarázni nekem, milyen alapelven mű­ködik az ön replikátora? A dokumentációt egyelőre mellőzzük ... Azt állítja, hogy lé­nyegében az idöanyag irányított energiával való másolásáról van szó. Érdekes. S ez a maga időanyaga természetesen az anyag és az idő eddig nem sejtett, eredeti módon történő egyesítése. Hogy itt csupán az anyag és az idő a lényeg? Ez számomra kissé rejtélyes, dehát hadd legyen. Már alig várom, hogy ezt a csodamasinát működni lássam. Georg Hoffman elővett ütött-kopott bő­röndjéből egy'közönséges elemre hasonlító szerkezetet, előbb babrált rajta egy kicsit. majd letett a hivatalnok asztalára egy agyag­­golyócskát, ráirányította a replikátort és gyors egymásutánban nyomogatta a szerke­zet ravaszát. Az asztalon — mintha csoda történne — egymás után újabb és újabb agyaggolyó tűnt fel szép sorjában. Amikor a feltaláló az ámuldozó hivatalnok szeme láttára szinte beterítette az asztalt agyaggolyóival, abbahagyta a ravasz nyom­kodását, és diadalittasan fordult feléje: — Hát igy működik az én replikátorom — mondta jó adag feltalálói büszkeséggel. — Érdekes — motyogta fejcsóválva a hi­vatalnok, s a bal markába vett néhány agyaggolyót és tűnődve játszadozott velük. Aztán hirtelen megváltozott. Határozott, meg nem alkuvó ábrázattal igy szólt : — Hoffman úr, ön igazán ügyes varázsló, ugye? Nem tagadom, a mutatványa nagy­szerű. Bevallom, magam is mulatságosnak találom, de nem szabadna megfeledkeznie arról, hogy a találmányi hivatalban van. Nem vagyok a mágia ellen, azt mégsem, itt azon­ban, sajnos, nem lehetek elnéző. Azzal a hivatalnok a markába hirgálta az összes agyaggolyót és a feltalálóhoz lépett. Arcán elnéző mosoly játszadozott: — Köszönöm a látogatást — mondta —, de ne haragudjék rám, bizonyára türelmetle­nül várnak már a további „klienseim". Tes­sék, vigye a sorozatgyártmányait! Georg Hoffman szinte megdermedt az ámulattól. Az ilyen primitív értetlenségre nem volt felkészülve. — De hisz a saját szemével láthatta — hördült fel, ahogy végre magához tért. — Nem látja, hogy ezek a golyócskák valódiak, pontos másai az elsőnek, amit mutattam magának? — Ugyan, Hoffman úr, láttam én már hasonló csodát. A hivatalnok elnézően vigyorgott. A felta­láló nagyot fújt, a szeme szikrát szórt, lát­szott rajta, hogy alig tudja türtőztetni magát, nehogy kiboruljon. — Ide figyeljen, jóember! — kezdte, mint­ha csak egy ötéves lurkónak magyarázna — épp most mutattam be magának a szerkezet gyakorlati alkalmazását, ami eddig soha nem tapasztalt fejlődést eredményezhet a vilá­gon. El tudja egyáltalán képzelni, hogy a találmányommal milyen egyszerű lenne bár­minek a sorozatgyártása ? Alig lenne ezután szükség a munkára. Az egész emberiségnek elég lenne egy kevéske élelem. Az én repli­kátorom szükségtelenné tenné az ásványi kincsek kifosztását, pocsékolását. Nem len­ne szükség építészetre, mert bármelyik ház egyetlen példánya alapján rövid idő alatt akár milliónyi vagy milliárdnyi lehetne ugyan­olyan. Mindenfajta nemesfémet, drágakövet, pénzt, egyszóval mindent gyártani lehetne sorozatban a végtelenségig. Mindenkinek meglenne mindene, amit csak óhajtana ... Ezért szerkesztettem meg ezt a replikátort, érti már? A hivatalnok bosszúsan ráncolta homlo­kát, és jobb kezével a halántékát simogatta. — Csak nyugalom, Hoffman úr — sóhaj­totta unottan. — Hisz én értem önt. De értsen meg ön is engem! Én nem hihetek el csak úgy egyszerűen valamit, ami teljesen lehetetlen ... ma még legalábbis az. Igen, úgy száz, ezer év múlva tán lehetséges lesz, hogy sikerül majd az emberiségnek szer­kesztenie oly nagyszerű dolgot, mint például a replikát or; igenis hiszek benne, hogy min­den elképzelést meg lehet valósítani egyszer, de — bár minden elismerésem az öné — ön csak egy jól sikerült trükköt mutatott be nekem. Ön nagyon jó illuzionista, le a kalap­pal ön előtt. Köszönöm, a viszontlátásra! A hivatalnok gyömöszölni kezdte a feltalá­ló zsebébe az agyaggolyócskáit. Georg Hoff­man pedig dühében