A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-03 / 45. szám
LOVICSEK BÉLA ••• András végre felfogta, hogy miről van szó. Felpattant, mintha rugó lökte volna fel, ölébe kapta Nórát, s úgy forgott vele a szoba közepén, mint a körhinta. Nóra sikongott, együtt örült Andrással. Leültek. — Nagyon szeretlek — mondta András. — Most aztán vége a cigizésnek meg az italozásnak. Különben neked ezt jobban kell tudnod, te vagy az orvos. — Tudom, tudom, ifjú apajelölt, minden úgy lesz, ahogy te kívánod és akarod — bólogatott Nóra mosolyogva. — Egyébként Adélka, az a fiatal nővérke, igencsak érdeklődött felöled ... András! Csak nem történt köztetek valami!? — Csupán annyi, hogy az első reggelen ő pisiltetett meg. — Jézus Mária! — nevetett fel Nóra. — El tudom képzelni, milyen pofikát vághatott. — Hát... majdnem elejtette az edényt... — Te, te, bitang, megöllek, ha megcsalsz! — Attól én nem tartok. Nóra beidegzödött mozdulattal nyúlt a cigaretta felé, de hirtelen visszakapta a kezét, mintha parázshoz ért volna. — Azért mondom... — mosolyintotta el magát András. — Tudod min gondolkodtam ma? — kérdezte Nóra. — Augusztus végén házasodhatnánk össze. Kivennénk két-két hét szabadságot, s ha a szüleid elpártolnák Petrát, elugorhatnánk a Tátrába. A nyárutó nagyon szép ott. Mit szólsz az ötlethez? — Nem rossz, de ... visszatérve a házasságkötésre: csak egyszerűen egybekelünk minden különösebb cécó nélkül? — Miért? Talán lakodalmat akarsz csapni? — Ha lakodalmat nem is, egy ünnepi ebéd azért megmenne — mondta András eltűnődve. — Szeretném, ha akkor mellettem lennének a szüleim meg a nővéremék. Ha mellőzném őket, talán soha nem bocsájtanák meg a mulasztásomat. — Annak igazán semmi akadálya, Andriskám. Remek emberek a szüleid, meg a növéredék is. Az egyik tanúnk a sógorod lehetne, a másik meg Aliz, az én kolléganőm. Tudod, ő régi jó barátnőm, együtt végeztünk .. . Egyébként nagyon kiváncsi rád, alkalomadtán majd bemutatlak neki, jó? — Miért ne, ha annyira kiváncsi... Viszszatérve az esküvőre: a szüléidét is meg kell hívni — mondta András magával értetődő természetességgel. Csengett a telefon. Nóra felkapta a kagylót. — Tessék! — Szervusz, Nóra! — jött az anyja hangja a vonal túlsó végéről jégcsapszerű hidegséggel. — Mi van veled? — Mi lenne?... Jól vagyok, nagyon is jól. — Nem gondolod, hogy kissé túlzásba viszed a mellőzésünket?... Hetekig felénk sem nézel. — Talán hiányzóm nektek? — Ne gúnyolódj, kérlek!... Ha Mária néha-néha nem sétálna felénk Petrával, öt sem látnánk. Van neked szived, Nóra? — Akartátok öt? Egyáltalán nem. Valósággal gyűlöltétek, mikor megszültem. — De most már imádjuk, Nóra! — Akarsz még valamit ? — kérdezte Nóra. Metszett a hangja, mint a beretva. — Hétvégén, ha szabadnapos leszel, okvetlenül ugorj fel Petrával hozzánk. Okvetlenül! — Aligha fogok ráérni, szervusz! — Meg sem várta anyja reagálását, lecsapta a kagylót. Visszasétált, szeméből kisimította a haját és leült. — Hol is hagytuk abba? — Arról volt szó, hogy a szüléidét is meg kellene hívni., — Nem, András, a szüléimét kihagyjuk a buliból — mondta Nóra tőle szokatlan keménységgel. Makacs dacosság izzott a hangjában. — Ahogy gondolod, kedves ... Nóra hirtelen felpattant, mintha az előbbi téma elöl akarna elugrani. — Most jut eszembe, hogy farkaséhes vagyok ... Gyere, megnézzük, mi van a hűtőben! — Sonka tükörtojással megfelelne asszonyom? — kérdezte András belekukkantva a hűtőbe. — Máris megcsordult a nyálam. — Foglaljon helyet, asszonyom, azonnal meglesz — mondta András és munkához látott. Gyakorlott mozdulatokkal végezte a munkát. Néhány percen belül feltálalta a rögtönzött vacsorát. Nóra