A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-20 / 43. szám
reggelire — mondta András a csupaszem, csupafül kislánynak. — Nincs dip a zsebedben? — Sajnos nincs. Majd legközelebb hozunk neki, jó? — Jó. .. Visszaültek a kocsiba és tovább hajtottak. Petra lelkesen magyarázta, hogy milyen szép mókust látott. Az álmosság teljesen kiszökött a szeméből. Fél óra elteltével beértek a faluba. András lelassított. Az utca két oldalán, a vízelvezető árok mentén szinpompás virágok nyíltak. — Hát én itt születtem, Nóra — mondta András büszkeségféle hangsúllyal és ízzel. — Szép, tiszta falu. Nem sajnálod, hogy itt hagytad? — Már hogy sajnálnám?... Ha itthon maradok, soha nem ismertelek volna meg. — Milyen igazad van — nevette el magát Varga Pál. Közben András a házuk elé kanyarodott és megállt a vaskerítés előtt. Varga Pál kibújt a kocsiból, hogy kaput nyisson. Sajó néhányat vakkantva hozzá somfordáit. Mire kinyílt a kapu, a vakkantásokra előjöttek a háziak, s nem kis meglepetéssel nézték az udvarba beálló autót. Mikor mindnyájan kiszálltak a kocsiból, azt sem tudták kit öleljenek, kit csókoljanak, de azért mindenkire sor került. Tóthné elérzékenyülve nézte az elegáns fiát. Szinte nem hitt a szemének. Mintha egy idegen férfi állt volna előtte, akit nem ő hozott a világra. — Az enyém vagy, kis-nagyfiam, valóban az enyém ? — s tárta szét a két karját, mint valamikor leguggolva az udvaron, hogy az ő eleven és okos fia a két karja közé szálljon. Most is beleszállt, de most támaszként állt meg előtte, hogy a mellére borulhasson. Nóra megrendültén nézte őket. Nézte András édesanyját, akinek az arca még őrizte a hajdani szépségét, látta szemének meleg sugarát, s hirtelen kifosztottnak érezte magát. Ő még soha nem élt át hasonló fogadtatást, sem kiskorában, sem később. Az ő anyja soha nem tárta szét a két karját hasonló ölelésre. Végre Nórára került a sor, pedig hát öt kellett volna előnyben részesíteni, hiszen ő volt a tulajdonképpeni vendég, de ő tapintatosan, félrehúzódva várt. Nem akarta megzavarni a találkozás különös varázsát, s megtörni az együvétartozás kinyilvánításának felemelő pillanatait. András előbb az édesanyjának, utána pedig az apjának mutatta be Nórát. A két idősödő ember kissé megilletődve állt az előkelőnek látszó asszony előtt. Nem tudták hová tenni, hiszen ők semmit sem tudtak az előzményekről, de ha tudtak is volna róla, akkor sem fogadták volna kedvesebb szóval és melegebb szívvel. A Sajó is ott sündörgött körülöttük, meg a kislány is, akit egyáltalán nem zavart az idegen környezet. Úgy röpködött az udvarban, mint egy színpompás pillangó. Számára minden újszerű volt, s minden érdekelte: a kutya, a macska, a baromfiudvarban a tyúkok meg a kacsák, a rajcsúrban a hízódisznók, az eperfán turbékoló vadgalamb, az eresz alatt csicsergő fecskepár... egyszóval minden. Mintha ezernyi titkot rejtő mesevilágba cseppent volna bele. — Gyere, kis bogaram, gyere! — nyújtotta a kezét Tóth Bálint a kislány felé. — Mutatok valamit. Petra engedelmesen adta a kezét és ment a „nagypapa" mellett fel-felnézve rá, mert olyan rémséges magasságban volt az a dús bajszú, galambősz hajú fej, hogy az valami csuda. Nóra a nyomukba szegődött. A rácsos ajtajú nyúlketrecek előtt álltak meg. „Előre tudom baljós sorsomat.. (175 éve született Mihail Jurjevics Lermontov) A költő és a próféta szerepének azonosítása nem újkeletű az irodalomban: mi sem volt könnyebb (és vonzóbb?), mint misztifikálni egyes nagy alkotók „jövendöléseit" s látnokok egzaltált vonásait rajzolni a portréjukra. Lermontovot sem kerülte el ez a veszély. Nyugtalan élete valóban megihletheti a romantikus hajlamú olvasók szertelen képzeletét — e rövid élet egyébként is sokkal inkább hasonlítható egy fantázia szülte regényes históriához, mint sok neves író külsőleg lehangolóan unalmasnak tűnő pályájához, amelynek mintha egyetlen színhelye lett volna: az íróasztal. Lermontovnak szomorúan rövid