A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1989-10-20 / 43. szám

— Boldogtalan?... Ugyan már, te mindig rémképeket látsz, Etelka. Nem eszik olyan forrón a kását. No, nevess már egy nagyot, különben részegre iszom magam!

Erre aztán Etelka elmosolyintotta magát a

könnyein át, ennek ellenére azonban a férje vállára hajolva felzokogott.

Eközben Nóráék hazaértek. Útközben a kis mackóiovas megfáradva elbóbiskolt András ölében, s az ágya mellett sem kellett őrködni, hogy elaludjon.

A nappaliban Nóra majdhogynem felkiáltott, mint akit váratlan, nagy szerencse ért.

— Boldog vagyok, Tóth András, boldog, boldog, boldog! — tárta szét a karját. — Ha hinnék az istenben, most feltekintve az égre megköszönném neki. hogy téged nekem adott. Nagyon szeretlek! — Átölelte Andrást, a vállára hajtotta a fejét. — ígérem, hogy megértő, jó feleséged leszek, de senkivel nem akarok osztozni rajtad. Azt nem bírnám elviselni.

— Attól nem kell tartanod.

Leültek.

— Aranyos emberek a nővéredék.

— Tetszel nekik. Megsúgták ... Most már szeretnélek bemutatni a szüleimnek is. Elutaznál velem hozzájuk?

— Ezer örömmel — felelte Nóra. — A hétvégén kiveszek két nap szabadságot és mehetünk.

— Etelkáékat is szeretném magunkkal

LOVICSEK

BÉLA

— Elférünk a kocsiban. .. Alig várom már, hogy megismerhessem a szüléidét. Bizonyára ök is remek emberek.

— Egyszerűek, mint a legtöbb falusi ember...

— Mikor költözöl hozzám? — kérdezte meg Nóra váratlanul.

— Nem tudom ... — vonogatta a vállát András. — Talán azután, hogy összeházasodtunk. Mi a véleményed?

— Szerintem felesleges addig várni.

— És a szüleid? — kérdezte András. — Tudnak már a kapcsolatunkról?

— Nem — jelentette ki Nóra. — Ismerve a szüléimét, kész tények elé akarom állítani őket.. . Nekik csak az esküvőnk után foglak bemutatni... Jó előre figyelmeztetlek, s egyben kéríek is, őket nem kell komolyan venni, történjék bármi.

— Nekem mindegy, Nóra. ahogy gondolod ...

András ismét hajnalban ért haza. Belépve az előszobába jó kávéillat ütötte meg az orrát. Már megint működésbe lépett a sógor, s megint valami jóízű marhasággal fogja fogadni, gondolta elmosolyodva. Meglepetésére Etelka is a konyhai asztalnál ült.

— Mi van veletek, éjjeli baglyok?

— Arról aztán lehetne beszélni, hogy ki huhogott egész éjszaka! — vigyorodott el Varga Pál, s most is valami nem hallott malacsággal akarta megtoldani a gondolatát, de Etelka idejében letorkolta. — Jól van, no. az ember már nem is kezdheti vidáman a napot — sértődött meg egy kicsit.

Kávézgatás közben András elmondta, hogy mi a helyzet, főleg azt hangsúlyozta ki, hogy a hétvégén utaznak, amit a sógora felderülő arccal vett tudomásul.

— Nagyszerű! — rikkantotta. — Úgy is régen jártam már a fatornyos falutokban — mondta összedörzsölve a tenyerét. — Kimegyünk a szőlőhegyre, tüzet rakunk a hajlok előtt, szalonnát sütünk, utána jól beborocskázunk, aztán ledalolunk a völgybe, úgyis ritkán adódik rá alkalom, hogy kedvemre kiordibálhassam magam.

— Persze, a doktornő pontosan a te repedtfazék hangodra kíváncsi — mondta Etelka gunyorosan.

— Hallottál már ilyet, sógor, hogy még repedtfazék!?... Annak idején pontosan a gyönyörűséges hangomba bolondultál bele, Etelkám. Talán már elfelejtetted?

— Bolond lyukból, bolond szél fúj — legyintett Etelka. — Még ma levelet kell írnunk édesanyának, ne érje őket váratlanul a látogatásunk ... Andriskám! Milyen étellel lehetne kedveskedni a doktornőnek? ... Azt hiszem, a kacsasűlt megfelelne neki. Mit gondoltok?

— Biztosan — felelte András.

— Ha már kacsasültről van szó. azt is írd meg, Etelka, a drága anyósomnak, hogy legalább háromnak nyisszantsa el a nyakát, mert én egyedül bevágok egyet — mondta Varga Pál nagyot nyelve. — És azt is írd meg neki, hogy a vért okvetlenül fogja fel. Egy öklömnyi hagymával megsütve, fejedelmi reggeli lesz belőle.

