A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-14 / 29. szám
Pincegaléria Egyszer a párkányi (Stúrovo) Lábik János műkedvelő képzőművész a következő tervvel rukkolt elő: „Galériát szeretnénk alapítani... Tudod, egyelőre csak amolyan pincegalériát. Jó lenne, ha te is adományoznál egy képet. .. Összehozunk egy állandó kiállítási anyagot, amit majd idővel, a lehetőségekhez mérten bővítünk, gyarapítunk ..." Üdvözöltem a gondolatot, az alapötletet, s hát később egy „téglával" én is hozzájárultam ahhoz, hogy a galéria valóban „felépüljön". Nem telt el hosszú idő, amikor is a postástól átvehettem a meghívót, amely a Városi Művelődési Központ alagsorában található pincegaléria verniszázsára invitált. A műkedvelő képzőművészeti mozgalom 1972 óta „működik" az Érsekújvári (Nővé Zámky) járásban. Ugyanis ekkor kezdte el tevékenységét a Csemadok Érsekújvári Városi Bizottságának hatáskörében a képzőművészeti kör, amelyet kezdettől fogva Balogh György vezet. Ennek munkájában több párkányi amatőr képzőművész is részt vett, mint például a kiváltképp tehetséges Bugyács Sándor és Lábik János is. Később sokak részéről mutatkozott igény az iránt, hogy itt Bugyács Sándor műkedvelő képzőművész /baloldalt) és Kollár György magyarországi festőművész — a verniszázson A szerző felvétele is létrejöjjön egy képzőművészeti csoportosulás. Az 1982-ben megalakult kör művészeti vezetője Gerstner István volt, később Simonyi Lajos nyugalmazott tanár, aki a mai napig is vezeti az időközben klubbá fejlődött érdektársulást. A Párkányi Városi Művelődési Központ igazgatója, Hégli Gyula mindig is támogatója volt a képzőművészeti körnek, majd a klubnak, az általa rendezett kiállításoknak. Tudatában van ugyanis annak, hogy a kultúra említett szentélyének a fedele alatt számos tömegszervezet — köztük a Csemadok is — tevékenykedik, Így az esztétikai nevelés szempontjából is fontos szerepe van a ház falain belül zajló képzőművészeti életnek. A képzőművészeti klub elnöke, Lábik János szervezési szempontból is tett azért, hogy — társadalmi munkában, a tagok hathatós segítségével — létrejött az a pincegaléria, ahol az adományozó 21 hivatásos és műkedvelő képzőművész alkotásai vannak kiállítva. Pillanatnyilag szinte nem is tudatosítjuk, hogy mind nemzeti, mind nemzetiségi tekintetben mekkora jelentőséggel is bir ez a kamara-galéria: ugyanis alapját képezi egy olyan — saját gyűjteménnyel rendelkező — városi galériának, amely egyelőre csak egy maroknyi ember reményeiben él... Persze, ez a kis csoport a kezdő lépést már megtette ... A pincegaléria esetét mérlegelve természetesen szólni kell a hiányosságokról is: több hozzáértő véleményét idézem, ha a következőket állítom: az állandó kiállításon túlsúlyban van a tájkép, ezek között találhatók olyanok is, melyek bizony nem segítik elő a közízlés fejlődését. De reméljük, hogy a néhány bátor megfogalmazású, elvont alkotás mellé újabbak is kerülnek. Nemzetiségi képzőművészeti mozgalmunk ismét „lépett egyet" előre. De jó lenne, ha az ilyen — a kultúrát, a haladást szolgáló — lépésekről gyakrabban számolhatna be az újságíró! KALfTA GÁBOR Még mindig Xenofóbia . . .? A Xenofóbia és a Xenofóbia? c. írások elolvasása után támadt bennem az igény, hogy amit mostanáig csak szűk körben beszéltem meg jó vagy rossz ismerőseimmel, azt most nagyobb közönség elé tárjam. Mindkét írás azt tárgyalta, hogy miképp is áll viszonyunk a „határainkon túli" magyarság folklórjához. Nagyon régi téma ez néptáncos berkekben — sajnos ez ideig alig jelent meg olyan elemző írás, amely nem