A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-24 / 48. szám
Nemcsak a bö zsákmány (ehető gombából) okozhat örömet az igazi gombázónak, hanem a szép vagy ritka gomba is. Szép látvány a korhadó avaron vagy a zöld fűben a fehér pettyes, piros légyölö galóca, a piros kalapú hánytató galambgomba, a sárga kénvirággomba, a pecsétviaszgomba, a fán élősködő nyárfa tökegomba és még rengeteg, az ehetetlen gombák egész serege. Kalmár Zoltán és Makara György Ehető és mérges gombák című könyvükben (1978) a valódi gombák törzsébe több mint százezer gombafajt sorolnak be, melyek nagy része hasznos. Istvánffi Gyula az 1899-ben kiadott „A magyar ehető és mérges gombák könyve" című kötetében ezt írja: „A Penészfajok számát Saccardo 1889-ben 32 ezerre becsülte. Magyarországon lehet körülbelül 7 000 Penészfaj, ebből az ehetők száma kitesz egy pár százat." Az utóbbi könyv szerzője ezt írja: „az orvosi alkalmazás terén a gombák nagyon csekély szerepet játszanak. Ma már tudjuk, hogy a különféle antibiotikumokat is gombákból nyerik. Gondoljunk csak a penicillinre. Az említett felhívás keltezése, Istvánffi Gyula könyve és a mai ismeretterjesztő és népszerűsítő irodalom megjelenése között eltelt vagy százötven év. S a kutatók segítségével egyre több gombákhoz kapcsolódó babonát vetkeztek le az emberek. De még ma is sok él. Ismerjük meg a gombákat (főleg a környezetünkben élőket), a velünk élő természet részeként becsüljük, óvjuk őket. A mérges vagy ehetetlen fajokat is. GÖRFÖL JENŐ (A szerző felvételei) 1. Nyárfa tőkegomba 2. Szömörcsög 3. Júdásfüte gomba 4. Hánytató galambgomba 5. Sátántinóru 6. Farkastinóru ... i! Hát nem érdekes? A cukrok erjesztésével a bort tulajdonképpen a gombák állítják elő — és az egész évi bortermést (elnézést: szőlőtermést) tönkreteheti a peronoszpóra. Ami szintén gomba. A jó borivónak már ennyiből is világos : vannak jó gombák és rossz gombák. De én nem is ezekre, a szabad szemmel szinte láthatatlan gombákra szeretném felhívni a figyelmet, hanem azokra, amelyekkel az ember az erdőt járva, a mezön sétálva találkozhat, s szedheti azokat. De azért nem árt megjegyezni: vannak ehető és mérgező gombák. Ám ha ehetetlen is valamelyik (s ezt a ma már egyre több — azt is írhatnám: gombamód szaporodó — gombászkönyv segítségével magunk ismegállapíthatjuk) nem kell tönkretenni, felrúgni. A mérgező növényekkel, ezenbelül a gombákkal is foglalkozik egy 1 844-ből való felhívás: „A gombák egész nagy serege teli mérgesekkel; egyátaljában mind igen gyanúsok, különösen azok, mellyek igen nedves, sűrű, mély erdőkben teremnek, hová a' nap sugarai és a világosság alig hatnak bé, 's még is olly sebesen nőnek, hogy néhány óra alatt egész nagyságukat elérik, mellyeknek anyaga lágyabb és sok nedvök van; rendszerint rútabb kinézésűek, kisebb nagyobb mértékben mocskos, nedves, nyálas felületűek, fekete, szederjes, Zöldes, tarka, fényes, a' páva farkához hasonló színűek, főként ha burokból nőnek ki; nehéz, mérges dögszaguk, ha megvágják vagy ketté törik különböző színűek; ha a bogarak megrágják, aztán odahagyják, magas, vékony, üres, hagymaféle lágy puha szárnak, kalapjok felületire felhámlott bőrdarabok ragadtak; hirtelen nőnek 's ép' olly hirtelen elrothadnak, büdös nedvvé válnak; főzéskor kékek, feketék, szíjasok lesznek; ha ezüst kalánnal vagy veres hagymával főzik, azokat megfeketítik, néha ez nem épen csalhatatlan jele a 'mérgességnek. Az ilyen gombákat mint mérgeseket, ártalmasokat és halált okozókat, kerülni kell." Az egykor elrettentésül írt szöveg bőven elégnek bizonyulhat arra, hogy a mai olvasó érdeklődést felkeltse, sőt bizonyítsa, hogy a mérgező gombák szépek.
