A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-13 / 42. szám
láthatott, mégis megsejtette, hogy most valami bődületes marhaság következik. — Ugyan miért, gyönyörűségem ? — Tudhatnád, hogy a nagyra becsült öcséd nem május kilencedikének az előestjére készül, hanem a doktor nénihez. — Megmondanád, hogy mi köze a babfőzeléknek a május kilencedikéhez? — tette csípőre a kezét Etelka, s kérdőn nézett a párjára. Varga Pál elröhentette magát. — Hát csak annyi, édes szívem, hogy az öcséd nem ágyüdőrgéssel akarja szórakoztatni a doktornőt egész éjjel — mondta Varga Pál most már fuldokolva a hahotázástól. — Szerintem inkább maradjon itthon, ha bepakol babbal. Etelkának csak úgy rengett a húsa a nevetéstől. Mikor kissé lecsillapodott bekiáltott a fürdőszobába. — Andris, hallod a széltoló sógorodat? András nevetés közben felelte, hogy hallja. — Titeket ki kellene találni, ha nem volnátok — mondta Etelka derűsen a férjének. — Majd eszik pörköltet rizzsel, az már csak nem fújja fel... Különben sem mindenki olyan széles fenekű, mint te! — Bolha prüszkölése nem haitik az égig! — mondta Varga, s közben belecsípett a felesége kemény farába. — Nyughass, Pali, mert előveszem a sodrófát! Varga hátulról átölelte Etelkát, játékosan belecsókolt a pelyhes nyakába, s kedveskedve súgta a fülébe: — Alig várom már, hogy magunkra maradjunk ... — Menj te szégyentelen! — lökte oldalba könyökével Etelka a férjét, de azért jólesett neki a kamaszos vágyakozása. — Ha rágondolok, hogy az öcséd hogyan fogja számlálni a csillagokat a doktornővel — súgta Varga tovább —, szikrákat pattint a fülem és úgy vagyok, mint a macska, amelyiknek simogatják a hátát. — Aztán mit csinál az a bizonyos macska, nagyokos? — incselkedett Etelka a hecc kedvéért. — Kérdezd meg az Öcsédtől ha nem tudod. — Hallod András, mit csinál a macska, ha simogatják a hátát? — Égnek áll a farka. Erre aztán Etelka kezében megvillant a fakanál, mire Varga Pál úgy kiszökkent a konyhából, mint a bokorban rejtőző nyúl a vadászkutya elöl. Nevetésüktől csengtek a falak. Jó hangulatban vacsoráztak meg. Általában vidámak voltak, pedig hát nem egyszer jöttek haza a munkából bosszúsan. Hol a munkahelyi problémák terhét hozták haza, hol meg más egyéb fonákságok miatt dühöngtek. Legtöbb esetben csak addig tartott a bosszúságuk, míg ki nem pakolták egymásnak a problémáikat, aztán félredobták a bújukat-bajukat, mint a kiürült tarisznyát, s helyébe jöhetett a mókázás, viccelődés. Jó humorérzékünk lévén, mindennek megtalálták a humoros oldalát, s olyan jóízűn tudtak nevetni, ahogy kevesen. Vacsora után András felöltözött. A halványkék ballonnadrágját vette fel, ugyanolyan szinű rövidujjú ingbe bújt. s mielőtt elindult volna, kézbevette a homokszinű dzsekijét is. Még egyszer megnézte magát az előszoba falifogasának a tükrében, eközben Etelka kissé félrebillent fejjél nézte öt. — Stram fiú vagy, öcskös — mondta elismeréssel. — Azért féltelek már egy kicsit, tudod-e? — Semmi okod rá, tudok magamra vigyázni. —Folytatjuk— Mindaz, amit összefoglaltam háború utáni költészetünkről, annak azon elemeiről, amelyek valamilyen módon kapcsolatosak az otthontudattal, a szlovákiai magyarság történelmi sorskérdéseível és jelenlegi gondjaival, természetesen költészetünk egészét nem ölelhette fel. Ez nem is volt célom. Kimaradtak e dolgozatból az idősebb nemzedék olyan költői, mint Csontos Vilmos vagy Rácz Olivér, de nem írtam Gyurcsó Istvánról. Dénes Györgyről, Veres Jánosról sem, holott az ö munkásságuk — eddigi életművük — szintén lényeges elemekkel gazdagította azt, amit szlovákiai magyar valóságképnek nevezhetnénk. Hasonló módon nem foglalkoztam az „Egyszemű éjszakások" után fellépő nemzedékkel. Ez utóbbiakról a jelen esetben azért nem írtam, mert róluk, ha nem is az otthontudat kapcsán, a Főnix füzetek cimü dolgozatomban bővebben szóltam. A legfiatalabb nemzedék pedig pályája kezdetén áll, s az eddig megjelent műveikből egyelőre még nem látható, hogy a továbbiakban merre mozdulnak, milyen irányt vesznek. Kérdéses, hogy megmaradnak-e a jelenleg oly erősen exponált „modem" törekvések semmire sem kötelező gubancai és bizonytalanságai mellett, kiélve a „részletek egoizmusát", avagy hangot váltanak majd, miként az előttük járó nemzedékek; s ezáltal közelebb kerülnek, mondjuk — önmagukhoz... Vagyis az ö eddigi munkájukat korai volna ilyen szempontból vizsgálat tárgyává tenni, mert esetleg abba a hibába