nemzetiségi, beszűkült látókörrel tekintett volna a már említett viszonyra. Ezért örültem Lovász Attila Xenofóbia c. írásának, amely végre némiképpen választ igyekezett adni az ebben a problémában felhalmozódott kérdésekre. Liszka József írásában egyetért ugyan Lovász Attilával, ennek ellenére, úgy érzem, némely pontokban ő is vakvágányon halad. Nem akarom a cikkekben foglaltakat részletesen elemezni, ehelyett felsorolnám a bennem kialakult képet. Tehát: 1. A folklórban (annak minden területén) nem lehet államhatárokat húzni! Csakis etnikai határokon belül gondolkodhatunk, hogy egyáltalán megérthessük és megismerhessük annak logikáját. 2..........érzelmileg sok-sok szállal..ahhoz kötődhetünk, ami szűkebb pátriánkkal legalább egy kicsit rokon. Tehát egy bodrogközi embernek sokkal többet jelentenek a nyírségi dalok és táncok, mint pl. Kéménd tánckultúrája, a (táncelméletileg) nyugati dialektusú Kéménd lakosa számára pedig sokkal közelebbi a dunántúli tánc- és zenei anyag, stb ... 3. A néptánccsoportok és népművészeti együttesek nagy része városokban dolgozik. A táncosok döntő hányada városi fiatal, ám a falun élő fiatalok elsöprő többségének sincs halovány fogalma arról, mi az a folklór. Az ö számukra Bon Jovi, a Depeche Mode vagy éppen a Pokolgép nevezetű rockbandák jelentik a zenei kultúrát. Ha ezekkel a fiatalokkal nemzeti „önazonosságtudatról", annak fejlesztéséről akarunk beszélni, elengedhetetlen az egész megismerése — enélkül „nemzetiségi önazonosságtudatban" fogunk szenvedni. 4. Ezek után már csak azt kell tisztázni, hogy nincs „csehszlovákiai magyar tájegység", a folklorisztikában erről nem beszélhetünk. A végén szeretném megjegyezni azt, hogy aki csak egy kicsit foglalkozott már színpadi néptánccal, koreografálással, az tudja, hogy bármilyen attraktív anyagot választ is, nem a dolog könnyebbik végét fogja meg, s tudja azt is, hogy helyi hagyományokra alapozva is lehet nagyon rossz produkciót készíteni. RICHTARCÍK MIHÁLY Ragyogjon fel a világosság! S2AVALÓVERSENY A XIV. DUNA MENTI TAVASZON I. Kiről-míröl szóljon az előadott vers? A szerzőről? A szerző szavakba, rímekbe foglalt gondolatáról-üzenetéről? Avagy — esetünkben is — a kis előadó vallomása legyen-e arról, amit a versből megfejtett? A középiskolás vagy felnőtt szavalóknál joggal várhatjuk el a teljesebb önállóságot, hiszen ott már önállóbb értékítélő képességről beszélhetünk. A kisebbek esetében — első és második kategóriára gondolok elsősorban — beláthatatlan feladatok várnak azokra a pedagógusokra, akik felfedezik ezeket az előadói képességekkel megáldott kisgyerekeket s meglátván bennük a hajlamot, a képességet a szereplésre, úgy „nyúlnak" ezekhez a gyerekekhez, hogy irányító munkájuk nyomán nem csupán az előadott verseket hallgatók lelke, hanem a kis előadók egyénisége is gazdagodik általuk. Ebben a kategóriában — korcsoportban minden egyes sikeres szereplés mögött — azzal együtt, hogy jó megjelenésű, érdekes gyermeklélek tárul elénk — egy-egy hozzáértő, csodálnivaló érzékkel rendelkező felkészítő-pedagógus „húzódik meg". Más a helyzet a harmadik kategóriában-korcsoportban fellépő szavalókkal. Ők már sokkal nagyobb önállósággal képesek megítélni, mit válasszanak, azt miként közelítsék meg. Eszembe jut: lehet-e egyáltalán verseny a költészetet, irodalmat élő-érző ember igyekezetének eredménye? Rangsorolható-e az a tisztességes igyekezet, amely arra irányul, hogy a választott versből, prózai szövegből megfejtett gondolatot valamennyiünk számára felmutatja? Talán lehet... Abban az értelemben, hogy