A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-03 / 45. szám
Nem lehetne más, csak zongorista A Stetin utca a szlovák főváros központjában fekszik. Házai a századelő hangulatát idézik. Nyugalmat és biztonságot árasztanak. Ebben az utcában, a hetes számú ház egyik földszinti lakásában él Gáfforné Magyar Ilona zongoraművész, az utolsó élő Bartók-tanítvány hazánkban. Ez év szeptember 30-án töltötte be hetvenötödik életévét. S ilyenkor — mint általában minden jubileum alkalmával — illik egy kicsit visszaforgatni az idő kerekét, emlékezni olyan emberekre, eseményekre, akikről, illetve amelyekről már csak múlt időben beszélhetünk. Kezdjük a gyökereknél, a családnál... Édesapám földrajz-történelem szakos tanár volt a magyar és német nyelvű reálgimnáziumban. Édesanyám osztrák származású volt, tőle tanultam meg németül. Négyen voltunk testvérek. Az egyik nővérem már huszonöt éve halott, a másik Burgenlandban él, a nyarakat általában nála töltöm. A bátyám hosszú időn keresztül Örkényen volt ügyvéd, ma már ő sem él. Hároméves koromban már két kézzel zongoráztam. Játszottam mindent, amit hallottam. Bátyám Budapestről hazalátogatva új, akkoriban modern dalokat hozott, amelyeket én rögtön lejátszottam. A barátai kinn álltak és hallgatóztak. Aztán a nénimhez jártam zongoraórákra, nem tudom pontosan meddig jártam hozzá, mert nagyon rendszertelenek voltak ezek az órák. A nénimnek köszönhettem viszont, hogy Németh-Samorinsky Istvánhoz kerültem. Ő kitűnő pedagógus, zongorista és orgonista volt egy személyben. Nekem az volt a szerencsém, hogy két olyan nagyszerű pedagógusnál tanulhattam, mint Németh-Samorinsky és Bartók. Egyébként két évig orgonálni is tanultam Németh tanár úrnál, mert szerinte az orgonán szokja meg az ember legjobban a Bach-játékot. Nagyon érdekesek voltak ezek az orgonaórák, sajnos azóta nem orgonáltam. Én akkoriban egy iskolaév alatt két konzervatóriumi osztályt végeztem el. Aztán Németh- Samorinsky tanácsára jelentkeztem a budapesti tanárképzőbe. Ez 1935-ben volt. Mivel a tanárképző alatt lehetett választani zongoratanárt Németh tanár úr ki is használta az alkalmat és megkérte Bartókot — egyébként ő is Bartóknál tanult —, hogy hallgasson meg engem és vegyen fel a növendékei közé. Akkor egy évig Budapesten éltem és onnan jártam az órákra. A következő évben már innen, a Stetin utcából jártam Bartókhoz minden második héten. Két évig voltam Bartók Béla tanítványa. Akkor még nem tudtam annyira megérteni, mit is jelent Bartók-tanítványnak lenni, mert nagyon fiatal voltam. Még most is úgy tűnik, mintha csak tegnap jártam volna. Annyira friss és annyira közeli! Bartók fantasztikus ember volt. Nagyon türelmes. Ha valamit rosszul csináltam, soha nem dorgált meg emelt hangon, minden taktust kidolgozott és újra megmutatott. Ha valami miatt el kellett halasztani az órát, mindig előre megírta. Van egy levelem és három lapom tőle. Mindegyikben nagyon udvarias hangnemben ír: „Mélyen tisztelt Magyar kisasszony! — így kezdte valamennyi levelét. Nekem a huszonéves lánynak! Mint már említettem, két évig jártam Bartókhoz órákra. Aztán, amikor hazajöttem, tanítani kezdtem. Rengeteg tanítványom volt. 1930-tól szerepelek a rádióban. 