A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-07 / 28. szám
szabadulásnak, a kis nyuszi, vagy a Bandi gyerek? Talán mindketten egyformán. Nagyon szerette a nagyapját. Mintha hallani vélte volna a hangját: „Miért búsulsz szép fiam, mi bánt. mi keseríti a szívedet .. T „Szorult helyzetben vagyok, nagyapa", s elmondta, hogy mi miatt, s hogy a történtek után hogyan nézzen a szülei szemébe. Tóth András mintha hallani vélte volna a nagyapja bíztató, s egyben megnyugtató válaszát: „Okos ember a te apád, fiam. Ha pillanatnyilag el is keseredik, idővel megnyugszik és belátja, hogy minden embernek a maga választotta úton kell haladnia. Meglátod, egyszer majd büszke lesz a mérnök fiára. Semmi okod az elkeseredésre. Fiatal vagy, erős, egészséges, okos, előtted az egész élet, csak a becsületedre vigyázz, mert azt nehezebb visszaszerezni, mint egy szalmakazalban megtalálni a belepottyant gombostűt .. András a kissé távolabb fekvő nagyanyja sírjához ment: „Csókolom a kezét, mamikaI" „Kísérje szerencse az utadat, kisfiam", vélte hallani a nagyanyja hangját, akinek a jóságát soha nem lehet elfelejteni. Hazafelé ballagván arra gondolt, hogy mennyi okos tanácsot, embertiszteletet és meleg emberséget kapott a nagyszüleitől, és semmivel sem kevesebbet a szüleitől. Annyi, de annyi a tartozása, hogy azt soha nem tudja visszafizetni. Vagy mégis? Ha nem is nekik, másoknak? A már ismert, fiatal, formás alakú ápolónő perdült be a kórterembe. A hat ágy egyikéről hiányzott a beteg. Hajnalban tolták ki a folyosóra, onnan meg ki tudja hová. Talán a boncterembe. Egyik-másik betegnek megigazította a párnáját, megkérdezte, minden rendben van-e, végül András ágyához ment. Halványkék fityulája alól kikandikált a szőke hajfürtje, s rendkívül kellemes illat áradt a ruhájából. — Hogy érzi magát a mi verekedő betegünk? — kérdezte a nővérke valami furcsa, cinkos mosollyal, mintha bizony a sebe csupán kisebb karcolás lenne. — Bálba készülök — felelte András mogorván. — Igazán?... Aztán miben, pizsamában? — kérdezte a nővérke véve a lapot. — A nadrágja, zakója merő vér, az ingje cafatokra tépve . .. Meg egyébként is, a vécére sem bír kimenni, nem hogy a bálba ... — Közben megigazította a párnát, takarót. — Hát akkor kénytelen vagyok lemondani a bálozásról. — Bizony, bizony, egyelőre nem javaslom ... Ebéd után újra bejött a nővérke. András magához intette: — Kérdezhetek valamit? — Tessék! — Ismeri azt az asszonyt, aki behozott? — Miért, maga talán nem ismeri? — kérdezte vissza a nővérke kerekre nyílt szemmel. — Azt hittem, ismeri... — Honnan a csudából ismerném? — Mit tudom én — vonta meg a vállát a fiatal teremtés. — Maga ismeri? — makacskodott András. — Már hogyne ismerném, hiszen itt dolgozik a kórházban. — Ne mondja!... Szintén ápolónő? — Már hogy volna ápolónő, ha doktornő, belgyógyász ... — És ... és jó doktornő? — Nem mindegy az magának?... Nem a keze alá tartozik... — mondta az ápolónő kissé kelletlenül. — Egyébként elárulhatom, ha annyira érdekli: kitűnő orvos! Elégedett ? — Ahogy vesszük — mondta András elgondolkodva. —Folytatjuk— OZSVALD ÁRPÁD FARKAS JENŐ versei hagyatékából A legszomorúbb Szeretem ezt a földet bohóc Szeretem ezt a földet, melynek majd a hantja A legszomorúbb bohóc egyszer rám hull és testemet takarja, amely fölött a lelkem úgy lebeg. leült a porondra, mint selypes szó az édes gyermekek még nem csinált semmit. csöpp száján, tán sírva, tán nevetve. mégis mindenki nevette. de soha, soha véa/ea elfeledve. Aztán zsebéből előhúzott egy óriás, tarka zsebkendőt, Szeretem ezt a földet, hisz belőle rizsporos arcát beletemette. ébredt a testem, enyhe levegője a zene ütemére zokogott. itt lebeg, néha hősen, néha égve. Lábára kötött madzaggal néha elaltat, néha ébreszt ha dőre verte, verte, hátán a nagydobot. álom vakít el s aludni kívánnék. Felugrott, járkált, körbe-körbe. akár a lomha, csaloaató árnyék. gomblyukában kígyóit egy körte. cipője orrában elbukott. És szeretem mind, mit e föld terem: A porondmester fenéken rúgta, füvet, virágot, tavat. A kezem de ő a harmonikát megsímogat fát, enyhe halmokat egyre csak nyúzta, erősödött a zene s a lárma. s ha rámperelnek vidám madarak, és fejem felett száz csillag ragyog, Majd hirtelen csend lett, és a várakozó csöndben a sötét éjben is boldog vagyok. felhangzott újra Szeretem a lenge nád neszét, a legszomorúbb bohóc nem bánt csípős asszonyi beszéd, őszinte, emberi zokogása. hisz oly édesek az öreg asszonyok, Eljön az a nap apró szemükből pisla fény ragyog, s a kamaszok, a virgonc kis csikók, a csitri lánykák, szájukon a csók Mit is kérnél az aranyhaltól, még csak rügy, holnap bimbó és virág, életet termő, ma még zsenge ág. — mielőtt visszadobnád Ez az én földem! Itt porladnak sorban a tengerbe? az őseim, a szívük szép csokorban A hangyától, hogy nem gyúrtad foszlott humusszá és lett örök élet: szét szöges bakancsoddal. szikra, lána, tűz, vér. dac. — Mind bennem élnek. menetelő testvéreit ? A hollótól, hogy csupasz fiókáit Malmokat hajt a folyó csendesen. visszaraktad a fészekbe ? sziklát tompít a csermely. Meglesem, Csillog tenyereden hogyan ragasztja fészkét fel a fecske a három aranypikkely, reám vigyázó öreg ereszemre. ott kuporog a pici ezüstsíp, És szeretem bíz gyakran magamat, fényük a holló, fekete tolla. olykor ezt is kell s nem csupán szabad. mindhiába — Jaj, mennyi szépet ád ez a világ! nem jut eszedbe Szeretlek élet! A szívemen át a mesék varázsszava. csörög a jóság ezüst csermelye, — állsz az örökkévalóság ó, mennyi csermely, patak kellene. üveghegye alatt, hogy egy tengerré váljék a világ a túlsó oldalon már s benne újuljunk hervadt páriák. nem var senkisem. Mit is kérnél az aranyhaltól, Szeretem ezt a földet mindhalálig. hangyától, hollótól. A miénk! Mi az övé! Meg nem másít ha újra elindulnál? bennünket hamis szellemek szava, Eljön az a nap. mindig csak ide térhetek haza ! amikor te sem tudsz S ha fáradt lábam a nagy úton átment. rajtuk segíteni... itt sóhajtom el az utolsó áment 15
