A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-13 / 42. szám
A temetőből a faluba tartva hat teljesen üres házat és telket számolok meg. Szívbe markoló a gazzal felvert porták látványa! Többen egyedül, magukra ' maradva, vagy kettecskén élnek. A gólyák évente egyszer térnek vissza négy óvott helyükre. Az elköltözött tamásiak még gyakrabban mutatkoznak. Hétvégeken megelevenednek az egyébként csendes házak, udvarok. Jönnek a gyerekek, az unokák, mondják egymásnak az emberek a legörömteljesebb újságot. Évek telnek már el ügy, hogy nincs lakodalom. Pedig de tudják dalolni a tamásiak, hogy Lakodalom van a mi utcánkban, / Férjhez ment a falu legszebb lánya ... Az unokabátyám naplója azt a szomorúságos adatot is őrzi, hogy évről évre többen halnak meg Balogtamásiban, mint amennyien születnek. A református falu hetvenkét áldozó személyének a fele nyugdíjas. Megfogyatkozott Fiataljaiban. A hajdanvolt derék, szép szál emberekre ránehezedik az öregség súlya, mint Bán Jánosra is, aki egészen meggörbült, botra támaszkodva jár, de azért a kasza nyelét még mindig megfogja, ha kell! Mintha igaz sem lenne már, hogy kilenc hektáros parasztember volt, szép állatállománnyal. Az az igaz, amit naponta lát. Az üres ház, istálló, udvar. Az unokabátyám megunta a sok járkálást, hazamegy, én meg betérek Bán Jánoshoz, és a régi, szomszédfalusi ismerőst köszöntöm benne. Bevezet a házába, leültet a szobában, és szól a lányának, bontson fel egy üveg bort, főzzön feketekávét. Aztán mintha csak tegnapi félbeszakadt beszélgetésünket folytatnánk, azt magyarázza, hogy ha nincs ez a szövetkezetesitö világ, István fiát biztosan nem iskoláztatja, gazdálkodásra fogta volna! Ildikó lányát azonban akkor is taníttatta volna gimnáziumban, illetve egészségügyi szakközépiskolában! A rimaszombati magyar gimnáziumban érettségizett fia nem akármilyen helyen tanult tovább. A Zsolnai (Zilina) Közlekedési Főiskola gépészeti-technológiai szakán szerzett mérnöki oklevelet. Lányát, fiát kiiskoláztatta, hogy a lelke ismerje a sajgást, gyermekei hazavárásának a kínját. — A fiam Tornaiján lakik — mondja. — A sajógömöri szövetkezet mérnök technológusa. Két unokám a tornaijai magyar általágps iskola negyedik és hetedik osztályos tanulója. A fiam hétvégeken haza jár a családjával, segít itthon. Mi tagadás, él bennem a remény, hogy egy napon véglegesen hazaköltözik a szülői házba. Szívesen tesz-vesz a ház körül, facsemetéket ültet, nyulakat tart... A lányom gyakrabban jön Rimaszombatból, ahol tizedik éve lakik. A kórházban laboránsnő. Azoknak a számát gyarapítja, akik elköltöztek a falunkból. Jön hála istennek, kötelességének érzi a törődést a magára maradt édesapjával. Bán Ildikó feltálalja a kávét, és leül közénk. Egyik lába a városban, a másik otthon. Ledolgozott huszonöt évéből tizenötöt utazott a munkahelyére. Megunta, mert különösen szombaton rossz volt az autóbusz-közlekedés. A kórház pedig szigorúan igényelte a teljes, odaadó munkát. Szövetkezeti lakást ajánlott fel térítésmentes kölcsön folyósításával. Ez volt legfőbb oka az elköltözésének! Persze, azután is mindig ingázott. Ahogy rosszabbodott az édesanyja egészségi állapota (1986-ban meghalt), úgy utazott haza egyre sűrűbben. A családi körülmények nyomósán beleszóltak az életébe, miközben repültek az évek ... — Korosztályom tagjai, a negyvenötben születettek, mind széjjelröppentek — közli velem. — Legtöbben Rimaszombatban telepedtek le, vagy a környéken, egyedül Juhász Márta került Kassára laboránsnak, ott is ment férjhez. István testvérem nemzedéke is elment. A munkahely döntően