A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-03 / 45. szám
A CSEMADOK ÉLETÉBŐL Tavaszi szél vizet áraszt NÉPZENEI ÉS NÉPDALVERSENY — DÖNTŐ 1989. november 4-én, szombaton a Szakszervezetek Háza nagytermében kerül sor a verseny döntőjére; íme néhány kép az elődöntőkből: Nagykéri (Miianovce) vegyes éneklőcsoport Pántlika, Dunaszerdahely (Dunajská Streda) A losonci pedagógiai iskola eneklocsoport/a Czabány Ottilia és archívumi felvételek Megkésett búcsúszó Az elmúlt nyáron még magára öltötte a hagyományos bédi (Bádice, Podhorany pri Nitre) népviselet minden darabját, hogy a Zoboralján járó amatőr néprajzosok láthassák az „igazit", az eredetit. Akkor készült róla ez a fénykép. Akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz az utolsó. Mostanában, amikor sorra kapom a hírt a Tavaszi szél... területi döntőiről s mire ezek a sorok megjelennek, már túl leszünk a nagy megmérettetésen, az országos döntőn, sokszor eszembe jut Fülöp Imréné Gaál Mónika, aki a népdal eme nagy ünnepén sokszor közöttünk volt. Máig előttem van tiszta, okos tekintete. És nagyon szeretném, ha ő maga is közöttünk lehetne. Hogy tanulhassunk tőle. Emberi tartást, tisztességet, a fájdalom, a megaláztatás méltóságteljes elviselésének képességét. Akire sok csapást mér a sors, annak a lelke megedzödik s fogékony lesz mások baja iránt és hamar megtanul életen innen és túl gondolkodni. Talán ezért fogott oly nagy hévvel s kedvvel húsz évvel ezelőtt a temető bekeríttetéséhez. Maga járt utána, hogy legyen drót és erős karó, a segítőtársakat is maga toborozta. S fákat ültetett a temető köré. Ezért olyan szép ma is a bédi sírkert. Igaz két halottja feküdt ott már akkor is. És most, a temető közepe táján, ott nyugszik Fülöp Imréné Gaál Mónika, a Csemadok kiváló népművésze. Született 1911. április 26-án, meghalt 1988. december 15-én. Született, élt és lakott mindig Béden, ugyanazon a portán. Aki tehát valamit is meg akart tudni az ottani hagyományokról az nem nélkülözhette a vele való találkozást. így kereste öt fel Vikár László és Ág Tibor. A zselizi fesztiválnak is gyakori vendége volt, híven élő példája a „csak tiszta forrásból" jelszónak. És többször is szereplője volt a Tavaszi szél versenynek, ötven oklevél méltatja népművészi tevékenységét. Élete utolsó öt évében már nem szerépeit szinpadon. De otthon gyakran dúdolgatott. még a betegágyán is dalolt egyet ajándékul a nővéreknek és az orvosoknak. Hangját őrzi a magnószalag, arcát ez a kép. S remélem, hogy a tőle gyűjtött népdalokat is visszahallom még egyszer Zselizen vagy a Tavaszi szél versenyen. HSTER MAGDA Ürge Mária felvétele Madách és a csehszlovákiai magyarság Ezzel a címmel tartott előadást dr. Turczel Lajos, nyugalmazott egyetemi tanár a Csemadok KB nagytermében, a Csemadok Bratislava! Városi Bizottsága nyelvi-irodalmidramaturgiai szakbizottságának rendezésében. A megjelentek érdeklődéssel hallgatták meg az előadót, aki a rá jellemző alapossággal emlékezett meg Madách Imre nagy drámaköltőnk halálának 125. évfordulójáról. Méltatta a költő korát, elmélyült filozófiai műveltségét, nyugodtnak egyáltalán nem mondható életét, és azt a rendkívüli képességét, amellyel a halhatatlan remekművet. Az ember tragédiáját formába öntötte. Akaratlanul is adódik a kérdés: mi teszi időtállóvá a drámai alkotást, múlt, jelen és jövő cselekvésre késztető tanulságává? A válasz világos és egyértelmű: az a mély, minden korban érvényesen jelenlevő gondolat, amely idötlen-idöktöl él, és úgy fogalmazódik meg az emberekben, ahogy Az ember tragédiájának záró sorai világgá kiáltják: „Mondottam, ember: küzdj és bizva bízzál!" Vagyis, akármilyen is a kor, a küzdésnek, az emberiség folyamatos erőfeszítéseinek értelme van, még akkor is, ha meg nem értés, hamisítás, torzítás és pusztító viszály következtében az ezrekkel és százezrekkel együtt a korok nagy egyéniségei is elpusztulnak. A bukás is lehet a világ kerekének hajtószíja, az összeomlás is lehet az újrakezdés pillanata a győzelem feltételezett reményében! Soha bele nem nyugodni a kudarcba, a vereségbe, ez a madáchi intelem legfontosabbja! Annak, aki javítani akar a világon, s benne a maga helyzetén, nem lehet életeleme a pesszimizmus, a karja sem hullhat az ölébe fáradtan. Rendelkeznie kell azzal a képességgel, amely öt az örökös gáncsoskodások ellenére is arra sarkallja, hogy végigmenjen a választott úton. Madách Imre életéről, életművéről elmélkedtünk az előadásával lebilincselő Turczel Lajossal. Találgattuk, amit már sokan kitaláltak, bizonyítottan meg is írtak a halhatatlan drámaköltöről és örök becsű művéről. Az ember tragédiájáról. Gondolatban felkerestük Alsósztregovát, Madách Imre szülőhelyét, amely a mi tájainkról indította el nagy fiát világot meghódító útjára. Követtük őt közeli és távoli országokba, mindenüvé, ahol Az ember tragédiáját lefordították és színpadi műként bemutatták. Hosszan sorolhatnám a nyelveket, amelyeken megszólalt a nagy mű, ugyanúgy az egyes országok városait is, amelyeknek a színpadán életre kelt a nagy hármas: Ádám, Éva és Lucifer. Kétségtelen, hogy ez utóbbi a dráma kulcsfigurája, a tagadásra, ellenkezésre, gondolkozásra késztető, aki egyszerre képes mutatni Adómnak a dolgok színét és fonákját! Teszi mindezt azért, hogy agyunk legrejtettebb zugában is világosság támadjon. A kételyektől gyötört emberre Lucifer bocsátja az álmot, amelyben Ádám a leendő történelem előrevivőinek alakmásaként évszázadok kiemelkedő eseményeit, viharos történelmi fordulatait éli át. Sokan megírták, Turczel Lajos is hangsúlyozottan kiemelte, hogy az 1848—49-es magyar szabadságharc bukása és Az ember tragédiájának megszületése között megcáfolhatatlan összefüggés van. Elég itt csak 6