szájtátva bámulta őt: ilyesmi is létezik? András bíztatására aztán jóízűen elfogyasztotta. — Fantasztikus volt! — mondta Nóra lelkendezve, s csókjaival köszönte meg az Ízletes vacsorát. Nóra szombaton szolgálatos volt, András pedig odahaza foglalkozott a kislánnyal, közben az ebédfőzésről sem feledkezett meg. Könnyű zöldséges levest főzött, meg gombás sertéskarajt készített uborkasalátával. Ebéd után lefektette Petrát, aki nyomban elaludt. Akkor jutott eszébe, hogy bedugult a fürdőkád lefolyója, s meg kellene nézni. Néhány perc múlva csengett a telefon. Alighanem Etelka vagy Nóra hívja, gondolta. Felkapta a kagylót. — Halló! — Halló, halló! — Tessék, itt...! — Ki maga, és mit keres a lányom lakásában!? — hallotta András a felháborodott, sipító hangot. Mire válaszolhatott volna, az illető hölgy — minden bizonnyal Nóra anyja — lecsapta a kagylót. András megvonva a vállát, szintén letette a kagylót, s a fürdőszobában folytatta a munkáját Nem sok idő telt el a telefonálás óta, amikor a bejárati ajtó felett felharangzott a készülék. András ajtót nyitott. Legnagyobb meglepetésére két rendőr állt az ajtó előtt. Aránylag illedelmesen köszöntek, majd megkérdezték, hogy mit csinál a lakásban. — A fürdőkád lefolyóját bütykölgetem. — Maga karbantartó? — Nem, dehogy... — Egyedül tartózkodik a lakásban? — nézett össze a két fiatal rendőr. — A kislány alszik, a doktornő pedig szolgálatos. — Ki maga tulajdonképpen? — A doktornőnek vagyok az élettársa. —■ Ahá!... Szabad a személyazonossági igazolványát ? — Természetesen ... — Miközben előkereste, hálálkodott magában, milyen jó. hogy elintézte a ki- és bejelentkezését. Az egyik rendőr belenézett az igazolványába. — Tessék! — adta vissza. — Elnézését kérjük, viszontlátásra! — Mi történt tulajdonképpen? — szólt utánuk András. — Tévedés ... Feltehetően a doktornő anyja jelentette nekünk, hogy betörő jár a lánya lakásában ... Elmentek. Tóth András fejét csóválva csukta be utánuk az ajtót, s ment, hogy befejezze a megkezdett munkáját. Megéri a pénzét a kedves anyósjelölt, gondolta, de hamar túltette magát a történteken. Mikor Nóra éjjel hazajött, nem is említette meg neki az esetet. Feleslegesnek tartotta. A jelek szerint úgy is eléggé félkeresztben áll a szüleivel, gondolta. Másnap délelőtt Nóra még az ágyban heverészett, mikor csengett a telefon. Nem akaródzva lépett a készülékhez. — Tessék! — Azonnal gyere fel hozzánk! — sipította az anyja szigorúan parancsoló hangon a kagylóba. — Mi történt? Talán leégett a villátok? — Azonnal gyere fel! Ez a minősíthetetlen hang jól felbosszantotta Nórát. — Nekem te ne parancsolgass, semmi közöd hozzám! — De igenis parancsolom: azonnal gyere fel! — Nem megyek! — üvöltötte bele a kagylóba Nóra és lecsapta. — Ez már mégis csak sok! — Dühösen vetette magát az ágyra. — Mi történt, kedves? — ült az ágy szélére András. — Parancsolgat, mint egy taknyos gyereknek: „Azonnal gyere fel!" — mondta Nóra az anyját utánozva. Haragos villámokat szórt a szeme. András felnevetett. — Neked ez nevetséges? — ült fel Nóra csalódottan. — Nem ez, más valami jutott eszembe — felelte András, és elmondta a tegnap délután történteket. Bizonyára visszahívta a rendőrséget, akik elmondták neki, hogy nem betörőt találtak a lakásban, hanem az élettársadat. — Logikus!... No, megálljatok! — mondta Nóra fenyegetőzve. Pillanatok alatt felöltözött, beült az autóba, s mint a szélvihar repesztett fel a hegyre. A meredek emelkedőn csak úgy bőgött a motor. Útközben addig-addig nyugtatgatta magát, hogy mire felért a dombra és megállt a szülei villája előtt, aránylag eléggé lehiggadt. Apja a gondolkodó fotelban ült, szivar
