A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-03 / 45. szám
A felvétel Lekéren (Lekír) készült A faragott boltíves kőkapu „sebesülten " is szép KAPUK VÉDELMÉBEN vannak viszont olyan tájai és városai, ahol az idősebb korosztály tüdejébe ötszáznál is több, a kisdedekébe mintegy háromszáz mikrogramm ólom kerül — naponta! A legszenvedélyesebb viták azonban az erdőhalál témakörében bontakoztak ki. A levegőbe jutott nagy mennyiségű szennyező anyag ugyanis száraz ülepedésként, vagy a csapadékkal hullik vissza a felszínre. Ma már biztos, hogy az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb mértéket öltő erdőpusztulás oka hazánkban is a légszennyeződés növekedése, a környezet elsavanyúsodása volt. Jelenleg az égből hulló sav okozta károk összege évi hét-nyolc milliárd koronára becsülhető! Az ifjú környezetvédők vitájában az is kiderült, hogy ebben az áldatlan helyzetben a fafeldolgozás gazdaságilag legjobb összehangolása is izgalmas kérdés. Már „csak" azért is, mert a fa széles körben felhasználható nyersanyag, de gyakran nem arra használják, amire a legmegfelelőbb — mert a kallódó erdők gazdáinak és művelőinek nálunk egyszerűen nem áll rendelkezésére megfelelő feldolgozótechnika. Az erdők kincse, sajnos, így válik felaprított, pontosabban: elaprózott értékekké. A szóban forgó tények nemcsak azért ijesztőek és bosszantóak, mert a különböző vizsgálatok tapasztalatai egyre inkább alkalmat adnak a nemzetközi összehasonlításokra. Ezekből kiderül, hogy a fejlettebb ipari országokban már eljutottak a meg felelő következtetések levonásáig, no meg az egyre hatékonyabbnak szánt védekezéshez is. Nálunk viszont egyelőre inkább annak divatja járja, hogy elsősorban a tények tudomásulvételére szorítkozunk, illetve tervezzük a környezetvédelmi beruházásokat. Annak ellenére, hogy több viszonylatban is a tizenkettedik órában vagyunk, hiszen már „csupán" a tények is azt mondják, hogy erdeinknek jóval több mint egyharmada szemlátomást beteg. Még pontosabban szólva: a szakemberek ma már az úgynevezett kárláncolódásról beszélnek, ami magyarán több ok együttes hatását jelenti. .. Már csekélyke biológiai ismerettel is könnyű belátni például, hogy az erdő nem fák összesége csupán. Több annál: bonyolult környezeti rendszert jelentő életközösség. A fákon kívül ezer és ezer növénynek, állatnak, a mikroorganizmusok tömkelegének otthona. E rendszer egyetlen összetevőjének károsítása szinte jóvátehetetlen következményekkel járhat a rendszer egészére nézve. Ezért fontos, hogy a fák álljanak és éljenek! A Brontosaurus-mozgalom szervezete vita résztvevői ennél precízebben, nyersebben, ha úgy tetszik, hát borúlátóbban fogalmaztak. Intésük lényege: előbb az erdő pusztul el, s utána meghal az ember. Nos, jómagam csak alkalmi természetjáró vagyok, de ha olykor-olykor kenyérzsákkal az oldalamon hoszszabb sétára indulok, valóban azt vélem tapasztalni, hogy a fától nem látjuk az erdőt! Lépéshátrányban van a kármentés: a fák, a madarak, az emberek védelme. Úgy tűnik: amíg reccsenve ránk nem szakad a tegnap még délceg fa, addig nem akarjuk észrevenni, hogy belül már teljesen elkorhadt. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Könözsi és Krascsenits Gyerekkorom nyarait gyakran töltöttem jólelkü, jószívű nagyszüleieméi. Dél-Garam völgye apró kis faluja Nyír (Nírovce) egy városi gyerek számára valóságos mesevilág volt, csoda, mely felnőtt korban már megismételhetetlen: az „ámbitusos" hosszúházak, a pajtákban lapuló öreg vető- és cséplőgépek, az én kis „Himalájám" színterei — a bőven termő körtefák csúcsai, a búzakalásztól aranyló határ, a faragott, boltíves kőkapuk melletti kispadok voltak azok a színhelyek, ahol — jól éreztem magam ... Amikor nemrég 88 éves nagyanyámat meglátogattam Nyíren, elhatároztam, bejárom