1954-ben pedig a bratislavai zeneművészeti főiskolára kerültem, mint korrepetitor. Az elején harminc órám volt hetente, most már — mivel nyugdíjas vagyok — természetesen alaposan csökkent az órák száma. Jelenleg főleg fúvósokkal, oboásokkal foglalkozom. Régebben volt egy kvartettünk, gyönyörű lemezfelvételeket csináltunk együtt. Sajnos, zenei pályafutásom alatt egyetlen szólólemezt sem sikerült kiadnom. Annál több viszont az olyan lemezek száma, amelyeken más művészekkel játszom együtt. Az idén Telecky Milánnal lesz egy koncertünk a Bratislavai Zenei Ünnepségek keretében, ahol kizárólag szonátákat játszunk majd. Aztán október 29-én lesz egy koncertem, amelyet a Szlovák Zeneszerzők Szövetsége rendez a születésnapom alkalmából. Én egyébként nagyon kedvelem — a legtöbb zongoristával ellentétben — a próbákat. Nem szeretem az összecsapott munkát. Egyszer találkozunk, megbeszéljük milyen lesz a tempó, hol lassítunk, hol gyorsítunk. Nekem nagyon fontos, hogy érezzem a másik beállítottságát. Szerintem az az igazi kamarazene, amelyen érezni lehet a művészek összeszokottságát. Hogy most hogyan telnek a napjaim? Egyedül élek. Az első férjem motorkerékpár-baleset áldozata lett, a második férjemmel mindössze pár évet éltünk együtt, aztán 1966-ban meghalt. Van egy hobbim, amiről egyszerűen muszáj beszélnem, ez a nyelvtanulás. Tanulok angolul, franciául — németül pedig már a mamámtól megtanultam. Még ma is legszívesebben németül olvasok. A franciába már gyerekkoromban beleszerettem. Tízéves koromban kezdtem tanulni ezt a nyelvet. Hat évig tanultam a gimnáziumban, aztán egyedül folytattam a tanulást. De hamar rájöttem, hogy a nyelvtanuláshoz feltétlenül szükség van tanárra. Jelenleg francia és angol nyelvórákra járok. Ezenkívül szeretek úszni és minden reggel tornával kezdem a napot. Én tulajdonképpen nagyon szerencsés embernek érzem magam, hiszen azt csinálom, amit szeretek, amit mindig is szerettem volna. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan kiváló emberekkel volt alkalmam találkozni, mint Bartók és Németh-Samorinsky. (Az idén Gáfforné Magyar Ilona sokéves szorgalmas és áldozatkész munkája elismeréseként átvehette a Szlovákiai Nöszövetség Központi Bizottsága Aranyérmét.) KAMONCZA MÁRTA LnJ KINCSÜNK AZ/W/WELV Szaknyelvi divatok Ezen a címen jelentette meg legújabb nyelvművelő kiadványát a budapesti Gondolat Könyvkiadó. A cím a téma iránt érdeklődő olvasóknak bizonyára ismerős, hiszen ugyanennél a kiadónál 1985-ben egy Nyelvi divatok című könyv is megjelent. A hasonló cím tudatos választás eredménye: a Szaknyelvi divatok tanulmánygyűjtemény a Nyelvi divatok folytatása a tekintetben is, hogy egy kivételtől eltekintve ugyanazoknak a nyelvészeknek az írásait olvashatjuk mindkét kötetben. Sokszor nem is tudatosítjuk, milyen nagy szerepet játszanak életünkben a szaknyelvek. Az embernek nemcsak saját szakterülete, foglalkozása kifejezéskészletét és -módját kell elsajátítania, hanem sok más egyéb szakterületét is: autóvezetőként például ismernie kell a közlekedési szabályokat, de az autóalkatrészek elnevezését is, ügyfélként a hivatalos nyelvhasználatot, háziaszszonyként az ételreceptek stílusát, stb. Ennek ellenére a szaknyelvekkel mélyebben sem a magyar stilisztika, sem a nyelvművelés