A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-13 / 42. szám
BÓDI LÁSZLÓ unokabátyám társaságában nézek körül Balogtamásiban (Tomasovce). És egy régebben olvasott regény jut az eszembe. Arról szól, hogy a sivatagi homok hogyan temeti be az embert. A sok üresen maradt, gazzal feivert porta a bontás alatt álló régi iskola, s annak szomszédságában a nyolcszázezer korona költséggel épült egyosztályos új iskola, amelyben 1986-ig óvoda és ifjúsági klub volt kínálják az összehasonlítást. Az iskola ajtaja azonban, úgy látszik, végérvényesen becsukódott. Kulcs lenne a zárjához, csak éppen erő nincs a kinyitásához. Fel akarták használni az épületet kisgyermekek megőrzésére, de abba meg a járás higiénikusai szóltak bele, hogy nem lehet a kút szennyezett vize miatt! Akkor a Bátkai Helyi Nemzeti Bizottság (1971-töl Balogtamási közigazgatásilag hozzátartozik) azt mondta, hordani fogják a kisgyermekeknek az ivóvizet, de a higiénikusok ellenállását ez sem törte meg. Pedig a Rimaszombati JNB iskolaügyi szakosztálya fizetné a tanerőt, a Bátkai Állami Gazdaság pedig a szakácsnőt és a takarítónőt. Jelenleg még nem tudni, mi lesz az új iskolaépület sorsa. Eszi az idő vasfoga. udvarát meg belepte az embermagasságúra nőtt gaz. Hetvenhét esztendős kőműves unokabátyám mást sem tesz, csak duzzog, míg a nyári nap melegében fürdöző szülőfaluját járom. Morog az orra alá, mert az ö szemével nézve Balogtamási a pusztulás útjára lépett, csak itt nem a sivatagi homok, hanem a gaz lep be mindent. Mi egyéb következhet, ahol sem iskola, sem óvoda nincs?Talán egyetlen olyan embere a falunak, akinek a feljegyzéseibe (naplójába?) beletekinthetek. Mikor elérkezik az óesztendö utolsó napja, ö fogja a tollat, és bejegyzi a füzetébe, hányán voltak, hányán maradtak a faluban. Csak a Balogtamásiban született ember tudja mélyen átérezni, mit jelent feljegyzéseiben az az egyetlen adat, hogy 1950-től napjainkig hetvenöt személy költözött el egyedül vagy családostul. Már a kocsma is haldoklik. Hol kinyitják, hol bezárják. Egyesek persze azt mondják erre: már azt is bezárták! Mások meg azt hangoztatják, hogy a kocsma nem szolgálja a kultúrát. Az óvónő távozásával a községi könyvtár ajtaja is be-bezárul. Az unokabátyámat két dolog aggasztja nagyon. Az iskola bezárása és a szaporodó üresen maradt, gazzal felvert udvar! Nem osztja azoknak a nézetét, akik csak a kevés gyerekben látják az iskola bezárásának okát. Fölépült Bátkán a nyolcéves iskola új épülete, abba kellettek a balogtamási 1 —4. osztályos tanulók! Számára a gyerekek megcsappant száma azért is elfogadhatatlan, mert él benne ma is, amit élete nagyobb részében megszokott: az a negyvenkétnegyvennyolc tanuló, akik régebben a balog - tamási iskolát látogatták. A kis falu tanítói mind tevékeny emberek voltak, könyvtárt, illetve olvasókört vezettek, színielöadással egybekötött táncmulatságot rendeztek. Szigligeti Ede és Gárdonyi Géza neve általuk lett ismert, no meg a Sárga csikó és a Piros bugyelláris révén! 1920-ban fúvószenekar is alakult Balogtamásiban. Prímások, klarinétosok, kontrások, réztányérosok és dobosok játszottak benne. Idegenben is kedvvel muzsikáltak. Zsóri Elemér volt a vezetőjük, aki ismerte a kottát, az első világháború zivataros esztendeiben katonazenekarban szolgált. 1927-ben pedig, amikor Hugyina László jött tanítónak a faluba, negyventagú énekkart alakított, s még abban az évben betanította karácsonyra a Nótás kapitány című operettet. Ö maga volt a főszereplő! Szútori cigányt fogadott meg prímásnak, mert a fúvószenekar megszűnt, s az nem győzte dicsérni a tanítót. Azt csodálta benne a legjobban, hogy egyszerre hegedült, énekelt és olvasta a kottát. A Bánok és a Boholyok voltak az operett szereplői, akik közül már senki nem él. Örökre eltávoztak az életből a balogtamási nótás kapitányok. Bizony, azokban az időkben nem voltak unalmasak az őszi és a téli esték. Próbatermükben, az iskolában sokáig nem aludt ki a petróleumlámpa. S amikor a felettes hatóság a harmincas évek elején már nem engedélyezte a próbát a táncmulatságot az iskolában, a tamásiak megépíttették a kultúrházukat. Unokabátyám fontosságukat hangsúlyozva nevük szerint is sorba veszi a tanítókat. Gonda Jánosra és György Ferencre még csupán hallomásból emlékezik. Az előbbit mester úrnak szólították, ahogy ácsmester volt a valóságban is. Kedvtelésből tanította ími-olvasni a gyermekeket. György Ferencnek már volt képesítése, s tartósan az maradt fenn róla, hogy az éneklés módján összekülönbözött az öregekkel, akik csavargatták az éneksor végét, mint kígyó a farkát. Czékus Mihály tanító urukkal meg az volt a bajuk, hogly sem orgonán, sem más hangszeren nem tudott játszani. 