— Pali, Pali, te aztán megadod a gyomrodnak, ami dukál! Máson se törőd a fejed, kivéve persze a marhaságokat.

— Drága, anyucikám, az az emberé, amit megeszik-megiszik, no, persze ... — hamis-' kásán Andrásra kacsintott — nem megvetni való az élő husi sem ...

— Javíthatatlan vagy, fene a bőrödre — legyintett Etelka lemondóan. Attól függetlenül azonban végtelenül szerette az örökké dörmögö mackót, a világ minden kincséért sem mondott volna le róla.

Mindannyian nagyon várták a hétvégét.

Legnagyobb bánatukra rosszul kezdődött a hét. Alaposan megváltozott az időjárás. Kisebb kihagyásokkal állandóan esett, hol

nagyszemü záporozással, hol meg apró szitálással. Jócskán lehűlt a levegő is. Andrásék aggódva lesték az eget, de a felhők csak nem akartak elvonulni.

— Nem tart ez örökké — biztatták egymást, és igazuk lett. Csütörtökön már felszakadoztak a felhők, délután pedig hétágra sütött a nap.

Végre elérkezett a várva várt hétvége. Úgy döntöttek, hogy hajnalban indulnak. Olyankor kellemesebb az utazás.

András a Nórától kapott öltönyt vette fel, hadd lássák a faluban, milyen jóvágású férfiember, Varga Pál is kihúzta magát, nem kevésbé Etelka, ö sem akart lemaradni a többiektől. Nóra született és utánozhatatlan „előkelőségét" azonban nem lehetett lepipálni. nem is akarták.

A két hölgy a hátsó ülésen foglalt helyet. Etelka ölében bóbiskolt a kislány, hiába, nem szokta ő még meg a koránkelést. Elöl a két férfi, természetesen András ült a volán mögött. Mi tagadás, kissé izgult. Régen vezetett, meg aztán minden kocsit meg kell szokni, mint ahogy a jó, megbízható kocsinak a lovát. Az autó hamar András keze alá szelídült. Megelégedéssel vették tudomásul, hogy jó kezekben van a kormány, aminek talán Nóra örült a legjobban, de ö nem szólt semmit. Varga Pál viszont most sem tudta megállni szó nélkül.

— Azért ha tudom, hogy te vezetsz, kivágattam volna az útszéti fákat... — jegyezte meg ugratva.

Nóra kuncogott, Etelka pedig attól tartott, hogy a szókimondó férjecskéje megfeledkezik magáról és elszólja magát, ami miatt aztán szégyenkezhet. Felesleges volt az aggodalma.

— Megbízható, fürge kis jószág — mondta András elismerően, nyakra-före dicsérve a kocsit.

— Azt elhiszem — kontrázott rá Varga. — Nekem is ilyet írt fel az orvosom, de eddig még nem tudtam kiváltani, meg tán a receptet is elveszítettem, de úgy kell nekem!

A nagy nevetésre felébredt a kislány, s nyomban pisilni kéredzkedett. András megállt a közeli erdőszélen. Mindannyian kiszálltak és belenyújtóztak a friss, reggeli levegőbe. Itt-ott a lombok között már megszólaltak az ébredező madarak. Megkapóan szépnek tűnt a nyári természet.

Nóra kézen akarta fogni Petrát, de a kislány András keze felé nyúlt, kizárólag vele akart menni az erdőszélre.

— Nézzük csak, még alig nőtt ki a földből, máris a férfiakba kapaszkodik — mondta Nóra a lánya után nézve. Furcsa érzés kezdett belefészkelni a szívébe, arra a gondolatra, hogy egyáltalán nem ragaszkodik hozzá Petra. De miért nem? Rossz anya? Keveset foglalkozik vele? Anyának való ö egyáltalán? Szereti annyira a lányát, hogy fel tudná magát áldozni érte, ha úgy adódna? Ki neki a fontosabb: a lánya, a hivatása, vagy mindenekelőtt saját maga? Kérdések, kérdések, melyek egyelőre megválaszolatlanok maradtak, bár eddig fel sem vetődtek benne. Számára most Tóth András a legfontosabb. Mellette minden és mindenki elhalványul. Nem értette, hogy mi történt vele, hogy most teljes egészében az érzései hatalmába került. Ha néhány héttel ezelőtt valaki azt mondta volna neki, hogy mindez bekövetkezik, kinevette volna.

Közben az egyik fa derekára dús farkú mókus tapadt és nézett lefelé Andrásékra a feketének tűnő gombszemével.

— Nézd csak, Petra, mókus!

— Mókus, mókus! — kiabálta a kislány lelkendezve, mire a mókus riadtan villant fel a lombok közé. Mintha egy lángcsóva fonta volna körül a fa derekát.

— Ha én ezt tudom, hogy összetalálkozunk vele. hoztam volna neki egy nagy diót

14