A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-27 / 44. szám
SOK SZEßEP EGY SZÍNÉSZT Találkozás PAVELEKNÉ LŐRINC MAGDÁVAL, az Új Színpad tagjával (Ahogy ajtót nyit, szinte felforrósodik körülötte a levegő. Ahogy lép egyet és a lakásba invitál, mintha valami egzotikus, délszaki virág méltóságát idézné. Közvetlenül és barátságosan fogad, az első pillanatban mégis szinte megközelíthetetlennek látszik. Különösen, amikor megpillantja a riportermagnó mikrofonját. Azután hirtelen, egyik pillanatról a másikra, elillan tekintetéből a feszültség. Most már csak egy érdekli: mindenre válaszolni, amit kérdezek.) — Kérem, először a pályájáról beszéljen! Hogy kezdődött, hogyan jutott el az érdemes művészeknek kijáró rangig? — Nem is tudom. Én az egészből már bakfis koromban is csak annyit értettem (így mondja: az „egészből”; e fölényes szócskába sűritve mindazt, amiért lobogni tud), hogy valami ösztönös bizonyítási vágy él bennem és színésznő akarok lenni. Zongoráztam, gitáron játszottam, tánciskolába jártam, egyszóval aktív voltam és mindenben ki akartam tűnni. Nyilván azért, mert valami örökös szeretetéhség élt bennem. A húgom ugyanis sokkal csinosabb volt nálam, s nekem úgy tűnt, hogy őt a családban is nagyobb figyelem veszi körül. Úgy éreztem, hogy otthon engem a cseléd és a szakácsnő szeretett igazán. — Cseléd és szakácsnő? — 1931-ben Léván (Levice) születtem, ahol viszonylagos jómódban éltünk. Apám, aki régi, magyar nemesi családból származott és a második világháború végén halt meg, tagja volt a Magyar Teherfuvarozók Országos Szövetségének. Műhelyeink voltak, és én is itt szerettem meg az autókat. Fiatal koromban versenyeztem is, még a pőstyéni (Piest'any) rallyn is részt vettem! Édesanyám Korpona (Krupina) mellől, szlovák családból származott. Hollandiában nevelkedett és több nyelven beszélt. Nagyon fiatalon ismerkedett meg apámmal; és amikor alig harmincévesen megözvegyült, szülésznőnek tanult, hogy szakmája legyen. Apai nagyanyám negyedfokú unokatestvére pedig Honthy Hanna volt, ezért Pestre is rengeteget jártunk. Az operettekben való jártasságomat elsősorban neki köszönhetem. Énnek még gyerekkoromban hasznát vettem, amikor csütörtökönként, szinte hétről hétre vendégkoszorú jött össze nálunk, s én minden szenvedélyemet a versmondásban, az éneklésben éltem ki. Ez erősítette bennem a hitet, hogy színésznő legyek. És az is, hogy a szülővárosomban nagyon jó hírű, erős műkedvelői gárda működött. Több csoportunk volt, így Nagy Laci bácsi irányítása alatt is tevékenykedtem. Okvetlenül szót érdemel, hogy Léván a felszabadulás utáni, nemzetiségileg bonyolult időkben is közösen, torzsalkodás és piszkálódás nélkül dolgoztunk együtt magyar és szlovák műkedvelők. A gárdánk annyira ütőképes volt, hogy még a hronovi országos fesztiválon is dijat nyertünk. Jómagam ennek alapján kaptam ajánlatot 1949 őszén a nyitrai színháztól: legyek az akkor toborzódó társulat egyik alapító tagja. Ennek október 15-én volt éppen negyven éve. (Nagy, kerek szemében alig villan valami, de arcát mintha láthatatlan tündérujjak a pillanat ezredrésze alatt átrendeznék. Persze, csak egy pillanatra. Máris úgy néz rám, várva a kérdést, mint egy vetélkedő bölcs zsűrije az akadozó versenyzőre.) — És azóta? —- Játszom. Szerepek tucatjait játszottam el. Ez az életem. Én kezdettől fogva mániákusan hiszek magamban, ezért szinte mindent kiadok magamból a színpadon. Magamban hiszek, érti? Ezért nem lehetek sohase irigy mások sikereire. Szerintem mindenki csak a saját tehetsége és a maga törvényei szerint érvényesülhet, feltéve, ha mindez némi szerencsével is párosul. TALÁLT — Elégedett önmagával? — Hát... Tudja, az önbizalom és az elégedettség nem ugyanaz. Én akkor is hinni tudok magamban, ha egy-egy szerepem nem sikerül a legfényesebben. De a siker sem hoz igazi megnyugvást. S ez talán jó is. Hiszen mi más a művészet, főképpen a színházban, ha nem a hit és az elégedetlenség szüntelen csatája?! Én a színpadon élek elsősorban. Este tízig. És akkor nagyon jólesik hazamenni, mert erős váram a család. Erőt, kitartást merítek belőle, biztonságot ad számomra. A férjem, aki nyugdíjazása előtt katonatiszt volt, talán a világ legjobb embere. — A nyitrai színház után a bratislavai Tátra-revue, majd pár évvel később az Új Színpad voltak pályafutásának kővetkező állomáshelyei... Miként élte meg az új társulatokba való beilleszkedés gondjait? — Mint mindenki, aki új környezetbe kerül. A belső görcs helyett a dolog előnyeit kerestem. A ma már nem létező Tátra-revue kabarészínpadán megtanultam például, hogy szerepet játszani csak a drámában lehet. A könnyű műfajban — különösen ha monológokat mond az ember — viszont én vagyok, én; önkéntelenül is kilépek a szerepből és személyessé válók. Ilyenkor nem egy megálmodott írói figura vagyok, hanem egyvalaki a teremben tartózkodók közül. A „komoly" színpadokon is van ezzel rokonítható játékstílus. Persze, csak akkor, ha kellő feszültséggel és belső telítettséggel bele tudok feledkezni egy adott idegállapotba. A bratislavai Szárazvámon, az Új Színpad Stúdiójában szoktam úgy érezni, hogy előadás közben néznek. Épp a minap történt: A szent családot játszottuk, és a második felvonás elején a negyedik sorban ülők között egy ötven év körüli férfi annyira ráhangolódott az előadásra, hogy végigszipogta az előadást. Szörnyű volt, mert egy karnyújtásnyira tőle én is a könnyeimmel küszködtem. — Érzi-e, hogy minden este más és más a közönsége? — Én minden este önmagamat adom. Az akkori önmagamat. így érez a közönség. És nyilván azt is megérzik, milyen hőfokon adom magam. — Népszerű a kollégái körében? — Ezt ne tőlem kérdezze! Én szeretem őket. Bár azt hiszem, engem általában szeretnek az emberek. Tudják, hogy én nem akarok soha semmi roszszat, ártalmasat. — Jár színházba ? — Hogyne járnék! Hiszen kortárs vagyok és színész. De nem titkolom azt sem, hogy jólesik, ha a kollégák is megnézik az én előadásaimat. — Én viszont hadd ne titkoljam, hogy ön kifogástalanul beszél magyarul! Sohasem voltak olyan ambíciói, hogy hazai magyar színpadon is szerepeljen? (Arca most csodálkozó, de ez szintén csupán átvonuló hullám. Néhány másodperc és máris szinte vallomásszerűen őszinte:) — Nézze ... Amikor az Állami Faluszínház, illetve annak magyar társulata Teresa Levasseur (Josef Boucek: Anya (Schwa/da György: A szent család) Fotó: archívum Halál a Girardin-kertben) 12
