A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1989-10-27 / 44. szám

fizették a szántás költségét. Megállt a tudomány. Akkor döntöttek úgy hárman (Dudás József, Bálint István, Hrasko László), hogy szoba-konyhás kis házuk­ra ötvenezer korona kölcsönt vesznek fel a zselizi bankban. Lehetett szántani, vetni. Vetőmagra is futotta a pénzük­ből. Egész ősszel és egész télen dolgozott az a tucatnyi ember, akik hősiesen elkezdték a közös gazdálkodást. És 1949 januárjában törlesztették az adósságukat. Mikor az első termést betakarították, és a töreiek a saját sze­mükkel látták, el tudják látni magukat is gabonával, többen hozzájuk szegődtek. Gyarapodni kezdtek földben, jószág­ban, s 1950-ben már az egész falu parasztsága bent volt a szövetkezet­ben. Hrasko László kezdetben gyalog­munkás volt, később a növénytermesz­tési csoport vezetője lett. Legalább száz ember munkáját kellett irányítania. A teljesítmény szerinti fizetést is ő álla­pította meg. — Olyan volt a fenekem a sok bicikli­zéstől, mint a csizma talpa! A biciklim már tudta, merre kell mennie a határ­ban, mint ahogy a ló is régebben — mondja derűt keltve. — Vasárnapon­ként meg adminisztráltam misézés he­lyett! 1969—1974 között raktárosa volt a szövetkezetnek. A tárolt búzára ügyelt fel. Mindig hűségesen állt azon a posz­ton, ahová állították. Huszonhat évet dolgozott a szövetkezetben megfelelő kereset mellett. Jutalmakban is része­sült. 1976-ig, a négy szövetkezet egye­süléséig (Tőre, Kis- és Nagysáró, Ga­­ramszentgyörgy) természetbeni jutta­tást is kapott. És fél hektár földet! A célprémiumot gabonával fizették, s annyit keresett évről évre, mint amennyi régebben egy kisebb gazdának termett. Az angoranyúl-tenyésztés sikeres vál­lalkozása után ez a másik a szövetkeze­ti is sikeres vállalkozásának számít. A négy falu egyesülésével óriássá növekedett a Sárói Béke Efsz. Négyezer hektáron fölüli a földterülete, ötszázon fölüli az aktív tagsága, és kétezerhat­­száz korona körüli a dolgozók átlagke­resete. Tőre megszépült faluvá válto­zott a házaival. Hrasko László is építte­tett a házához verandát, s ragasztatott hozzá további szoba-konyhát és fürdő­szobát. Ezerötszáz korona a nyugdíja, s a szövetkezet nem felejtkezik el alapító és nyugdíjas tagjairól! Évenként három Fóliasátrak a szövetkezet határában mázsa gabonát kap mázsánkénti száz­­huszonöt koronás áron. Havonta negy­vennégy korona szociális juttatásban is részesül. Sörpénz, ahogy egymásnak mondják. Mikor elindultak az ismeret­len úton, gúnyos és fenyegető szavak kísérték küzdelmüket. Kolhoz, közös vá­lyú és más. Meg hogy belekergetik őket a Garamba! — Aha, a vörös demokrácia! — vág­ták gúnyosan a szemükbe, amikor a pipacs kivirágzott a gabonában. Ők azonban tudták, mindez nem tart sokáig. Egyébként is, senkit nem kény­szerítettek maguk közé, de mindenkit befogadtak. S távozhatott, aki meggon­dolta. — Az volt az igazi demokrácia! — emlékezik vissza Hrasko László meg­győződéstől fűtött hangon. — Még a határcsőszt is a tagság választotta meg! Most már a tagságnak, úgy látom, nincs annyi joga. Vagy ki tudja? A mi időnkben sok minden másképp volt! — Félti a szövetkezetét? — szólalok meg. — Féltem. Pedig a nyolcvanhetes esztendőt kilencmillió koronás nyere­séggel zárta. Nincs utánpótlás. Az öre­gek kihalnak, fiatalok nem állnak a he­lyükre. A sóhajtása mély és aggodalmat kife­jező. Csend szakadna ránk, ha nem jönne be az udvarról Hrasko Andrásné, aki nyolcvanegy évesen gondoskodik Hrasko Lászlóról. Az övé az a telek