A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-14 / 29. szám

A CSEMADOK ÉLETÉBŐL Lru Teljesebb szervezeti életet A Nagykürtösi (Velky KrtíS) járás Szlovákia egyik legkisebb közigazgatási területe. Har­minc községében és egyetlen városában — amelyekben magyar nemzetiségűek élnek — az összlakosság száma alig közelíti meg a negyvenkilencezret. Ebből 14 021 -en vallják magukat magyarnak. A harmincegy alap­szervezetet nyilvántartó Csemadoknak a múlt év végén 2 972 tagja volt. Mindezt a további komplex értékelés tar­talmazza. A terjedelmes anyag részletesen elemzi a szervezeti életet mind járási, mind helyi viszonylatban. Sokkal fontosabb azon­ban, hogy összességében továbbgondolásra készteti olvasóját. Itt van mindjárt a taglétszám kérdése. Évekkel ezelőtt meghirdettük, hogy az éppen soron levő járási konferencia ill. az országos közgyűlés tiszteletére elérjük a háromezres taglétszámot. Most a szóban forgó doku­mentumban ismét ez a cél. E látszat ered­ménytelenség mögött azonban látnunk kell azt is, hogy járásunk sajátos gazdasági és szociális helyzete, s az ebből fakadó egyéb hátrányok hatványozottabban sújtanak ben­nünket. A Nagykürtösi járásnak nincs egyet­len magyar tanitási nyelvű középiskolája sem, ennek következtében a magyar alapis­kolát végzett tanulók vagy a járásban lévő szlovák tannyelvű középiskolákban és tanin­tézetekben vagy Szlovákia más járásaiban, az ottani magyar tannyelvű középiskolákban kénytelenek folytatni tanulmányaikat. Az ilyetén szakképzett fiatalok megfelelő mun­kahely híján ismét nehezebben tudnak elhe­lyezkedni szülőföldjükön. Ezért a nagy mig­ráció. Ennek lecsapódása mutatkozik meg a Csemadok létszámában is. 1988-ban az alapszervezetek hiába toboroztak 102 új tagot a Csemadoknak, az elköltözésből (és az elhalálozásból) származó lemorzsolódás után ez mindössze tíz új tagot jelent! A kérdésnek persze más oldala is van. Egyes alapszervezetek vezetősége — gondo­lok itt elsősorban a nagyobb lélekszámú községekre — nem tesz meg mindent annak érdekében, hogy tartósan növelje alapszer­vezete létszámát. Pl. a magyar lakosságnak Ipolynyéken 17,99, Csábon 18,45, Lukanyé­­nyében 19,84%-a tagja csupán a Csema­doknak. Három aránylag jól működő szervezetet említettem, ahol színjátszó és folklórcsoport, citerazenekar, éneklő- és tánccsoport már országos hírnévre is szert tett. Ha a példás eredményekről számot adó alapszervezetek sem tesznek eleget a tagtoborzási kívána­lomnak, elképzelhető, mi a helyzet a gyen­gébben működő szervezeteknél. Jogosan merül fel a kérdés: miért van ez, van-e kivezető út... Nem könnyű kérdések ezek, aligha lehet párszavas summás választ adni. Meggyőződésem azonban, hogy a Cse­madok megalakulásának 40. évében a ma­gyar nemzetiségi kultúrát és egyáltalán a magyarságát féltő és őrző, „új szellemmel fényezve" továbbadni szándékozók keresik a megfelelő választ, a legjobb megoldást. Ilyen lehet példának okáért, ha nemcsak szavak­ban és jegyzőkönyvekben, határozatokban ostorozzák a bürokratizmust, hanem első­sorban a valóságban szűnik meg. Alapszer­vezeti szinten komoly gondot jelent elnököt, titkárt, pénztárost, stb. találni, mert e tisztsé­gek napjainkban papírmunka vonzatúak, s ettől a még oly lelkes „kultúrmunkások" is ódzkodnak. Teljesebb szervezeti életet s ami velejáró­ja : eredményes, önismeretet nyújtó, nemzeti tudatot mélyítő kulturális tevékenységet csak az az alapszervezet élhet, amelynek tettrekész vezetősége, rátermett vezetője van. Sajnos, tájainkon ilyenekben nem bővel­kedünk. Az alapszervezet kulturális rendez­vényeinek színvonala, sikere a legjobb politi­ka, mely maga mellé sorakoztatja az embe­reket. Bizalmat ébreszt és nyújt, ezért várhat és kap támogatást. A képlet tehát ez lehet: művelt és tettrekész vezető tudatos és ered­ményes tevékenység — siker, bizalom és együttműködés. A Nagykürtösi járásban megvan annak az esélye, hogy a kitűzött célt — a háromezres taglétszámot — a 40. évforduló évében elérjük, sőt túlszárnyaljuk. Ehhez azonban a bürokratikus intézkedések, direktiv utasítá­sok megszüntetésére, a változó körülmé­nyekhez azonnal igazodni képes vezetőkre, konkrét feladatokat vállaló, cselekvő támo­gatókra van szükség. S a munka dandárja csak ezután következik ... URBAN ALADÁR Duna menti gyerekszáj Kiáll a kisfiú a színpadra. Bemondja a költő nevét, a vers cimét... ... életének