élete során nem kevés kalandban volt része, hírnevét nemcsak müvei terjesztették és növelték, hanem a személyéhez kapcsolódó botrányok és pletykák is. Sorsa azonban korántsem volt irigylésre méltó: az 1814. október 15-én Moszkvában született költő már kétéves korában elvesztette az édesanyját, s bár nagyanyja gondosan és szeretettel nevelte, a harmonikus családi élet hiánya, a gyermekkorától hozzá szegődő társtalanság mély nyomot hagyott a lelkében. A visszaemlékezök tanúsága szerint ideges természetű, sokat ábrándozó fiú volt, s e tulajdonságai felnőtt korában is megmaradtak, és sokszor vezettek a környezetével való konfliktusokhoz. 1830-ban Lermontov beiratkozott a moszkvai egyetemre; ekkor már tudatosan is költőnek készül, Byron és Puskin versei ejtik rabul, őket tekinti példaképének, de művészi becsvágya túlszárnyalásukra ösztönzi öt. Oroszország — öt évvel a dekabrista felkelés leverése után — a tespedés, a sivárság és a sötétség hatalmas birodalmának tűnik, melyben Lermontov semmiképp sem találja a helyét: az ország végtelennek tűnik ugyan, de a szárnyait bontogató géniusz számára csak kalitka. A független szellemekre száműzetés, börtön és kényszermunka vár, a néma többség pedig csupán elszenvedi, jobb esetben elpazarolja életét. A világra eszmélő költő mélységes kiábrándultságot érzett: korát lehangolóan kisszerűnek látta, nemzedékét tétlennek és gyávának, a jövőt kilátástalannak. Első versei a byroni világfájdalom szellemében fogantak: bánat, csalódás és keserűség szól belőlük, O- roszország állapota fölötti fájdalom. Lermontov már 15 éves korában úgy látta, hogy hazájában „tunya és ravasz gonoszság vert tanyát" s lemondóan tette hozzá: „Az igazság, ha meztelen. /Túl keserű. Kimondhatatlan”. (Egy török panasza.) Ö azonban a lázadó romantikus elszántságával készül arra, hogy a szabadságvágy bátor és megvesztegethetetlen dalnoka legyen. „Bennem jéghideg nyugalom van / És remegést nem ismerek" — írja a Vihar című versben. Költői kiteljesedésével párhuzamosan élete egyre zaklatottabá válik. Heves, indulatos természete miatt hamar összekülönbözik sekélyes és léha környezetével, két év múltán távozik a moszkvai egyetemről s paradox fordulattal a péter - vári kadétiskolába jelentkezik. Látszólag alkalmazkodik a rideg katonás szellemhez, részt vesz a tisztjelöltek tivornyáin, magányában azonban a katonai kérdésektől fényévnyi távolságban lévő problémák foglalkoztatják: a komor valósággal szembenézve arra keresett választ, miképp szabadulhat meg a földi lét korlátáitól, hogyan örökítheti meg a költészet eszközeivel a tünékeny és elérhetetlen szépséget, mi módon teremtheti újjá a brutális hétköznapi valóság által minduntalan szétrombolt eredendő és egyetemes harmóniát. Költészetét ekkor már egyértelműen az ellentétek dialektikája determinálja: az elemi erejű szabadságvágy csap össze a reménytelenséggel és a céltalansággal, a boldogság iránti sóvárgás a halál előérzetével és a magánnyal, a végtelen vágya a börtön-lét tudatával. 1834-ben Lermontov a Carszkoje Szeló-i gárdaezred tisztje lett és látszólag a fiatal s szépreményű cári tisztek mindennapi életét élte: szerelmi kalandokba bonyolódott, bálokon vett részt, szolgálatot teljesített — s közben, mintha csak sejtette volna a neki kimért idő tragikus rövidségét, egyre lázasabb ütemben dolgozott; 1835-ben megírta az Álarcosbál cimet viselő drámát, melyben színes forgatagként jeleníti meg a társadalmat, bátran kimondva. hogy a tündöklés csalóka illúzió csupán, mely ürességet, kietlenséget takar. Két évvel később A költő halála címmel ódát irt Puskinhoz — az alkalmat a Jevgenyij Anyegin szerzőjének halála szolgáltatta, s Lermontov verse — joggal — az arisztokráciát vádolta Puskin haláláért. A költemény cenzora maga a cár volt, s e legfelsőbb beavatkozás súlyos következményekkel járt: a lázító műért a költőt száműzték a Kaukázusba. Az első száműzetés — Lermontov befolyásos nagyanyjának