is, amelyen a leghatalmasabb diófa áll. Meg az öregasszony harminckilenc esztendős fia is hazaérkezik., Traktoros a négy falu egyetlen nagy szövetkezeté­ben. — Miért nem nősült meg? — kérde­zem Hrasko Lászlótól távozóban. — Mikor ideje lett volna, háború volt — hangzik a válasza meggyőzően. — Sok más bajtól, szenvedéstől se volt mentes az életem. Pedig pénzem min­dig volt. A pénztárcám belseje szerint lehetett volna belőlem nagyságos úr is, de hát én soha nem szerettem kilépni a sorból. A járatlan úton is csak többed­­magammal mertem elindulni. MÁCS JÓZSEF Archívumi felvételek Családi idill hattyúéknáI Ahatt/úkat «cm kímélik, ugye deztek, és az egyébként csendes tó környéke a szokottnál zajosabbá vált. Senki és semmi sem zavarta a csa­ládi idillt, amire Trisztán is ügyelt. Ha valaki megközelítette a kis szigetet, illetve a fészkén ülő párját, harci póz­ba vágta magát és valamiféle sziszegő és hortyogó hangot adott ki magából meghazudtolva a feltevést, hogy a hattyú néma madár. Egy óvatlan pillanatban hat vagy hét zöldestarka tojást olvastam meg a fészekben. Kíváncsian vártam a csalá­di öröm beteljesülését, és még gyak­rabban eljártam a tó partjára, hogy tanúja legyek a kis hattyúfiókák szüle­tésének. A kenyér és kukoricaadagot is felemeltem. Aztán az egyik napon borzasztó látvány fogadott. A fészek feldúlva, a hattyúknak se híre, se hamva. Egy kisebb világ dőlt össze ben­nem. A közelben pecázó horgászok­hoz fordultam, hogy kiderítsem, mi is történt valójában. Tőlük tudtam meg — legalábbis úgy értesültek —, hogy a hattyúkat néhány horgász űzte el. Hogy miért, az talány. Talán azt a kevéske halat sajnálták, amellyel a hattyú időnként változatosabbá teszi az étlapját. „Hát ember az ilyen?" — kérdezte vissza a megszólított horgász. A vá­lasz kézenfekvő. Jó lenne azonban, ha a puszta megállapítás helyett idejé­ben lefognánk mindenki kezét, aki bármilyen módon veszélyeztetné a köröttünk levő ezerszínű élővilágot. Hogy unokáink is láthassák. PALÁGYI LAJOS A szerző felvétele j I 5 A hattyú minden kétséget kizárólag az egyik legszebb, ha nem egyenesen a legszebb madár. Számtalan hiedelem övezi, a hattyúszeretetröl, hattyúhü­­ségről legendák szólnak. Hogy ezek­ben mennyi az igazság és mennyi a képzelet szüleménye, azt nem tudom. Egy bizonyos, hogy vándormadár. A korábbi években nálunk legfeljebb azért szállt le egy-egy hattyúpár, hogy megpihenjen, ha északról dél felé vagy ellenkező irányba vonult. Az utóbbi időben azonban egyre gyako­ribb, hogy ezek a különösen szép madarak hazánk tavait, kavicsgödreit vagy folyóit választják állandó lakhe­lyül. Hogy miért, annak a megállapí­tása a szakemberekre, ornitológusok­ra tartozik. Minket legfeljebb örömmel tölthet el, hogy jól érzik magukat ná­lunk. Sajnos, azonban vannak, akiknek még ezek a szép, kecses madarak is útjában állnak. Mint az a két hattyú­pár, amely a Pozsonyeperjes (Jahod­­ná) határában található kavicsgödör­­böl kiképzett halastóban telepedett le. Tavasszal figyeltem meg őket elő­ször, amikor fészket kezdtek rakni a parttól alig két-három méterre fekvő apró szigetecskén. Nem tudom miért, el is neveztem őket Trisztánnak és Izoldának. Minden héten, de néha hetente többször is megálltam, hogy szemügyre vegyem, hogy haladnak-a fészekrakással. So­sem jöttem üres kézzel, mindig hoz­tam egy kis száraz kenyeret, kukori­cát, ami annál is jobban jött, mert Izolda időközben megtojta tojásait és kitartóan melegítette őket. Az sem zavarta amikor horgászversenyt ren-

Next

/
Thumbnails
Contents