A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-27 / 44. szám
LOVICSEK BÉLA — Nagy élmény ez számára — jegyezte meg Nóra, és ö is megsimogatta a nyuszit. — Ugye aranyos, Petra? A kislány Tóth Bálint elé állt és felkéredzkedett a karjára. Jól eső melegség tódult az idősödő ember szíve köré, pedig akkor még nem tudta, hogy az unokáját emeli a magasba, ha nem is a vérszerintit. Megálltak a baromfiudvar mellett, mire a hófehér kacsák éktelen hápogásba kezdtek. — Tudod-e, kisbogár, hogy mit kiabálnák?. .. Figyelj csak! Az egyik csoport azt kérdezi, hogy „hány zsák árpát öntöttek ki", a másik csoport meg azt válaszoja rá bukdosva, hogy „hatot, hatot, hatot.. A kislány szájtátva nézte és hallgatta Tóth Bálintot, majd felkacagott és egyre ismételgette: — Hatot, hatot, hatot... Ezalatt benn, a lakásban. Tóthnénak mindent elmondtak a gyerekei. Tóthné egyik ámulatból a másikba esett. Egyrészt örült, másrészt viszont kétségei voltak. — Nem a mi fajtánk, András, ki tudja, meglesztek-e egymással? — Szeretem, édesanyám, és ő is szeret engem. Tóthné alig várta, hogy beszélhessen az urával. Addig-addig mesterkedett, míg végül Nagyfülű, süldő nyuszik ágaskodtak a rácsra. Tóth Bálint kiemelt közülük egyet és a kislány elé tartotta, hogy simogassa meg. Petra előbb bátortalanul, később azonban egyre bátrabban, s örömtől csillogó szemmel simogatta a selymes szőrű nyuszikát. sikerült. A rajcsúr mellett hadarta el nagy hirtelen a váratlan újságot. — Lesz már unokánk, ha nem is vérszerinti, de lesz, és egy-két év múlva lehet vérszerinti is. Mit szólsz hozzá, Bálint? kérdezte, s várta a férje válaszát. Tóth Bálint nézte, nézte a rajcsúrban elnyúlva fekvő és szuszogó hízókat. Tóthné nem tudta mire vélni a hosszú hallgatását. Aggódva nézte az ura arcát, de hiába, semmit sem tudott leolvasni róla, pedig az együtt töltött néhány évtized alatt alaposan megismerhette. — Nincs egy szavad sem, Bálint? — A sors akarata ellen semmit sem tehetünk, Erzsi — szólalt meg végül a deres férfi. — Ha András szereti öt, mi is fogjuk szeretni, föltéve persze, ha hagyja magát szeretni... Igen előkelőnek látszik, igazi úrifajzat, amint látom, ki tudja mi lakozik a lelkében ? — Nekem tetszik, Bálint, és a kislány, ennivaló! — A kislány máris ragaszkodik hozzám, Erzsi, a karomra kéredzkedett... Ez talán jelent valamit, hallod, jelent valamit... — mondta Tóth Bálint eltűnődve. Érdekes, régen látott fények bújkáltak a szemében. Tóthné némileg megnyugodva sietett vissza a konyhába. A kiadós ebéd után jóizűen elbeszélgettek. A kezdeti feszültség most már teljesen felengedett. Estefelé kisétáltak a hegyre, ahonnan pompás kilátás nyílott a tájra. A hajlok előtt tüzet raktak, szalonnát sütöttek, nem mintha éheztek volna, csupán az érdekesség kedvéért. Sült a szalonna, sistergett a parázsra csöpögő zsír, illata szétszaladt a hegyen. Eszegettek, poharazgattak, beszélgettek. Valahol a lombok között rigó füttyentett, a fűben tücskök ciripeltek, egyszóval semmi sem hiányzott a jó hangulathoz. Varga Pál előbb csak dúdolgatni kezdett, később csendesen énekelt is: „Káka tövén költ a ruca..Kellemes bariton hangja volt, élvezet volt hallgatni. Nórában szokatlan érzések áradtak szét. Szerette volna világgá kiáltani soha nem érzett boldogságát. A fatönkön ülve szorosan Andráshoz bújt, néha-néha megcsókolta, Varga Pál meg Etelkát ölelgette, s szorította magához, a kislány Tóthné ölében ült, néha felnézett rá, megérintette az arcát és azt mondta, hogy „szeretlek". — Én is szeretlek téged, csillagom, egyetlen csillagom. Tóth Bálint a bozontos szemöldöke alól hol a tűzbe nézett, hol meg körbe-körbe hordozta a tekintetét a gyerekein, végül a feleségén állt meg a szeme. Emlékezett. Eszébe jutott az ifjúsága meg az a kép, amikor a párja Etelkával az ölében ült a sámlin a tűzhely mellett és csendesen dúdolgatott. Mély sóhajtás szakadt fel a melléből, s nagy-nagy