A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-13 / 42. szám
HUNGAROLÓGUSOK TALÁLKOZÓJA A Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság Végrehajtó Bizottságának rendszeres évi ülései többnyire Budapesten, a társaság székhelyén valósulnak meg. Kivételt képeznek azok. amelyek gyakorlati okokból a társaság külhoni kongresszusaihoz, illetve a nemzetközi finn-ugor kongresszusokhoz kapcsolódnak. így az 1980-as ülés színhelye a finnországi Turku, az 1985-ös a szovjetunióbeli Szyktyvkár, az 1986-os pedig Becs volt. Annak ellenére, hogy az idén nem volt ilyen nagy nemzetközi tudományos rendezvény, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság Végrehajtó Bizottsága az idén nem Budapesten, hanem a szovjetunióbeli Ungváron ült össze és megtárgyalta a társaság munkájával kapcsolatos időszerű kérdéseket és távlati terveket. Az összejövetel színhelye a társaság egyik elnöke, Petro Lizanyec egyetemi tanár meghívásából adódott. Az idén van ugyanis az Ungvári Állami Egyetem Magyar Tanszéke fennállásának 25. évfordulója. A másik fontos esemény, amely a meghívást időszerűvé tette, a Szovjet Hungarológiai Központ megalapítása volt. Mindkettő élén Petro Lizanyec professzor áll. Ami a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság munkáját illeti, olvasóink emlékezetének felfrissítésére röviden körvonalazom célkitűzéseit és tevékenységének főbb irányait. A társaság a Magyar Tudományos Akadémia kezdeményezésére alakult 1977. augusztus 25-én Nyíregyházán több európai, amerikai és ázsiai ország tudósainak részvételével. Jóváhagyták a társaság alapszabályát, továbbá megválasztották irányító szerveit és tisztségviselőit. A társaság a magyar nyelv, irodalom és néprajz tudományos kutatóit a főiskolai szintű oktatóit tömöríti és a Magyarország határain kívül működő tudományos, valamint pedagógiai intézmények hungarológiai tevékenységéhez nyújt támogatást. Elősegíti a kölcsönös tudományos információcserét, hozzájárul az említett tudományágak területén elért legújabb eredmények közzétételéhez. E feladatok megvalósítását szolgálják az ötéves időközökben megrendezett nemzetközi hungarológiai kongresszusok is. Az első kongresszus 1981-ben volt Budapesten. Programján két témakör szerepelt: 1. A hungarológia oktatása Magyarországon kívül és 2. A magyar vers. A második kongresszus 1986-ban zajlott le Bécsben, ahol: A magyar történelem, nyelv, irodalom, etnográfia a Duna-menti népek kultúrájának kölcsönhatásában a XVII—XIX. és a XIX—XX. században c. témát vitatták meg. A társaság két folyóiratot ad ki: a Hungarológiai Értesítőt és a Hungarian Studiest. Az előbbinek évente négy száma jelenik meg. Részletes bibliográfiát ad a magyar nyelvészet, irodalomtudomány és néprajz évi terméséből, rövid recenziókat közöl a Magyarországon és külföldön megjelent magyar filológiai kiadványokról, ismerteti a magyar filológiai kutatásokkal foglalkozó intézmények munkáját, tájékoztat tudományos kon-A MEGKÖZELÍTHETETLEN SZÁRAZ GYÖRGY TÉVÉDRÁMÁJÁRÓL Azt hiszem, elsősorban az egyensúlyról kellene szót ejtenünk. Az egyensúlyról, erről a fölöttébb kényes jellemzőről, amely csak objektív törvényekre hallgat, nem lehet megideologizálni: vagy van, vagy nincs. S ha nincs, az végzetes bajok forrása lehet. Könnyű lenne itt most, az utókor minden „bölcsessége" birtokában arról meditálni, hogy látjátok feleim, mi minden fordulhat saját maga ellen, meg hogy a forradalom felfalja a saját gyermekeit. Az is olcsó okoskodás volna, hogy a szellemet nem lehet büntetlenül kiengedni a palackból. Mert egy dolgot mindjárt az elején le kell szögezni: a forradalom kitörése szükségszerű volt, maga a történelmi fejlődés kívánta igy, s nélküle az emberiség bizonyosan nem ott tartana, ahol most. Pontosabban: az is