köszönhetően — nem tartott sokáig, a költő visszakerült ezredéhez. Még négy éve volt hátra — a sorstól kapott haladék — s ö remekművek sorát irta meg e rövid idő alatt. Ekkor születtek legkiemelkedőbb költeményei {Kimegyek az útra. A Terek ajándékai. Szentföldi pálmaág, Bú nyom s unalom, A tarka társaság, A próféta), ebben az időszakban írta legjelentősebb poémáját, a Cserkesz fiút, amely ma is a szabadságvágy szuggesztív hitvallásaként hat. 1841-ben egy másik elbeszélő költeményt is befejezett, mely a Démon címet viselte; e nagy hatású műben Lermontov tökéletesen kifejezte a romantika hősének heroikus pesszimizmusát, aki a mindenség ellen lázad, de eleve bukásra ítéltetett: számára elérhetetlen a béke és a boldogság. Ugyanez az életérzés uralja az 1840-ben megjelent kiváló regény, a Korunk hőse főszereplőjét, Pecsorint. Lermontov regényhöse a jobb sorsra érdemes, de kallódó, cél és értelem nélkül élő ember megtestesítőjeként vált világhírűvé: Pecsorin a Turgenyev és Goncsarov müveiből is ismert „felesleges emberek" közé tartozik, akiben hiába rejtőznek „végtelen nagy erők" s hiába vágyik a szeretetre, az önzetlen jóságra — eltékozolja energiáit, az élet felszínes örömeit hajszolva elveszíti az igazi boldogság lehetőségét. A Korunk hőse félelmetes pontosságú látlelet is egyben a költő nemzedékének Oroszországéról, a lélekábrázolás mélysége predig már Dosztojevszkij irányába mutat írásunk legelején fenntartásainkat jeleztük az alkotók „mitizálásával", életművük okkult értelmezésével szemben, mindazonáltal el kell ismernünk, hogy Lermontov valóban látnoki erővel irta meg saját sorsát. Természetesen fölösleges és értelmetlen volna emögött valamiféle misztikus hallucinációt, „isteni sugallatot" keresni: a költő „jóslatai" önmaga s a korabeli orosz valóság tökéletes ismeretén alapultak, ezen túlmenően pedig kivételes intuícióról tanúskodtak. Élete utplsó két évének ismeretében pedig akár azt is mondhatnánk: nem volt nehéz megsejteni a közeledő végzetet. A „rebellis" verseket iró, örökkön lázongó, független szellemű költő szálka volt az udvari körök szemében, akárcsak Puskin s mindazok, akik túllépték az igazmondás és őszinteség legfelsőbb helyen kijelölt határait. A cár és környezet Lermontov eltávolítására törekedett, s amikor a költő 1840 elején egy párbaj miatt hadbíróság elé került, ismét a Kaukázusba küldték, hogy részt vegyen az orosz csapatok hódító háborújában. Az udvar joggal gondolta: „nagyszerű" alkalom a hősi halálra ... Nagyanyja segítségével azonban 1841 februárjában visszakerült a fővárosba, de a felsöbbség akaratával nem lehetett sokáig dacolni: áprilisban a költőt újra a kaukázusi harctérre küldték. Útját az egyik legnevesebb fürdőhelyen, Pjatyigorszkban megszakította: életének utolsó állomására érkezett. Mi történt? Ironikus szavaival megsértette egyik tiszttársát, aki párbajra hívta ki. Lermontov hanyag mozdulattal — szándékosan — a levegőbe lőtt, s ez a lovagiasság az életébe került — ellenfele nem hibázott. 1841. július 27-én beteljesedtek azok a szavak, amelyeket csaknem tíz évvel ezelőtt vetett papírra 1831. június 11 -én című versében: „Előre tudom baljós sorsomat Kora bánat ütött rám bélyeget. Kínjaimat az ég ismeri csak, A közönyös világ ne tudja meg. S halhatatlan leszek. Rettenetes Végemnek messze tájon híre lesz. És el ámútnak..." (Lator László ford.) Lermontov már életében neves költő volt, igazi jelentőségét azonban — szokványos jelenség ez — csak a halála után ismerték fel. Puskin mellett ő az orosz romantika legjelentősebb alkotója, s többek között neki köszönhető, hogy — Szerb Antal szavaival élve — az orosz irodalom „belepett a világirodalomba". Valóságfeltárása, lélekábrázolása, az általa felvetett gondolatok és problémák múlhatatlan időszerűsége teszi művét ma is érdekessé és fontossá. Koráról tett tanúságot, de e tanúságtétel máig sem veszítette el érvényességét. G. KOVÁCS LÁSZLÓ — Folytatjuk —