beleszól az elvándorlásba. Meg a szövetkezeti lakás nyújtotta lehetőség! Hogyan él bennem a szülőfalum? Soha nem szeretnék teljesen elszakadni tőle. Fiatalságom boldogan telt el. Eleven életet éltünk, színdarabokat tanultunk, esztrádmüsorokat mutattunk be, klubot nyitottunk. Együvé tartozónak éreztük magunkat. Nem volt az, hogy te érettségiztél, te meg nem. Már akkor is volt televízió igaz, csupán imitt-amott. Alkonyodik, amikor Bán János utódlakókra tervezett szép nagy házából távozom. A szomszédok már eltemették halottjukat, éppen tort ülnek. Balogtamási lélekszáma megint kevesebb. A halál az öregeket viszi, a város a fiatalokat. A XII. század második felétől jegyzett településnek már csak kétszázharminchárom lakosa van. MÁCS JÓZSEF Fotómontázs: Král S. Klára 1. Vakrepülés Hajdani osztálytársam kívülről fújta a Verne-regények izgalmasabb részeit és maga készítette detektoros rádiót hallgatott — mégsem mehetett annak idején a gépipari szakközépiskolába. Pedig ez volt a vágya, oda jelentkezett és a szülei is egyetértettek az elhatározással. Osztályfönöknönk azonban nem hitt a legény műszaki talentumában, s egyszerűen átíratta vele a jelentkezési lapot. Ennek eredményeképpen az akkor nyolcadikos fiú — vakrepülésszerűen — a pályaválasztás öröme helyett, a pályairányítás áldozata lett. Mindez több mint negyedszázada történt, s jómagam is csupán azért említem, mert ezekben a napokban újfent pályaválasztás elé kerül egy korosztály. Decemberig a családok tízezreiben hangzik el a „mi akarsz lenni?" kérdése. Bízom benne, hogy egyre több famíliában a hangsúly az akarsz szócskán van, vagyis: az önálló döntés jogán. Nomeg a tehetségen. Még akkor is, ha a régi keletű mondás úgy tartja: a zseni nem tanul, hanem tud. Megélt tapasztalataim viszont az mondatják velem: még a kiugró tehetségnek is tanulnia kell (lehetőleg az anyanyelvén!), hogy tudjon. Legföljebb könnyebben és gyorsabban sajátítja el a tudást társainál. Igaz, ez a képessége legalább annyi gondot okoz egy hagyományos osztályközösségben, mint a nehézfejü, a butácska gyerek restsége. Amióta ugyanis világ a világ, az iskola jobbára a közepes képességgel és szorgalommal megáldottakhoz alkalmazkodik. És aki kilóg a sorból, az bizony sok esetben bánhatja. A jóeszűek éppen úgy szenvednek a közepes iramtól, mint a sorvégén kullogok. A veszteség azonban nemcsak ennyiből áll. A társadalom is vészit azzal, ha a kiváló képességgel megáldott tagját az átlagosok szürke egyenruhájába, hivatásválasztásnál pedig kényszerpályára utalja. Hány és hány ragyogó tehetség kallódott el, mert nem volt szerencséje; mert nem akadt, aki támogassa vagy felfigyeljen rá. A tanárok diákeszménye ugyanis a szófogadó, jó tanuló, aki figyel a tanórán, akivel nincs baj, aki úgy viselkedik, ahogyan elöirták neki. aki mindenre csak azt válaszolja, amit a tankönyv tartalmaz. Mondani sem kell: általában nem közülük kerülnek ki a haladás igazi úttörői. Hogy miért hozom mindezt szóba? Mert országjárásaim során úgy tapasztalom, hogy mind a pályaválasztás, mind a tehetséggondozás sok esetben valóban nem több a puszta vakrepülésnél; hogy a bevált és egyre gyakrabban alkalmazott jó módszerek, a javuló eredmények ellenére is hiányzik még valami ahhoz, hogy a jelenben és még inkább a jövőben ügyesebben sáfárkodjunk tizenéves tehetségeinkkel. Hiányzik annak felismerése, hogy a tehetséggondozás lényege az esélyegyenlőségen alapuló, ám az igazi talentumot külön támogatásban részesítő képességfejlesztés. Mert a zseni valóban nem tanul, hanem tud. De hogy tudjon, ahhoz rengeteget magol, gyakorol, edz, igyekszik és foglalkozik valamivel. Feltéve, ha úgy érzi: buzgó iparkodása révén valóban kamatoztathatja képességeit. 