elégedettségében szeretett volna valami nagyon szépet és jót mondani, de semmi sem jutott eszébe. Így hát hallgatott és tovább legeltette szemét a kiteljesedő családján. Talán mégsem élt hiába, talán még a vérszerinti unokájának az érkezését is megéli, hiszen nem annyira vén. hogy ne győzné kivárni. Andrásék másnap, a kora délutáni órákban, jól felpakolva indultak vissza Pozsonyba, haza. Mikor becsukódott a vaskapu és az autó elrobogott, Tóthné keserves sírásba fogott. — Kiürült az udvar, üres lett a világ, Bálint ... — Majd megtelik újra ... Nem a világ végére mentek ... Nyaranként majd idehozzuk az unokát, vagy az unokákat, versenyt fognak csicseregni a fecskékkel, mink meg újra megfiatalodunk velük, Erzsi... — Bárcsak angyal szólna belőled, Bálint — mondta Tóthné a szemét törölgetve. Bement a konyhába, hogy rendet teremtsen a vendégek után. Mindennap megtenné, csak lenne ki után. Tóth András a hét közepén két nagy bőröndbe pakolta a holmiját, hogy Nórához költözzön. Mielőtt elköszönt volna Etelkáéktól, még egyszer benézett a „szobájába", ahol olyan jól érezte magát eddig. Etelka simi kezdett. — Mi a baj, nővérkém? — Semmi, csak a szivem akar meghasadni — szipogta. — Ne butáskodj, no ... — vonta magához Andrási — Jól meggondoltad, Andriskám ? — Hiszen megbeszéltük már, Etelka. — Meg, de akkor is... Jó lesz ez így? — Remélem ... Most Varga Pál is komorabb volt a megszokottnál. — Nekem is hiányozni fogsz, sógor, fene vigye el ezt a marha életet — mondta csendesen. — Ha netán mégsem sikerülne, a mi ajtónk mindig nyitva áll előtted ... — Köszönöm ... mindent köszönök!... Gyakran meglátogatunk majd titeket, meg ti is minket, remélem ... — Szívfájdalommal lépte át a küszöböt. Nem tudta, hová vezet az az út, amelyen most elindult. Most már mindegy. Ha egyszer úgy döntött, visszaút nincs, végig kell járni a választott utat. Alig tette le a bőröndöket Nóra lakásának az előszobájában. Mária asszony is megérkezett Petrával a délutáni sétáról. A kislány látható örömmel futott Andráshoz, majd meg a két bőröndöt járta körül egyre kérdezgetve — selypítve —, hogy mi van bennük. — Ez is, az is... — felelte András kissé zavartan. Nyilván Mária asszony kutató pillantása zavarta meg. — Kér kávét? — kérdezte a kerekarcú asszony. — Köszönöm, nem kérek! — felelte András. Papucsba lépett és bement a nappaliba. Nem tudott mit kezdeni magával. Tanácstalanul topogott, mint aki nem találja a helyét. Az ablakhoz lépett és nézte a völgyben elterülő várost. Hiába nézte, nem látott belőle semmit. Egész másutt jártak a gondolatai. Keserűség tolult a torkába, ami nem és nem akart tágítani onnan. Valahogy másképpen képzelte el ezt az első lépést, azt, hogy hogyan, maga sem tudta. Másképpen. Szomorúan ült le. Petra nagy hajasbabával futott be hozzá, dicsekedve mutogatta, s pillanatok alatt András ölébe kapaszkodott fel. — Elkészítettem a vizet, gyere, fürödni kell, Petrái — szólt be a szobába Mária asszony. Jó időbe tellett, míg sikerült őt meggyőzni. Végül kötélnek állt, de azzal a feltétellel, hogy András is vele megy. András azon gondolkozott, hogy mi lesz a kislánnyal ezután? Vagy bölcsődébe kell adni, vagy továbbra is Mária asszony gondjaira kell bízni. Majd megbeszélik. Jócskán alkonyodon már. Kigyúrtak a város fényei. Petra a fürdés után megvacsorázott, s nemsokára el is aludt. Mária asszony benézett a nappaliba: — Nem zavarok? — Nem ... — Végleg ide költözött a mérnök úr? — kérdezte jóindulatú érdeklődéssel. András meglepődve kapta fel a fejét: vajon ki mondhatta neki, hogy mérnök? Meg akarta kérdezni, de lemondott róla. — Igen, végleg ... — felelte sokára. — Talán össze is házasodnak? — Talán... — felelte András. Még mindig ott keringett füle körül a „mérnök úr". Hogyan? A doktornő férjéül csak mérnököt vagy doktor urat lehet elképzelni. Erre a gondolatra, mintha egy égető méhfullánk tapadt volna a bőrébe. 14
