A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-17 / 47. szám
Egy közíró tűnődései több műfajban SZIGETI LÁSZLÓ: CSENDEK ÚTJAIN Mitől tetszik többnek ez a Főnix Füzetek sorozatban megjelent kötet, mint a csehszlovákiai magyar újságíró sekélyes mindennapiságában eddig megszületettek? Meghatározó módon van jelen valamennyi riportjában, kisesszéjében, tárcanovellájában maga a szerző: Szigeti László. Kétségtelen, hogy másfél évtizedes közírói tevékenységére visszatekintve több kötetre való írást tudott volna a legszigorúbb mérce szerint is kiválogatni. Az, hogy miért éppen a Csendek útjain című kötetben olvasható publicisztikai alkotásokra esett a választása, a kötet elolvasása után nyilvánvalónak tűnik. Nincs írásai között egyetlen olyan sem, ahol lényegi kapcsolata az emberrel, a tájjal, a cselekvéssel, a tárgyakkal ne lenne formát, tartalmat, stílust, gondolatokat és véleményt meghatározó. Mindezek közül leginkább a gondolatot, a véleményt emelném ki, hiszen a forma megtanulható, a stílus odafigyeléssel csiszolható, a tartalmat a véletlen is kínálhatja, de mindehhez csak abban az esetben járul gondolat és véleményalkotás, ha a publicista a kisebbségi sajtó kívánta szabványoknak eleve nem akar megfelelni. Márpedig ennek egyetlen lehetséges módja ma az irodalom felé fordulás. Mi lehetne még ezen kívül? Mindenekelőtt a könyörtelen tényfeltárás, amelyhez eleve más közéleti közeg szükségeltetik. Az egy másfajta publicisztika, ott a tények katartikusságát nem kell pótolnia a szerzőnek önmaga véleményével, gondolataival. Márpedig a mi kisebbségi újságírásunk a gondolattalanság, a véleménysemlegesség miatt marad meg a napi hírek magyarázatánál, a közhelyes irányzatosságnál. Publicisztikát, irodalmi szintű közírást pedig még mindig nem lehet a valóság igazsága jegyében végezni. Ezért kell az írói gondolat, a közírói vélemény. Nem, ezek nem zárják ki a közirásból a tények könyörtelenségének elfogadását, hanem közölhetővé „avatják" az elhallgatni, a szégyellni valónak nyilvánított jelenségeket, sorsokat, egy etnikum történelmének építőköveit: a mindennapokat. Ezért hát még ebben a kötetben is „olvasni lehet" azt az Írást, amely valójában nincs kinyomtatva. Ezek a közírói opuszok Így együtt azt is elmondják rólunk, ami önmagában, a valóság puszta igazsága leírásának szándékával még mindig nem láthatna nyomdafestéket. Javára vált Szigeti László közírásainak egy részét a maradandó érvényesség felé segítő kötetnek, hogy a három ciklus bemutatja azt a háromfajta publicisztikai megközelítési módot is, amelyek mindennapi jelenléte nélkül soha nem lesz színvonalas csehszlovákiai magyar közirás. Nem a bevezetőben már említett gondolatra és véleményre célzok, hanem önmaga műfaji specifikumain belül is tagolható, variálható riportra, mint formára; a szakmásunkat pótlandó művészeti publicisztikára; a kisesszé valamint a tárcanovella közötti határon szabadon közlekedő irodalmi műfajra. A kötetben olvasható faluriportok (Évek távlatából. Csereháti kezdetek. Vízhiány a Bodrogközben, Morajlik a Lányhegynél) nem az írói kívülállás, a szenvtelen véleménymondás, az öncélú tájleirások, hanem az azonosulás, a megfontolt gondolkodás és a szociológiai ihletettségű kömyezetrajz egységével tűnnek ki. Az irodalmi riport műfajának variációiban rejlő kifejezésbeli lehetőségeket s a Béke velük, A munkás rangja, a Takar(it)unk és az És végül: „Zoli bácsi az övéi között" önálló portréfüzérekben \ mutatja meg. Az egyéni sorsokban pontosan megrajzolja a mindenkori társadalmi hátteret, érzékelteti hatásait alanyai életére. Van ezeknek a portréknak egy igen fontos jellemzője: az egyénített sorsokban Szigeti László megrajzolja a tipikusság mellett az általános vonásokat is. Alanyait legtöbbször beszélteti, nem pedig leírja „szövegelésüket", de