A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-13 / 42. szám
LOVICSEK BÉLA — Szerencse? Ugyan!... Ki tudja, sógor, hogy amit ma szerencsének hiszünk, nem válik-e szerencsétlenséggé a jövőben — mondta András elkomolyodva. — Emlékszel a Fejes Pistára? Nyert egy rakás pénzt a sportkán, megvette a márkás autót, aztán az első útján az útszéli fára tapadt. — Az más ... — vigyorodott el Varga. — Téged nem érhet hasonló baleset. Abba nem rokkansz bele, ha véletlenül lefordulsz a doktornő ágyáról... Mesélj, hogy volt, mi volt, aligha tévézéssel töltöttétek az éjszakát! — Kiültünk a balkonra és a csillagokat számoltuk. — Hajnalig? — Tovább nem lehetett, mert eltűntek az égboltról. — A doktornő elégedett volt a számtani tudományoddal? — Alighanem. — Miből gondolod? — Szerda estére újra meghívott. — Csillagszámlálásra? — Csakis. —• És ha beborul az ég? — Akkor majd a város fényeit fogjuk megszámolni. — Jól van, sőgorkám, öltözz át, rövidesen indulnunk kell munkába. Igaz, ez a randevú silányabb lesz a tegnapinál, dehát valamiből élni is kell az embernek — mondta Varga Pál végezvén a kávéjával, majd gondos háziasszonyként a két csészét kiöblítette a csap alatt, eltörölgette és a helyére tette. Varga a felvonóban csendesen megjegyezte: — Szép éjszaka lehetett... — Szép volt. — Csak nem szerettél bele. sógor? — Hót... nem közömbös számomra. — És most hogyan tovább? — Ha én azt tudnám — felelte András. — Azt viszont tudom, hogy hosszú lesz ez a mai nap. — A holnaputáni sem lesz rövfdebb — mondta Varga Pál a sógora vállára csapva, a szerda esti találkára célozva. Kisebb nyári zápor söpört át a városon. Előbb a dombon álló kórházat, majd a Slovnaftot paskolta meg, onnan pedig a Csallóköz felé vette az irányt. Rövid időre felfrissítette a város levegőjét. Rövidesen újra hétágra sütött a nap, így csakhamar eltűntek a zápor víztócsás nyomai. Tíz óra tájban Aliz felkereste Nórát. Friss, vidám és mozgékony volt, mint mindig. Huncutul csillogott a szeme, s a nagy kíváncsiságát le lehetett olvasni az arcáról. — Megvalósult a találka? — tért rá rögtön a tárgyra. — Igen. Aliz ... —Hogy volt, milyen volt? Nóra mosolyogva fürkészte a barátnője arcát. Mintha szándékosan tartott volna kisebb szünetet, talán azért, hogy még jobban felcsigázza a barátnője érdeklődését. — Hát, Aliz, fantasztikus élményben volt részem — jelentette ki Nóra elmélázó tekintettel, mintha még most is az élménye hatása alatt állna. — Komolyan? — Valóságos művésze a szeretkezésnek. — Ne mondd!... És tényleg szereted? — Talán bele is halnék, ha elveszíteném. — Hihetetlen!. . . Mégis miért, mit szeretsz benne? — Mindent, mindenét... Végzetesen szeretem... — Létezik ilyesmi manapság? — Amint látod. — Nem csak hamis illúzió az egész? — Nem tudom, hamis-e vagy sem, szeretem Aliz. A kis doktornő hosszan fürkészte a barátnője arcát, szinte kínossá vált állni a tekintetét. — És most hogyan tovább? — kérdezte meg végül. — Nem tudom... Csak azt tudom határozottan, hogy vele akarok élni... — Nóra minden kétséget kizáró hangsúllyal jelentette ki a szándékát és a vágyát. — Nóra, kedves, nem gondolod, hogy azt a nagy távolságot, ami köztetek áll, hosszú távon nem tudja átfedni a hirtelen jött fellángolás, tobzódás a gyönyörökben, meg minden más egyéb? — kérdezte Aliz kíméletlen őszinteséggel. — Ha vele vagyok, nem érzek semmiféle távolságot. — Most még talán nem, de a hosszabb együttlét alatt búvópatakként felszínre törhet sok minden, ami megmérgezheti az életeteket, s ahelyett, hogy közelebb hozna egymáshoz, inkább eltávolít egymástól... — Aliz rövid szünetet tartott. Egyáltalán nem állt szándékában, hogy lebeszélje a barátnőjét az