gyerekkorom színtereit, megnézem, mi újság a „kertek alatt", megkondul-e még délben az ebédre szólító öreg harang. A falucska kisebbnek tűnt, mint annak idején, a régi házak is mintha összezsugorodtak volna. De hát nem csoda, akkor én is alacsonyabbról szemlélgettem a világot. Amikor a faluban a boltíves kőkapuk után kutattam, hát elkeseredtem ... Ezek száma alaposan megcsappant. A nagyszülők hajdani háza melletti telken összeroskadt az öreg ház, a boltíves faragott kőkapu maradványai a földön hevertek .. . Mit mondjak? A szivem fájt, hiszen ilyen csoda már többé nem születik ... Persze, riportútjaim alkalmával Szlovákia sok magyarlakta falujában találkoztam, s találkozom ma is földre roskadt, évszámmal ellátott kőkapuval, melyet a „giccskisipar" vaskerítésével helyettesítettek. Láttam olyasmit is, hogy egy új ház alapjaiba, amolyan töltelékként, használták fel a köboltívet és az ezt tartó oszlopokat. Mivel — dacolva az időjárás viszontagságaival — áll még néhány kőkapu falvainkban, kíséreljük meg azt, amit — eddig még nem tettünk: a Csemadok helyi szervezetei hozzanak létre olyan bizottságokat — nevezzük azt faluvédő egyesületnek vagy emlékőrzö bizottságnak, amelyek feltérképeznék, melyik faluban találhatók még megőrzésre érdemes boltíves kőkapuk, faragott kapuoszlopok. Ha ilyenre lelnek, emlékőrző szándékukat tudassák írásban a porta, a kapu gazdájával, közöljék vele azt: ha esetleg likvidálni (de csúnya szó!) kívánná a kaput, esetleg eladja telkét új háznak való telek céljára, ezt tudassa az emlékőrzö bizottsággal. Az majd gondoskodik a kapu elhelyezéséről. Persze, akadnak olyanok is, akik szememre vetik azt, hogy semmi újat nem mondtam, eddig is működtek és működnek a Csemadok hatáskörében hasonló bizottságok. Igen ám, de hogyan működnek? A néhány jó példa mellett százszámra vannak olyan falvaink, amelyeknek nincs falumúzeumok, emlékházuk. Például hány faluban őrzik szakszerűen az írásos, tárgyi hagyatékokat? Van áttekintésem az említettekkel kapcsolatban, így állíthatom: a helyzet elszomorító ... Valamiben persze mégis reménykedem: abban, hogy a Csemadoknak nagyon sok olyan vezetőségi és tevékeny „sorkatona" tagja van, akikben él az emlékőrzö szándék, hajlandók volnának tenni az úgy érdekében, de hiányzik az indíttatás, a tanács, hiányzik egy jó ötlet. Soha nem foglalkoztam „receptírással", de a kőkapuk megmentése érdekében volna egy-két ötletem: — Szerencsés az a kistelepülés, falu, ahol az elöljáróság egy olyan parasztházat — vagy akinek ez így jobban tetszik, gazdaházat — tud falumúzeum címén a köz javára rendbehozni, működtetni, ahol eredetiben ott ál a kőkapu. Ha nem, hát máshonnan kell egyet ideszállitani. — Egy másik elhelyezési lehetőség: a falumúzeum pitvarában több ilyen kapu is elfér. He ezeket ellátják még apró emléktáblákkal is, higgyék el: lesz közönsége ezeknek a hagyatékoknak. — Az NDK-ban láttam azt, hogy ilyen boltíves kapukat beépítettek egy művelődési ház klubhelyiségeinek falaiba, melyek amolyan ajtóragasztóként szolgálnak. Persze, a köboltok mellett nem hiányoztak a réztáblácskák sem, melyek az emléktárgyak eredetéről adtak számot az érdeklődők népes táborának. Egy magyarországi falucskában a következőkre figyeltem fel: a helység óvodájának udvarán — félkörben — hat ilyen kaput állítottak fel, erős betonlapba ágyazva. Az óvodások ezeken a kapukon haladtak át akkor, amikor egy pergola alatt elhelyezett, padokkal ellátott „mesesarokba" mentek. Megjegyzem, itt sem hiányoztak az említett „leletkártyák." Az óvónéni persze ezek nélkül is betéve tudta azt, hogy melyik kapuról milyen történetet is kell elmesélnie. Ugye, van mód, lehetőség arra, hogy megmentsük a jövőnek a népi építészet említett remekeit, a faragott kapuboltokat...? KALITA GÁBOR Fotó: a szerző 13