nyilvánvaló, hogy nincs nélküle, mert a csökött feudális rendszernek tűnnie kellett, s hogy mindez 1789- ben, Párizsban történt, ahhoz mind a fejlődés alakulása, mind XVI. Lajos és bigott első rendjének szarvashibái jócskán hozzájárultak. S nem hagyhatom ki: a világszellem fejlődése, mely a legkegyetlenebb korokban is ott munkált az egyénekben, a társadalmakban, és könyörtelen bírónak bizonyult. És vigyázat: nemcsak a pro, hanem a kontra oldalon is. Mert a valóság (vagy amit annak sejtünk, tekintettel arra, hogy a teljes valóság megismerhetetlen) a nagy francia forradalom esetében is sokkal, de sokkal bonyolultabb, hogynem azt néhány felszínes mondattal elintézhetnénk. Mert az egyik oldalon lehet példának okáért a nyomor. A jogtalanság. A kiszolgáltatottság. És a vágy az új, a jobb, az elképzelt tökéletesebb iránt. A nagy közös akarat, amely Bastilleokat képes lerombolni. Királyokat a vérpadra küldeni. Igen, mindeme történések realitások, amelyek ott nyugszanak a történelem asztalán. Az Eszmék is: a Szabadság, Egyenlőség. Testvériség. Az emberi értékrend fundamentumában van a helyük. Mint ahogy ott az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának is. Az elementáris erejű emberi akarásoknak, mind. Tankönyvízű és némileg nevetséges is lenne most azt mondani, hogy a másik oldalon is nagy akaratok vannak. A változatlanságot. a többszáz éves berendezkedést akarás (amely ráadásul többszáz évig jól volt, amikor kitűnően működött), igen, a régi rend, a szigor, az eleve elrendelések akarói és hirdetői; a király, a főnemesség. S köztük téblábolva, kiszolgáltatottan, mint mindig, a reformerek, a Neckerek, a bölcsek, de gyengék. Mert a királyság nem rájuk, inkább a hadseregre épített. Az erőszakra, a fölülről mindent letárolásra. A megcsontosodottság győzött u bársonyszékekben, a föntről lenézni képtelén kevély gőg. Igen, első, fölületes pillantásra talán így is festhetne a dolog. Minthogy azonban a világ dolgai az első pillantásra felmérhetönél általában bonyolultabbak, mi is könnyen a meg nem értés szakadékéba csúszhatunk, ha nem nézünk alaposan körbe. Mert Párizsban is, 1794-re (a dráma időpontjára) teljességgel bebizonyosodott, hogy nem erről van szó. Hogy a másik oldalon, az igazi másik oldalon távolról sem a király, a főnemesség, a Bastille állt. Ezeket viszonylag simán, néhány puska- vagy ágyúgolyóval, esetleg az akkor igen humánusnak tartott fötépő szerkentyűvel, a guillotinnal el lehetett intézni. A másik oldalon ugyanis, a másik oldalon is Robespierre, Saint-Just, Couthon, Danton és Marat állt. A dolgok bonyolultsága. Az elképzeléseik különbözőségét feloldani képtelenségük, a forradalom fejlődési útjával (kényszerpálya?) haladni képtelenségük, saját tökéletlenségük, a történéseket irányítani képtelenségük, de mindenekelőtt: a saját gyengeségeik, kicsinyességeik, hibáik, bűneik, átgondolatlanságaik, egyáltalán, a tény, hogy a történelemcsinálás, a forradalomcsinálás nem diákmunka. A tanulópénzt — az egész elkövetkezendő emberiség nevében talán — nekik is meg kellett szenvedniük; ezt nem lehetett megspórolni. A forradalmi nekilendülés nagy igazságai a hátuk mögött, nagy realitásai az út mentén, amelyre haladniuk kellett. Vérbeli drámai helyzet. Igen, az egyensúlyról kellene beszélni. Amely nem csupán az erők egyenlege, elképzelések, légvárak (?) nyugvó összege. Sokkal több annál: művészet. A dolgok lényegére való ráérzés és az időbeni korrekciók megvalósításának művészete. A nap mint nap, óráról órára változó helyzetek bölcs kézbentartása. Nem letárolás, de nem is a gyeplő elengedése. Kényes feladat. Könnyű volna a jó öreg Georg Büchnert ideparafrazálni: az új hatalom is felfalja a saját eredeti vívmányait, a kompromisszumok sora vagy éppen a módszeres, rendíthe-10