2. Közhelyek nélkül, de érthetően? Az emberről — közhelyek nélkül. Napilapunk a Bratislavai Társadalomfejlesztés- és Munkakutató Intézet igazgatójával közölt a minap terjedelmes interjút. Olvasom a nyár derekán megjelent, az én kezembe csupán több hetes késéssel került beszélgetést, ám annak közepe táján, a harmadik kérdést böngészve végleg elakadok. Idézem: „Önről közismert, hogy elkötelezett hive az átalakításnak. Ezt bizonyítja egyik legutóbbi tanulmánya is, melyben azt írja, hogy az emberi tényező fejlesztéséhez demokráciára és társadalmi igazságosságra, a társadalmi alanyok deszubjektivizálásának. az objektív törvényszerűségek túlzott és indokolatlan fetisizálásának, az irányítás adminisztrativ-direktív rendszerének megszüntetésére, valamint az ember szellemi-lelki világának átalakítására van szükség. Konkretizálná ezeket a feltételeket ?' Szerintem: már magát a kérdést is érdemes lett volna konkretizálni! 3. Adósságaink Mostanában már nyirkos a reggel. Nedvességtől fénylő kelkáposzta-, karfiol-,, paprikahalmok és egyéb zöldségkupacok mindenfelé. Jellegzetesen kora őszi piac, még a szeptember, de már az október színeivel. A valaha volt zöldek immár sárgásba hajlanak, a pirosak érett borvörösbe, és itt a lila is — mint a terepet uraló szin — a csinos csokrokba kötött őszirózsák jóvoltából. Nézem az ecsetre kívánkozó színkavalkádot, s ebben a nagy tarkaságban, a hatalmas káposztáshordóktól egy karnyújtásnyira, megpillantok egy fekete anyót. Nem tudni, gyászol-e vagy csupán életmódjának, lelkiállapotának kifejezője, szimbóluma a fekete fejkendő, a fekete kardigán és a vastag, fekete szövetből varrt, kopott szoknya. Az idős asszony előtt az asztalon valamennyicske tisztított dió, néhány kiló sáros krumpli, nagyjából ugyanennyi rétesalma, majd mindennek szomszédságában elegáns Oil of Olaz arctej, jó minőségű Kakaobutter krém, azaz kakaóvaj kelleti magát csinos tégelyében. Az izgalmas illatú Diorella parfümmel együtt úgy trónol a külföldi kozmetikum a városszéli kert szolid terményei között, mint dölyfös, erőszakos kakukkfióka a csalogányfészekben ... A piacon sétálgatva azon tűnődöm: hogy kerül a csizma az asztalra?! A néne honnan a csudából kerítette elő ezeket a nálunk valóban ritkán kapható, drága testápoló szereket ? És hogy jut eszébe, hogy a krumpli mellett kozmetikumokat is áruljon. Ráadásul olcsóbban, mint az állami kereskedelem illatszerboltjai? Nos. lassacskán megvilágosodik előttem a rejtély. A fejkendős néne bizonyára nem járt az előkelő parfümériában. Ez az „áru" más úton-módon kerülhetett hozzá. Messzire szakadt, külföldön élő leányától, avagy fiától való. Abból a csomagocskából, az olykor feltámadó lelkiismeretfurdalás kézzel fogható bizonyítékaként érkezik a szegényes kerttel körülölelt, földszintes házba; amely szeretné elhitetni a magányosan élő anyával, hogy igenis, neki jó gyereke van, aki valamiféle adósság fejében adja postára az efféle küldeményeket. Persze, nemcsak a külhonban élő gyerek, más adós is áll egy ilyen fekete kendös, krumplit és kakaóvajat árusító öregasszony mögött. Például az alacsony nyugdíjat folyósító társadalom, az idős asszony gondjai iránt érzéketlen szomszédok, akik csak saját életszínvonalukkal „bíbelődnek". A leginkább mégis inkább a gyerekei adósak. A gyerekei, akiktől ugyan telik egy-egy mutatós börselymesítő krém, de az már eszükbe sem jut, hogy az idős szülő helyzetének kozmetikázásához ez távolról sem elég. MIKLÓSI PÉTER 13