ez a vallomásrakésztetés sem parttalan áradásával köti le az olvasót, hanem az egyéni sorsokban meglévő drámai csomópontokkal, az akcíók-reakciók szülte konfliktussal. Bár Szigeti a fülszövegben azt írja, hogy csupán egyetjen színházi tárgyú írását adja közre a kötetben, az is a művészeti publicisztika és a riport határán született, valójában azonban nem tudja egyetlen írásában sem levetkőzni a dramaturgot. Pontosan szelektálva rakja egymás mellé az eseményeket portréi alanyainak életéből, s mindegyikben megtalálja és megragadja a drámai konfliktusokat. A kritikusi mércét Szigeti László adta kezembe. Ezért is szembetűnő, hogy a kötetben gyengébb riportok is olvashatók. A Dobozolók\x>\ éppen az azonosulás hiányzik, s amolyan ügyesen cifrázott érdekvédelmi riportnak tetszik. A Lehet(ne) példakép című riportban mintha a prekoncepció uralná a gondosan gyűjtött anyag megformálását. Valószínű, hogy a témának az alanyokban összesűrüsödött közhelyeitől nem tudott megszabadulni a Lemaradtak?című riportjában. Végül is ezek az egyenetlenségek „csupán" önmagához képest figyelmeztetik a szerzőt. A csehszlovákiai magyar falu lényegét feltáró riportjai mellett más szempontból ítélem fontosnak a Jakoby Gyuláról és Udvardy Annáról írt esszét illetve müvészportrét. Aki odafigyel ezekre az írásokra, nagy biztonsággal megtalálja bennük a csehszlovákiai magyar müvészsors képletét. Nem a kulcsot, nem a jelek feloldását kínálja, nem magánéleti gyarlóságokkal traktálja olvasóját. Szigeti számára ebben a két sorsban a tükör rádöbbentő effektusa a fontos. Olyan módon, ahogyan az Olvasni kell, barátaim! kisesszé- és tárcanovella-sorozat valamennyi darabjában a felszínre tör. Ezekben valójában önmaga lélektájairól ír riportot Szigeti László. Fellini filmjének, az Édes életnek hősében (Fogjátok meg egymás kezét) önmagunk, a csehszlovákiai magyar toliforgatók sorsára döbben rá: „ Csakhogy az akaratszegénység, a gyávaság, a konfliktusok kikerülése visszahúzza. Lehet az ilyen ember tollforgató? Legfeljebb bérenc, szócső, akivel csak azért áll szóba az ember, mert mindenkire kíváncsi, miközben azt kérdezi magától: hát létezhet ilyen ember? S valami vaksötét, nyolcadik emeleti szobából azért könyörög, ő sose legyen ilyen újságíró." Majd ismét és újra, és újra feltör a fülszöveg szerint elrejteni való énje. A nagy zeneszerző, a dramaturg mozdul mindegyik kisesszéjében. Brecht (Érzelmi crescendo), Csehov (Az elvágyódás titkai) és Örkény (Örkény-sirató) kapcsán az életünk nagy színházáról gondolkodik. Nagy László (Hószkadás a szivünkben), Dúdor István (A féltés festője) Dobos László (Kint és bent) alkotásai fölött töprengve ugyanazt a drámát vetíti elénk: a lélek döbbenetének legbensöségesebb pillanatait. Ugyanazt, amit oly pontosnak tart a kötetet a záró nyolc tárcanovellában. Az „emberi magatartások lehetőségeit", az öregasszony vasárnapi repüléseit, „a szeretetképesség minőségét", a nyílt daccal elültetett három facsemetét, az együttélés abnormalitásait, a barátság értékeit, „egy érintés történetét", meg a könyvet. Ez utolsó írásának a címe késztetett annak idején egy olyan parafrázis megfogalmazására, amely az írást elolvasva jutott eszembe. Az Olvasni kell, barátaim!címet Dolgozni kell, barátaiml-kénl is értelmeztem. Dolgozni, tisztelt újságíró barátaim, mert különben a megkésettség, a szüntelen aszinkronitás, az örökös visszhangeffektus uralja munkánkat. Márpedig amíg ezek határozzák meg a csehszlovákiai publicisztika minőségét, addig sokáig nem születnek még a Szigeti Lászlóéhoz mérhető közirásokat tartalmazó kötetek. DUSZA ISTVÁN n_ n KINCSÜNK Lí LJ AZ/W/WELV MESÉLNI TANULUNK, ÚJRA... (Szőke József: A napraforgóvá változott lány) A mese, mint irodalmi műfaj, végigkíséri az életünket. Már zsenge gyermekkorban találkozunk