A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1989-10-27 / 44. szám

JAQATLAN UTÓN, TUCATNYI EMBED

Kis falu. Lélekszáma alig éri el a kétszázötvenet. Boltja, kocsmája és magyar óvodája van. Az iskola megszűnt, a tőrei (Turá) gyerekek a közeli falvakban tanulnak. A régi iskola falán, Furinda Rudolf mellszobra alatt emléktábla hirdeti a történelem megmásíthatatlan igazságát: 1948 szeptemberében ebben a Garam-parti kis községben alakult meg az ország első egységes földműves-szövetkezete. Sajnos, az emléktábla egy nyelvű, pedig a nagy esemény résztvevői magyarok voltak, az októberi forradalom győzelmétől ihletett szegény emberek. Köztük Furinda Rudolf, aki hosszú évekig megbecsült elnöke volt az ország első szövetkezetének.

Tőre kanyargós útján haladva keresem a még élő alapítótagokat, miközben egyre többet hallok a faluról. Parasztok lakták, körülbelül tíz gazda birtokolta a határt, két család kivételével valamennyiúket kitelepítették Magyarországra. Földbirtokosa is volt. Cselédek és napszámosok dolgoztak a birtokán. Akarva-akaratlan Kodolányi János Éltek, ahogy tudtak című könyve jut eszembe. A régi tőrei parasztvilág jellemzőit is ki lehetne olvasni belőle. A járatlan utat azonban nem, amelyet elszántan taposni kezdett az a tucatnyi ember. Élnek még közülük néhányan. Magam sem tudom, hogy miért, de a hetvennégy esztendős Hrasko Lászlóra esik a választásom.

Háza a Garam partjához közel található. A faluba vezető bekötőút választja el a másik oldal néhány szövetkezeti lakásától. A keskeny udvar hátsó részében szárnyasok és hizlalásra fogott disznók hangoskodnak. Az idős ember nehezen kerül elő, s az öregasszony, aki hívja, nem a felesége. Végül is előttem áll, kezet fogunk, ismerkedünk. Előbb az udvarral, azon is a diófákkal, amelyek a derűs szeptemberi napok legelszántabb csendháborítói: egyhangúan potyogtatják le a földre termésüket. Négy diófa áll Hrasko László telkén, s kettő a szomszédoson, amelyik az öregasszonyé. A hetedik a házzal szemközt, a bekötőút másik oldalán potyogtatja a diót, amelyből reggelente három-négy vödörrel is felszednek. Persze, a varjak is osztozkodni akarnak az öregekkel, csapatostul jönnek reggel és estefelé lakmározni.

Hrasko László és az öregasszony felváltva mondják, minduntalan egymás segítségére sietnek, így aztán még mindig az udvaron tartózkodunk, ahová szekér régóta nem fordul be. Szót ejtenek a Garamról is, amely elválaszthatatlan az életüktől. Hetvennégyben kilépett a medréből, és az ablakokon folyt be a viz. Az állatokat biztos helyre kellett elszállítani. Az emberek ellenálltak a kilakoltatásnak. Féltek elhagyni a házukat. Hrasko Lászlóékat nem fenyegette a viz. Magasabb fekvésű telküknek köszönhetően. Sokan lettek akkor

árvízkárosultak. Szikár termetű, nyílt tekintetű ember a hajdani szövetkezetalapító! Egyik karjára rokkant.

Nézem a házat. Nem ilyen volt, amikor 1942-ben fölépült. Szoba-konyhás kis vályogházacska volt. Hrasko László a Horthy-világban két helyről szedte a fizetést. Az uradalomban napszámosként, a saját kicsi udvarában angoranyúl-tenyésztöként. A gyapjú dekájáért két pengőt fizettek. Harminc nyulat tartott, háromhavonta hatszáz pengő ütötte a markát. Ilyen módon évente kétezer-négyszáz pengőhöz jutott. Zsebében ugyanúgy lapultak a százasok, mint a főjegyzőében vagy a főszolgabíróéban, csak ő nem volt nagyságos úr. A második világháború esztendeiben jól ment a gyapjú. Háromhavonként küldte Pestre a háromkilós csomagot, gróf Károlyiné címére az Angoratexbe, és néhány nap múlva hozta a postás a hatszáz pengőt. Nem volt nehéz telket vásárolnia és házat építenie.

— Aztán a háború után két évig munkanélküli voltam — idézi fel azokat

A szerény kis istállók helyén korszerű épü-A tőrei állattenyésztési telep

\

az időket. Majd a kolonistákhoz jártam dolgozni, akik gabonával fizettek és kosztot adtak a napszámhoz. Kétlakiak voltak, és amikor a törvény ezt megtiltotta, visszamentek a falujukba. Édesapám egész életében cselédember volt. Öt gyereket nevelt fel. De már csak ketten élünk. Tizenhárom éves koromban amputálták az alsó karomat. A balesetet 1928-ban a katonaság éjjeli gyakorlata után fel nem szedett, a kezemben felrobbant gránát okozta. Persze,'nagyon igaz, hogy a rosszban is ott van a jó. A frontkatona-élet borzalmaitól megszabadultam. Pedig legalább hatszor behívtak sorozásra. Egyik bátyám az orosz fronton tűnt el, a másik itthon halt meg, amerikai fogságból történt szabadulása után. Ő is alapító tagja volt a szövetkezetnek. Az öcsém májusban halt meg. Lévai lakosú szobafestő és mázoló volt. A húgom Ipolypásztón él.

Mikorra mindezeket elsorolja, az öregasszony megsokallja az udvaron való ácsorgást. Menjünk be a házba, ne fárasszuk tovább a lábunkat. A rend és a tisztaság hivalkodóan néz ránk a konyhában. A sarokban nagy képernyős színes televízió, közelében hűtőszekrény, s az ablakban Rosszija-303-as tranzisztoros rádió. A szépen bebútorozott középső szobában pedig megannyi elismerő oklevél és érmes kitüntetés. Asztalhoz ülünk, az öregasszony meg a minden vendégnek kijáró feketekávét főzi, s miután fel is tálalta, kimegy az udvarra. Kettesben maradunk Hrasko Lászlóval, és ahogy elnézem őt, tekintetemből könnyen kiolvashatja az egyetlen kérdést:

— Hogyan kezdődött?

— Hogyan ? — néz vissza révülten az időbe, és aztán mintha könyvből olvasná a történetet.

1948 ősze volt, szeptember, kukoricafosztás ideje. A fosztóban hangzott el először, jó lenne a Steiner-féle földön szövetkezetét alakítani. Furinda Rudolf szimatolta ki, hogy Tőre körül feketén használt földek vannak. Körülbelül nyolcvan hektár. Nem volt rájuk kivetve beadás. Jó, de hogyan szerzik meg, és mivel művelik meg? Senkinek nem volt pénze. Csupán az akarat és az elszánt - sá ü munkált bennük. Furinda Rudolf elment a Nagysárói Gép- és Traktorállomásra, adjanak traktort, amellyel legalább húsz hektár földet felszántanak. Nem adtak addig, amíg előre ki nem