1913-ban vettek orgonát a református templomukba, de az 1927-ig, Czékus Mihály távozásáig nem szólalt meg. Egyetlenegyszer, a felavatásán, Bodon Lajos nemesradnóti kántortanító játszott rajta. A Hugyina Lászlót kővető Ligárt Balázs sem tudott mit kezdeni az orgonával. Három évig tanitóskodott, és nem sok vizet zavart. Öt Osváth György követte a katedrán, aki 1946-ig pallérozta a gyerekek fejét, aztán kényszerűségből áttelepült Magyarországra. Énekesnek, orgonistának és karnagynak is kifogástalan volt. A tanulókat is kifogástalanul tanította. Minden falunak jellegzetessége a templom, Balogtamásinak meg különösen az. Domboldalra épült 1822-ben. Tornya ugyanúgy magasodik a falu fölé, ahogy távolabb a Csehszlovák Rádió rimaszombati adójának néhány vasszerkezetű tornya. A templom a temetőben van. Síremlékek fogják körül. Szomszédságában a bontás alatt álló régi iskola látható, amelynek a tanítóira olyan szívesen emlékezett az unokabátyám. Kifelé tartunk a faluból, miközben engem az foglalkoztat, mennyire egy helyre szorultak Balogtamásiban iskola, templom, temető! Az unokabátyám képzeletét még mindig az iskola tartja fogva, amely a hallgatás kemény esztendei után újra megnyitotta kapuját a gyerekeknek. Mivel azonban magyar tanítók.» ban nagy volt a hiány. Balogtamásiba szlovák tanító jutott Szívák Gyula személyében. Magyarul oktatott persze nyugdíjba vonulásáig (1970). Most is jó érzéssel tölti őt el, hogy a keze alól megannyi szakközép- és főiskolát végzett ember került ki! Negyvenketten érettségiztek a kis faluban, harmincketten azonban másutt laknak. A kilenc főiskolát végzett közül is nyolc a szülőfaluján kívül él. Ahogy Ha Bálint Gömör megye cimü monográfiájában írja: „... a szaporulat egy része más vidékeket gazdagított". — Szivák Gyula kiváló tanító volt! —- állapítja meg a poros dűlöúton kifelé tartva az unokabátyám. — Kiválóan felkészítette a gyerekeinket. Mikor elment innen, olyan nagy vendégséget csaptunk a kultúrházban, hogy most is felemlegetjük. Míg nálunk volt, soha nem törekedett arra, hogy szlovák iskolát csináljon a magyar iskolából, és hogy az óvodában ne az anyanyelvükön tanuljanak a gyerekek! Nem is mond rá rosszat senki. Tisztelte és szerette mindenki. A lakodalmakba hivatalos volt, minden fiatalasszonyt megtáncoltatott, együtt tudott élni a néppel. Két választási időszakban hnb-titkárként is sok mindent elintézett Tamásinak. Csak a fiatalok elvándorlását volt képtelen ő is megállítani. Én úgy gondolom, hogy a munkaalkalom viszi el az embereket. A falu háromszáz hektárnyi földje nem képes eltartani a népességet. Ezért az elköltözés a városba. Én persze nem értem, miért kell a falu népe a városnak? Miért úgy növekedik az egyik, hogy elnéptelenedik a másik? Egyszer majd nem lesz, aki a földet megművelje! Ha tovább mennénk, az állami gazdaság istállójához érnénk. Fejősteheneket és növendékállatokat látnánk. A balogtamásiak munkahelye a Bátkai Állami Gazdaság, a Rimaszombati Gép- és Traktorállomás, a dohánygyár, a konzervgyár, a sör- és a cukorgyár. Reggel ötkor megy Szombatba az első autóbusz. A munkások zöme azzal jár. Háromnegyed hétkor indul a következő. Azon is sok munkás utazik. Nem megyünk ki egészen a faluból. Idejében visszafordulunk, és a temetöoldalra kapaszkodunk fel. A templomhoz közel frissen ásott sirgödör vár a gazdájára. A szép kort megélt Bán Dezsőnek szól a harang. A temetőben egyetlen fehér hajú ember, a nyolcvannégy esztendős Bán Béla. Temetés lesz délután, kötelességének tartja rendbetenni hozzátartozói sírját. Kezet fogunk, beszélgetünk. Valahogy úgy, ahogy az egyik legnagyobb kálvinista zsoltárból következik, ha világra születik az ember, meg is kell halnia! Az örök igazságot hallgatólag tudomásul is veszi, de a balogtamási öregeket nyugtalanító másféle elmenéshez, elvándorláshoz már a maga vélt igazságát is hozzáfűzi. — Elkezdődött mindez a szövetkezet megalakításával! A fiatalok nem akartak bemenni a közösbe, inkább üzemben dolgoztak, vagy tanultak az iskolában. Én is elengedtem a fiamat Kassára, a magyar ipariba. Háromszor írtak az igazgatóságnak, küldjék öt haza. Mert hogy én, az apja. ellene vagyok a szövetkezetnek. Beléptem, aztán meg kiléptem. De csak azért, mert olyan volt a vezetés! Nem lehetett bent maradni. A fiam most a rimaszombati gépipari szaktanintézetben tanít. Megérkezik a temetőbe a fehér hajú öregember fia is, ifjabb Bán Béla, a gépipari üzem szaktanintézetének tanár fögépmestere. Vele is megtárgyalom a fiatalok elvándorlásával járó elöregedést. Tőmondatokban fogalmazódnak meg az okok. Elment a tanító. Elment az óvónő. Sokáig építkezési engedélyt sem adtak. Most már adnak. Felkerekedett az egyik fiatal, ment utána a másik, a harmadik, nyomukban a gaz lep be mindent, mondja a már szintén rimaszombati lakos Bán Béla. A halál az öreget viszi, aváros a f 12