vele, aztán felnőtt korban az ember, mint szülő, mesél gyermekeinek, és végül az a legcsodálatosabb korszak, amikor a nagyapó, nagyanyó mesél az unokáinak. Am e csodálatos műfajnak is megvannak a sajátos jegyei, szigorú írott és íratlan törvényei, amelyek betartása nélkül nincs mese, vagy legalábbis érdekes, tanulságos, nevelő, de nem utolsósorban nyelvművelő, szókincs-, nyelv- és gondolkodást fejlesztő mese nincsen. Azt állítják a nagy gondolkodók, hogy a kisgyermeknek mindegy, milyen nyelvet kap anyanyelvűi, de esetünkben a magyar nyelvről, anyanyelvűnkről van szó, tehát alapvető érdekünk, hogy gyermekeinknek elfogadható és befogadható, a legszebb nyelvezettel íródott meséket válasszunk, mondjunk, meséljünk. Röviden összefoglalva: nem könnyű mesét választani, mondani és írni. Annál is inkább nagyobb a teher és a felelősség a felnőtt számára, mivel a gyereket nem érdekli a nyelvtudomány (nem is sejti, hogy ilyesmi létezik), őt a mese érdekli. Persze, nincs szándékomban azt állítani, hogy csak a nagyon tudományos nyelvészeti körültekintéssel megírt mesék a jók. Ilyen mesék a valóságban talán nem is léteznek, de legyen a mese szép és jó. Kézzelfoghatóbban nem is lehet a szóban forgó gondolatot megmagyarázni, mint azt Arany János tette. A Megérzés című verséből idézzük az utolsó versszakot: A nyelvnek is törvényeit: Széppé, jóvá mi teszi: nyelvész urak jobban „tudják", A költő jobban „érzi". Roppant érdekesek Tabi László sorai is, amikor azon tűnődik, hogy bizony sok mindent nem tudna megtanulni a magyar nyelvből, ha az nem az „anyanyelve" lenne. Fontosnak tartom egy kicsit hosszabban idézni Tabi László gondolatait: „Csak úgy hirtelenében felsoroltam magamban néhány apróságot amelyet — legjobb hitem szerint — sohasem tudnék megtanulni, ha történetesen nem magyarnak születtem volna. Mindenek előtt a tárgyas és a tárgyatlan igeragozást, de ez köztudomásúan nehéz minden idegen ajkúnak. Nem tudnám továbbá megtanulni, hogy a ló tárgyesete lovat, de a hó tárgyesete nem hovat, hanem havat és a só tárgyesete nem sovat, nem is savat, hanem sót. És ha már a tárgyeseteknél tartunk, aligha menne a fejembe, hogy a tű tárgyesete tűt, de a fű tárgyesete füvet, valaki ígérhet nekem füvet és fát, de ha mindent ígér, csak füvet és fát nem, akkor azt mondom: fűt-fát ígér, tehát a füvet is úgy ígéri, mintha tüvet, pardon tűt ígérne. Nem tudom, valaha is elsajátítanám-e, hogy a kalbász fűszeresebb, mint a kolbász, a randa csúnyább, mint a ronda és a beretva élesebb, mint a borotva ...” Folytathatnánk még Tabi László elmésen ízes gondolatmenetét, most azonban nem erről van szó. Az elmondottakat Szőke József: A napraforgóvá változott lány című mesegyűjteménye váltotta ki bennem. A szerző nagyon is a mai gyerekekhez, a ma használt nyelven szól. Nem hiányoznak meséiből az új fogalmak, mint: a teherautó, raktárak, munkások, gyárak, de nem riad vissza az olyan kifejezésektől sem, mint: a csórni, morcos és hülye. Azonkívül elkalauzol bennünket Nyitra vidékére, Gömörországba, a Kis-Dunához, Nógrádba. a Csallóközbe (Kukkóniába) és a Tátrába. Találkozunk benne történelmünk nagyjaival. Rákóczival. Mátyás királlyal. Zsigmonddal, Flusz János tüzrevetöjével és másokkal. Szőke József mai nyelven írt, fordulatos cselekményekben bővelkedő történeteket tett asztalunkra. Céltudatosan megírt, mondhatnánk átfogó történelmi meséket válogatott össze. Terjedelmüket jól ellensúlyozzák a pihentető, színes illusztrációk (Nagy Zoltán alkotásai), amelyek nagyban növelik a meséskönyv színvonalát és értékét. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy a képek, illusztrációk a szöveggel összefonódva fontosak az anyanyelv oktatásában, főleg abban a korban, amikor a gyermeknek a képek is bővítik szókincsét és ismereteit. MOTESÍKY ÁRPÁD 11