nem foglalkozott; az e témájú cikkek és írások egy-egy szembetűnő jelenséggel — például az idegen szavak használatával vagy a hivatalos nyelvvel — foglalkoztak csak. Ezért e könyv hiánypótló jellegű. A kötetben szereplő 19 írást a szerkesztő, Bíró Ágnes három fejezetbe sorolta. Az első nagy témakör — címe: Szaknyelvi jelenségek színe és fonákja — a szaknyelvek általános kérdéseit taglalja. Seregy Lajos bevezető írásában arra keresi a választ, mi is valójában a szaknyelv. A szerző rámutat arra, hogy a szaknyelvek a köznyelvtől elsősorban is sajátos szókincsükben térnek el; a másik lényeges különbség a stílusban, a szövegszerkesztésben mutatkozik meg: a szaknyelvek nem rendelkeznek külön nyelvtani rendszerrel, ám az egyes nyelvtani szerkezetek aránya a szaknyelvben és a köznyelvben különböző. Seregy Lajosnak e részben még három írása olvasható a nyelvi normáról, az idegen szavak használatáról és a számítástechnikai szakkifejezésekről. Bíró Ágnes a szaknyelvi igekötökkel és a hivatalos nyelvhasználattal foglalkozik cikkeiben. Az előbbiektől eltérően inkább stilisztikai jellegű Tolcsvai Nagy Gábor írása a tudományos nyelv metafora használatáról. A kötet legérdekesebb és legeredetibb fejezete kétségkívül a második. Elsősorban is ki kell emelni Kemény Gábor két hosszabb tanulmányát a sajtónyelvi címadásról, illetve a sportsajtó stílusáról. A publicisztika kérdéskörét éfinti még Felde Györgyi a sajtóban használatos állandósult szókapcsolatokat és a mondatszerkesztést taglaló írásaiban. Az ember joggal feltételezi, hogy a nyelvvel hivatásszerűen foglalkozó szakemberek nyelvhasználata példaszerű. Ez bizony sok esetben nem igaz. Tolcsvai Nagy Gábor az irodalomtudósok és a nyelvészek, Kemény Gábor a kritikusok stílusát vizsgálva mutat rá arra, hogy az eredetiségre való túlzott törekvés olykor az érthetőséget veszélyezteti. A befejező részben szereplő írások a mindennapi nyelvhasználatban előforduló szaknyelvi elemekkel foglalkoznak: olvashatunk itt az argóról és a zsargonról (Tolcsvai Nagy Gábor), a szaknyelvi kifejezések átkerüléséröl a kö.znyelvbe (Felde Györgyi), az autósok nyelvhasználatáról (Bíró Ágnes), a használati utasítások (Bíró Ágnes) és a szakácskönyvek (Felde Györgyi) stílusáról. A tárgyalt témakör mélysége és részben feltáratlan volta miatt a kötetbe sorolt írások színvonala változó: egyesek szinte tudományos igénnyel és alapossággal íródtak, másokra inkább a konkrét hibák kiemelése a jellemző. Egy azonban bizonyos: hasznos és a tágabb nyilvánosság érdeklődésére is számot tarthat e kiadvány. Sokat meríthetnek belőle például a pedagógusok és az újságírók; az előzőek a szaknyelv és a köznyelv különbségére, a szaknyelvi szinonimákra felhozott példákat felhasználhatják az oktatásban, az utóbbiak megtudhatják többek között azt, hogyan ne Írjanak. Már többször elmondtuk és leírtuk, hogy az itt élő magyarok a szakkifejezéseket elsősorban szlováíkul, esetleg csehül sajátítják el, ezért még a gyakran előforduló és közismert szavakat is szlovákul, jobb esetben magyar tükörfordításban használják. Számunkra e kiadvány tehát ezért is fontos, hiszen nagyon sok szakszót ismerhetünk meg belőle, s ezáltal szókincsünket is bővíthetjük. SZABÓMIHÁLY GIZELLA 11