ki-ki mennyire, milyen mélységekig képes általa megmutatni magát. Időnként olyan csodálatos világ tárul elénk egyik-másik kisgyerek vagy kamasz láttán a dobogóról, hogy a lélekzetünk eláll tőle ... Mi minden, mennyiféle sejtés-rejtelem van az emberi lelkekben. II. Miénk a felelősség: okos fegyelemmel segítjük a magukat megmutatni akaró gyerekeket abban, hogy egyéniségük teljesebb legyen. A XIV. Duna Menti Tavaszon azt tapasztalhattuk, hogy a pedagógusi vezetés — az előbbi évekhez képest — fejlődést mutat. Alig akadt téves versválasztás. Mindhárom kategóriára jellemző volt, hogy az alapvető követelmények tekintetében, úgy mint a szerző és a mű címének helyes „hangsúlyozása", a hangzók hiánytalan kimondása, a szószerkezetek helyes hangsúlytörvényeinek betartása, alig akadt kivetnivaló. A mezőnyből az első és a harmadik kategória emelkedett ki. A középső — második — kategóriában tapasztaltuk azokat a kamaszkorral járó nyelvi „slendriánságokat", amelyek helyett most a felső tagozatos korosztály fegyelmezett, helyenként igen magas színvonalon előadott verseivel, előadóival találkozhattunk. III. Tizenkét versenyző lépett színpadra az első kategóriában. A versválasztás kivétel nélkül sikeres volt, megfelelt a korosztály lehetőségeinek. Hazai gyermekköltészetünk jeles képviselőinek versei mellett az egyetemes magyar költészet gyermekverseit hallhattuk. Jellemző volt a helyes pedagógusmunka, amelynek következményeként alig találkoztunk erőltetett, erőszakolt versértelmezéssel vagy hangsúlyozással. A kategóriában megosztott harmadik dijat adott ki a bírálóbizottság a nagykaposi (Veiké Kapusany) Pintér Eleonórának és Üveges Henriettnek. Második helyen végzett a füleki (Fifakovo) Kerekes Éva. A kategória győztese a csicseri (Cicarovce) Tóbiás Andrea, aki Csukás István Sün Balázs című versével nyerte meg a nézősereg és a szakmai zsűri tetszését. Ugyancsak tizenkettőn léptek dobogóra a második kategóriában. Amint már szóba hoztuk, ebben a korcsoportban volt leginkább tapasztalható a választási bizonytalanság, az elsietett befejezések, „bennmaradt", hangzók. Kiemelkedő előadókkal ebben a kategóriában is találkoztunk. Harmadik díjjal jutalmazta a zsűri Borka Henriett gútai (Kolárovo) versenyző, második díjjal pedig a kassai (Koáice) Matuszák Livia teljesítményét Nemes Nagy Ágnes Jeromos, a remete rák című versének tolmácsolásáért a buzitai (Buzica) Szaszák Katalin lett a kategória győztese. A mezőny legnagyobb meglepetése a harmadik kategória versenyzőinek teljesítménye volt. Annak ellenére, hogy esetükben is találkoztunk olyan versekkel, amelyek súlyos gondolatiságuknál, formai megfogalmazásuknál fogva túlságosan kemény diónak bizonyultak. Érdekes ellentmondás viszont az, hogy a köbölkúti (Gbelce) Racska Gábor oly tiszta meggyőző erővel tudta tolmácsolni Kulcsár Tibor Gyökerek című versét — tudnunk kell, hogy a költemény semmiképpen sem minősül gyerekversnek — a zsűri második díjjal jutalmazta teljesítményét. Nagyszerűen választott Daru Marica (Léva — Levice). Ágai Ágnes Nemzedék című közismert és kedvelt kamaszvers-ciklusának részletét hallottuk tőle. A harmadik helyen végzett. Klasszikust adott elő a komáromi (Komárno) Kiss Szilvia. Petőfi Sándor A fülemile című versét szavalta el. Bájjal és értelemmel. Ő a verseny győztese. IV. Tanulságként szögezzük le tehát, hogy anyanyelvűnk, költészetünk értékeinek éltetése, tolmácsolása mellett a legfontosabb küldetésünk a színpadi jelenlét lélek és egyéniségformáló-erősítő igyekezete legyen. KISS PÉNTEK JÓZSEF Fotó: Gyökeres György 7