ökölbe szorította a ke­zét és lázasan törte a fejét, hogy ezt az unott hivatali koponyát miként győzhetné meg, milyen helytálló érvvel, meggyőző bizonyí­tékkal szolgálhatna neki. — Figyeljen ide! — csillant fel hirtelen a szeme, ahogy a vele szemben álló válla felett az asztalra tekintett, ahová néhány perccel ezelőtt a több tucatnyi agyaggolyócskát va­rázsolta. — Mégsem dobhat ki csak úgy! Ön bizonyára azért nem hisz nekem, mert csak közönséges agyaggolyócskákat állítottam elő. Most más bizonyítékkal szolgálok önnek. S a feltaláló a hivatalnok asztalához törte­tett: — Kitűnő nehezéke van! — kiáltott fel örvendezve, ahogy a csillogó réztalpon nyug­vó, a szivárvány minden színében játszó alma nagyságú gömbre tekintett. — Mindjárt lesz egy rakásnyi ilyen nehezéke. Számtalan. Amennyit csak akar! Az indulatos férfi gyors egymásutánban kezdte nyomkodni a replikátor ravaszát. — Hagyja abba! — vetette rá magát a hivatalnok. A fejét félrefordította és behuny­ta a szemét, hogy ne is lássa, miként bukkan fel egyik nehezék a másik után — mintegy varázslatra — az asztal lapján. Így, mitsem látva vállon ragadta a feltalálót és minden erejét megfeszítve sikerült őt maga mögé, az ajtó felé tuszkolnia. Csak aztán nyitotta ki a szemét és fölháborodva mordult rá: — nem vagyok kíváncsi az újabb trükkjeire, érti? Azonnal hagyja el a helyiséget! Georg Hoffman egy pillanatra végképp elveszítette Ítélőképességét. — Nézzen az asztalra! Vessen csak egy pillantást oda, a nemjóját! Magának ennyi sem elég? Ez sem elég? Álljon hát oda ön ezek közé a nehezékek közé! Nyomban csi­nálok magából akár ezer olyan tökfilkót, mint maga! — Távozzék azonnal, mert kénytelen le­szek erőszakhoz folyamodni! — hördült fel a hivatalnok dühében. — Tűnjön innét nyom­ban azzal a vacak replikátorával együtt! A feltaláló fehér lett, mint a fal. keze ökölbe szorult, de aztán lassacskán enyhült a feszültsége, de még mindig dühös szemfor­gatás közepette méltóságteljesen helyezte bőröndjébe a szerkezetet, és szó nélkül el­hagyta a helyiséget. Kint a találmányi hivatal előtt megdörzsölte a szemét, mintha épp valami képtelen álomból ébredne, aztán el­szántan fölvetette a fejét, és lendületes gesztussal állított meg egy taxit, amely épp lassú menetben haladt el mellette. — Vigyen engem valami nagyon eldugott helyre! — parancsolta erélyes, vészjósló han­gon. — Igen, uram — válaszolta megértön a tapasztalt taxis. — Valami nagyon eldugott helyre, értem uram. A külváros egyik csaknem üres bárjában a szerencsétlen férfi hamarosan az érdeklődés középpontjába került. Különösen azután, hogy gyors egymásutánban magába öntött néhány pohár skót whiskyt, és az ámuldozó személyzetnek meg a korábban érkezett vendégeknek levágta a következő szónokla­tot: — Hö-hölgyeim és uraim, Georg Hoffman vagyok, minden idők legnagyobb feltalálója. Szerkesztettem egy replikátort, ami olyan szerkezet, hogy itt van önök előtt egyetlen pohár whisky. Én megnyomom ezt a ravaszt, s egyszeriben itt terem a második, a harma­dik, a negyedik, az ötvenedik ... tetszés szerinti mennyiségben ... Aki nem hiszi, jár­jon utána! — s azzal elővette a bőröndjéből a replikátort, odateremtett maga elé az asz­talra rengeteg pohár whiskyt, bizonyságul hogy nem höbölög. Néhánnyal felhajtott, aztán a zsebébe nyúlt, kivett egynéhány bankjegyet s megsokszorozta ugyanúgy, mint a whiskys poharakat, s a dermedt csendben kitámolygott a bárból. Kint az utca közepén a feltaláló az égre vetette tekintetét, néhány pillanatig bámulta a fénylőn ragyogó holdat, amint méltóságtel­jesen úszott a fenségesen sűrűsödő sötétség felé, aztán halkan kuncogni kezdett az ötle­tén, ami épp most pattant ki a zseniális agyából. Majd egyre hangosabban kacagott, s közben esetlenül kotorászott kopottas bő­röndjében. Már teli szájjal röhögött, ahogy meghajolt és megnyomta a replikátor ravaszát. Az a másik földgömb pont olyan lett. mint az eredeti. Vércse Miklós fordítása 23

Next

/
Thumbnails
Contents