legkeservesebb percei követ­keznek: nem tudja elkezdeni a verset. Ap­rócska szive lüktetni kezd. Mi ez? Mi történt velem? Szent habakuk, összedől az épület, rám szakad az ég. Hát lehetséges ez? Emondtam tízszer, harmincszor, százszor, közönség előtt is vagy kéttucatszor, és tes­sék, most egy mukknyi szótag se jut az eszembe! Mi az, hogy elmondtam? Sikereim voltak, tapsot kaptam, dicséretet, cirógatást. És most sem féltem. Szivem se dobbant nagyobbat amikor a színpadra léptem ... Hát mi történhetett velem? A jelenetet nem a széksorok közül nézem, hanem odakint az előcsarnokban, a video közvetítette képernyőről. Összeszorul az én szivem is, idegszálaim megfeszülnek, hiszen mélységesen átélem a kisfiú helyzetét. Ma­gam is megéltem hajdanán ugyanezt a hely­zetet. Most mi lesz? Hogyan segíthetnék a srácnak? Tehetetlenül állok a képernyő előtt s tehetetlenségemben gyáván megfutamo­dom. Ha nem tudok segíteni, inkább nem is nézem a kisfiú vergődését. Eltépek tehát a képernyő elől s öntudatlanul belépek a szín­házterembe, ahol már nem képernyőről, de élőben láthatom azt, ami elől elmenekülök. Nyitom az ajtót, óvatosan belépek, és cso­dák csodája, — a kisfiú már mondja a verset. Mialatt megtettem kilenc lépést, neki az eszébe jutott. Hát nem csodálatos! Boldog vagyok, mert valaki, valahogyan kilábalt egy kimondhatatlanul kínos helyzetből. Ráadásul egy kisfiú, egy gyerek, egy szavaló, aki ráadá­sul nem is az én versemet mondta, hanem a zsűrielnökét. Másnap, a bábelőadások szünetében pöt­tömnyi kiskomámmal, a háromesztendős Gergővel találkozom. — No Gergő, halljam, mit láttál eddig? Gergő sorolja: két boszorkányt, egy lovat, három kutyát és három hibát. Gyönyörű. A nap során fűnek-fának újságolom: a gyakran zsűriző barátom háromesztendős Gergője azt mondta, hogy egyebek között három hibát is látott a bábosok produkciójá­ban. Hát nem csodálatos ez is?! A gyerek az apjára figyel, nevelődik. Az apa szakember, tehát a hibákról beszél. Miért érthetetlen akkor, hogy a gyerek is számbaveszi a hibá­kat. Véget ér a Duna Menti Tavasz s napok múltán is elújságolom ezt a kedves történe­tet. Egyszercsak kísérteni kezd a gondolat: kisbarátom, a Gergő valóban hibát mon­­dott-e vajon? Lehet hogy libát mondott? Hát bizony lehet. így is logikus nemdebár: két boszorkány, egy ló, három liba .. . Nyúlok a telefon után, felhívom Gergőt és újra megkérdezem, hogyan is mondta akkor, mit is látott. Felemelem a kagylót, de nem tárcsázok, nem pontosítok, mert a történet akkor szebb, ha félrehallottam. Inkább igy őrzöm meg — ha bizonytalanul is. Mentsé­gemre szóljon, hogy Gergő valóban rendkí­vüli gyerek, akitől ennél szebbeket is gyakran hall az ember. Milyen kár, hogy azokat most nem mondhatom el... KESZEU FERENC Fotó: Gyökeres György Állunk rendelkezésére! A Csemadok párkányi (Stúrovo) alapszerve­zete mellett működő amatőr csoport az idén lan Gandillot: A kikapós patikárius c. zenés vígjátékéval lépett a közönség elé. Kellemes meglepetésként a darabban a csoport rang­idős és közkedvelt tagjai mellett fiatal, tehet­séges szereplők is helyet kaptak. A szerepe­ket Keszegh Pál — a darab rendezője — osztotta ki, nagyon jól sejtve az eredményt: a többségnek színpadon is sikerült eljátszani önmagát. A darab betanulása viszonylag későn in­dult, így Pali barátunk feladata — tavaszra összekovácsolni egy színpadi játékot — nem volt könnyű. A bemutató napján a művelődési otthon­ba özönlött a nép. A csoport „atyjai": Paulovics János, Má- A bonyodalmak közepén csai Ferenc, Sóky Beatrix, Barak László meg­jelenése eleve derűt és jókedvet teremtett. A fényűzésben élő öregúr — akinek leányát a nagynéni és nagybácsi nevelik — akit a pénzéért ostoroznak a nők — kedélyes, nagystílű nőcsábász. Nehéz feladat elé állít­ják, hiszen kedves leányát kell férjhez adnia. A túlbuzgó, szerelemre vágyó titkár, az öreg­úr megbízható alkalmazottja éppen megfe­lel e vásárra. A váratlan bonyodalmak érde­kes és izgalmas perceket teremtettek. Hatalmas taps, nevetés réngette a műve­lődési ház falait két teljes órán át. Tapsuk a szereplőknek, a látványnak, a csoportnak szólt. Ha voltak is hibái a darabnak, a közön­ség kikapcsolódott, szórakozott, s ma vala­hol legbelül örömmel és büszkeséggel em­lékszik vissza az öntevékeny színjátszó cso­port munkájára. ZALABA ZSUZSA Fotó: Ladislav Németh 6

Next

/
Thumbnails
Contents