esnénk, amibe Szalatnai Rezső az Egyszemű éjszakások megítélésének esetében. Ha most megismétlem azt a kérdést, hogy a harmadvirágzás szlovákiai magyar költészetébe miként ágyazódott bele az otthon valósága, „létezésünk környezete", a szülői táj legendája, milyen összefoglaló választ fogalmazhatnék? A Fábry Zottán-i „világtudat" és „alaphüség" mértékének és elvárásának meg tudott-e felelni ez a költészet? Úgy érzem, mindaz, amit az eddigiek során az egyes köttök lezárt, vagy még nyitott életművéből — ha szűkén is — sikerült megmutatnom a fenti kérdésekre egyértelműen igenlő választ adott. Természetesen e költői életművek lényegesen tágasabbak, színesebbek és gazdagabbak annál, mint ami itt belőlük felragyoghatott, de azt hiszem. hogy enélkül az „alaphűség" nélkül aligha is növekedhettek volna idáig — tartalomban és formában — ahol őket ma az irodalomtudomány számon tartja. Az a tér, amelyben ez a költészet megszületett, él és hat, meglehetősen szűk. Az ideje sem valami tágas. Így eleve a mindenkori provincializmus nehezedik rája, olyan kölönc, amitől nehéz küzdelem árán lehet csak meg- és felszabadulni. Költőink és költészetünk legjava — hitem szerint — képes volt arra — s bízom abban: képes lesz a jövőben is —, hogy ezeket a koloncokat elvesse magától. Ebben a folyamatban bizonyára komoly szerepet játszott Fábry Zoltán több írása és figyelmeztetése. Ezek közül most csupán egyből idéznék:......egyet nem szabad elfelejteni: — írja a Rés poeticában — regionális költő világgá tárulkozása mindig adottságot, provincializmust mulaszt, de sose szabad úgy világgá rohannia, hogy vissza ne térhessen, hogy az adottsági realitást megtagadja vagy elfeledje. A legvilágibb versben is magyarnak kell maradnia és a legmagyarabb versnek is a világhoz kell tudni szólnia ..." Számomra a fenti idézetből a „visszatérés" mindenkori lehetősége tűnik a legfontosabbnak. Már csak azért is. mert ez a lehetőség egyben szükségszerűnek is látszik. Szinte minden költőnél, akiről írtam, ez a visszatérés valamilyen módon lejátszódott. Az indulásnál az útrabocsájtó közösség, a szülői táj elemi erővel van jelen; ezt követi az ettől való elszakadás — város, városiasodás, a világirodalom különböző irányzatai felé való tájékozódás, stb. — majd ennek lezárása után megindul egy belső folyamat: visszatérés azokhoz az értékekhez-élményekhez. amelyek az otthon egyszeri valóságából épültek. Tapasztalataim szerint ez egy új, magasabb költői minőséget jelent egyénenként és a költészetünk egészében is. Amikor e hármas folyamat felől gondolkodtam, akkor jutottam el ennek szinte képletszerű leírhatóságáig. Van tehát elsőnek az otthon — tézis —, ezt követi a nagyvilág — mondjuk ez az antitézis — s végül a világotthon — a szintézis. Azt hiszem ez a „fájdalmas fennsík" minden igyekezetünk iránya és célja. Fábry Zoltán a szlovákiai magyar valóságkép teljes megfogalmazását eredendően a nagyepíkátó! várta, ami „regény formájában máig sem készült el". Véleményem szerint ez az elvárás nélkülözte a realitást, a megfelelő történelmi távlatot. Ma már látni, hogy ez a valóság egyetlen műben megfogalmazhatatlan. Ugyanakkor az is látható, hogy irodalmunk egésze, versben, rövidprózában, regényben, szociográfiában a fent jelzett elvárásnak egyre eredményesebben tud megfelelni. A prózai műfajok alapvetően a társadalmi változásokat, az emberi sorsokat és a szlovákiai magyarság sorsfordulóit ábrázolják, a költészet pedig ennek belső szellemi-érzelmi alakulását vetíti elénk, mégpedig a prózával egyenrangú hitelességgel és méltósággal. GÁL SÁNDOR BÖRÖNDI LAJOS* fut velünk '89 nyara „Minden egész eltörött" (Ady Endre) mikor tanulok hallgatásul fut velünk egy mssz szekér mikor a remény összeroppan jó lenne tűrni mozdulatlan verssel hallgatok e kezedet fogom semmi csillag megrepedt nyárban fölöttünk csak az üres csönd van torokperzselő júniusban szemedben félelem ragyog állni összeszorított szájjal minden egész eltörött szemben az elmúlással versem lassan elvérző madárdal a részletek meg lent a porban nézni hogyan fáj a nyárminden láng részekben lobban csak lélegzésed hallgatom a lassan elvérző madárdal európa újra csendes és hinni legalább ebben hallgatásban fekete csöndben az elhulló szerelemben néha csak a kerék döccen nem sírunk s nem nevetünk öledbe bújok hallgatok minden egész darabokban ’ Fiatal magyarországi költő mögöttünk nagy fekete por van fut velünk egy rossz szekér 15