esetleges meggondolatlan lépéséről, hiszen eddig éppen ö hangoztatta szilárd meggyőződéssel, hogy a sors által felkínált lehetőségeket maximálisan ki kell használni, mégis megpróbált a realitások talaján állva érvelni, annál is inkább, mivel kissé felboszszantotta Nóra magabiztos, fölényes mosolygása. — Nézd, kedvesem — folytatta. — Lehet ö egy megnyerő külsejű, jó megjelenésű, talpraesett, jószívű és jellemes fiatalember, de mégis csak parasztivadék, egy olajszagú mackó ... Különböző környezetben nőttetek és nevelkedtetek fel, ma is két külön világban éltek ... Vajon lesz-e olyan közös témátok, amiről őszintén el tudtok beszélgetni? Öt talán fogja érdekelni a te munkád, s érdeklődéssel meghallgatja a problémádat, de vajon téged, Nóra, fog-e érdekelni az ő munkája, s szót tudsz-e vele érteni az ő problémáiról ?... Aztán szégyenkezés nélkül vajon be tudod-e vezetni őt a baráti körödbe, s ha igen, megállja-e a helyét az ö műveltségi szintjével? S vajon lelkiismeret-furdalás nélkül el tudsz-e vele menni az operába, hangversenyre, s különböző tárlatokra ? — Sosem hittem volna rólad, Aliz, hogy ilyen precizitással és ilyen hideg fejjel is tudsz gondolkodni — jegyezte meg Nóra két füst között. — Mondd meg, de őszintén, mi a szándékod: le akarsz beszélni? — Isten ments! Csupán a kételyeimet próbáltam megfogalmazni józan fejjel — felelte Aliz. — És még nem értem a végére. Folytathatom? — Érdeklődéssel hallgatlak, bár a múltkor egészen más volt a véleményed, egyáltalán nem akartál lebeszélni semmiről, ellenkezőleg: hevesen bíztattál, sőt még azt is kimondtad nagyon őszintén, hogy irigyelsz a helyzetemért. — Azóta mást sem tettem, csak rólad gondolkoztam — mondta Aliz, miközben nagy figyelemmel vizsgálta a körmeit. — De hogy folytassam: ha netán összekerültök, mi lesz a kislányoddal? Mit gondolsz, el tudja öt fogadni lányának, és Petra őt apjának? Azzal is kell számolni, Nóra, hogy Petra egy idő múlva megtudja, hogy nem ö az apja. Nem gondolod, hogy abból is komoly problémák származhatnak? — Ilyenformán arra is lehet számítani, hiszen ezt is te mondtad, hogy kilépve az utcára egy tégla a fejedre esik és csengettek — felelte Nóra mosolyogva. — Mi a megoldás? Talán az, hogy ne merészkedjünk ki az utcára? — Makacs vagy, Nóra, de mentségedül szolgáljon, hogy kedvesen vagy makacs, és ez jól áll neked — mondta Aliz csillogó szemmel. — Ellenben van itt még egy további kérdés, talán az utolsó: mindehhez mit szólnak majd a szüleid? Amennyire ismerem őket, aligha fogják áldásukat adni az esetleges házasságodra. — Felnőtt ember vagyok, Aliz. — Semmi kétség nem fér hozzá, de akkor is. az embernek kell adni valamit a szülei véleményére, nem gondolod ? — Talán mérvadó lehet a legtöbb szülő véleménye, de ha én mindig és, mindenben a szüléimre hallgattam volna, nagyon boldogtalan ember volnék. — Tudod mit, Nóra!? Kéz- és lábtörést kívánok a boldogságodhoz! — mondta Aliz felnevetve, azzal elrohant. Alig csukódott be utána az ajtó, máris újra kinyílt: a fönővér lépett be. — Doktornő, kérem, a Kovács bácsi hozzátartozói szeretnének beszélni magával. — Megyek — mondta a doktornő. A hosszú folyosón lépkedve azt kívánta magában, bárcsak Tóth András várná a folyosó végén, hogy a két erős karja közé repülhetne. Szerdán délután, munka után. Varga Pál időben hazaért Andrással együtt. Mikor beléptek a lakásba, rögtön megállapították, hogy mi rotyog a tűzhelyen. — Szia, szépasszony! — köszönt be Varga Pál a konyhába —, csak nem babfőzelék lesz pörkölttel? — De jó orrod van, hallod-e? — Hanem most melléfogtál a babfőzelékkel, Etelkám — jegyezte meg Varga Pál a tenyerét dörzsölve, amit ugyan a párja nem 14
