A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-06 / 41. szám
ERNEST HEMINGWAY A tó partján még egy csónakot helyeztek készenlétbe. A csónakok mellett két indián várakozott. Miután Nick, apjával elhelyezkedett az egyik csónak farában, az indiánok ellökték a parttól. Egyikük beugrott és evezni kezdett. George bácsi a tábori csónak hátsó részén telepedett le. A fiatal indián eltaszította a parttól a tábori csónakot, beszállt, és evezni kezdett. A két csónak elindult a sötétben. Nick hallotta a közvetlenül előttük haladó másik csónak evezöcsapásait a nagy ködben. Az indiánok gyors tempóban eveztek. Nick apja karjában feküdt. A hideg viz lehütötte a levegőt. Az indián, aki az ő csónakjukban evezett, keményen dolgozott, de a másik csónak mégis előttük haladt a ködben. — Hova megyünk apa? — kérdezte Nick. — Az indián táborba, egy fiatal, beteg indián asszonyhoz. — Ó — sóhajtott fel Nick. Az öböllel szemben a másik csónak már kikötött. George bácsi szivarozott a sötétben. A fiatal indián kihúzta a csónakot a partra. George bácsi mindkét indiánnak szivart ajándékozott. A tópartról átvágtak egy harmattól ázott mezőn és követték a lámpást vivő indiánt. Azután az erdőbe jutottak, és rátértek egy ösvényre, mely vékony, fatörzsekkel kirakott, a dombok felé kanyarodó úthoz vezetett. Ezen a faburkolaté úton már világosabb volt, mert a fák mindkét oldalon ki voltak vágva. A fiatal indián megállt, elfújta a lámpást és mindannyian tovább haladtak. Amikor a kanyarhoz értek, egy ugató kutya bukkant fel. Megpillantották a kiszűrődő fényt a kunyhóból, ahol a kéreghántó indián munkások laktak. Közben több kutya rohant feléjük, de a két indián visszakergette őket a kunyhókba. Az úthoz legközelebb eső kunyhó ablaka világos volt. Öregasszony állt az ajtóban, kezében lámpást tartott. Bent a szobában, egy fából készült fekhelyen, fiatal indián asszony feküdt. Már két napja vajúdott. A táborban élő öregasszonyok mindent megtettek, hogy segítsenek rajta. A férfiak mind kimenekültek az útra, hogy-ne hallják a vajúdó asszony jajgatását. Kint ültek a sötétben, és dohányoztak. Amikor Nick a két indiánnal apját és George bácsit követve a kunyhóba lépett, az asszony éppen sikoltozott kínjában. Az alsó ágyon feküdt, hatalmas teste kirajzolódott a paplan alatt. Fejét oldalra hajtotta. A felső fekhelyen férje feküdt, aki három nappal azelőtt csúnyán megvágta lábát egy fejszével. Pipázott. A szobában kellemetlen bűz terjengett. Nick apja utasítást adott, hogy forraljanak vizet, s míg a fonó vízre várt, így szólt Nickhez: — A fiatalasszony gyereket vár. — Tudom — felette Nick. — Nem, te ezt nem tudhatod — mondta az apja. — Figyelj ide! Ez az asszony most vajúdik. A gyermek meg akar születni, és az asszony is azt akarja, hogy megszülessen. Minden izmát megfeszíti, hogy a gyermek megszülethessen. Ez az oka jajveszékelésének. — Már értem — mondta Nick. Ebben a pillanatban az asszony felsikoltott. — Ó, apám! Nem adhatnál neki valamit, hogy ne üvöltsön így? — kérdezte Nick. — Nem, nincs fájdalomcsillapítóm — felelte az apja. De nincs semmi jelentősége a sikításnak, ezért meg sem hallom. A férj a felső ágyon a falnak fordult. Az asszony a konyhából jelezte az orvosnak, hogy a víz már forró. Nick apja kiment a konyhába, és a víznek kb. a felét az üstből egy mosdótálba öntötte. Az üstben hagyott vizbe különféle orvosi műszereket dobott, amelyeket egy kendőből szedett elő. — Ezeknek forrni kell — mondta és a lavórba öntött vízben egy darab szappannal, melyet a táborból hozott magával, erősen dörzsölni kezdte a kezét. Nick figyelte, ahogy apja a szappannal mindkét kezét dörzsölgette, és közben állandóan beszélt. — Tudod Nick — mondta — a csecsemők normális körülmények között fejjel jönnek a világra. De néha nem így történik és ilyenkor sok gondot okoznak mindenkinek. Lehet, hogy a fiatalasszonyt meg kell műtenem. Nemsokára megtudjuk. Mikor végre meg volt elégedve a kezével, bement és munkához látott. — Vedd le a paplant George — mondta —, én nem akarom megérinteni. Később, mikor hozzákezdett a műtéthez, George bácsi és három indián férfi lefogta az asszonyt. Az asszony megharapta George bácsi karját, aki felkiáltott fájdalmában: — Átkozott indián boszorkány! — és az a fiatal indián, aki George bácsi csónakján evezett, csak nevetett. Nick tartotta a mosdótálat apja előtt. A műtét sokáig tartott. Apja magasra emelte a csecsemőt, megveregette, hogy lélegezni kezdjen, majd átadta az öregasszonynak. — Nézd csak Nick — mondta, — kisfiú. Hogy tetszik az asszisztálás? • — Tetszik — felelte Nick, közben elnézett, hogy ne lássa mit csinál az apja. — így ni, ez megvan — mondta az apja és valamit a mosdótálba dobott. Nick nem nézett oda. — Most pedig — mondta az apja, egy pár öltés következik. Ha akarod végignézheted Nick, ahogy tetszik. Most bevan-om a vágást. Nick nem nézett oda. Egy jó időre elment a kedve a kíváncsiságtól. Apja befejezte a műtétet és felállt. George bácsi és a három indián férfi szintén felállt. Nick kivitte a mosdótálat a konyhába. George bácsi a karjára nézett. A fiatal indián sokatmondóan rámosolygott. — Teszek majd egy kis peroxidot rá George — mondta a doktor. Az indián asszony fölé hajolt. Csukott szemmel, csendesen feküdt. Sápadt volt. Semmiről sem tudott, a csecsemőről sem. Reggel visszajövök — mondta az orvos és felállt. — Délre itt lesz az ápolónő a kórházból és mindent magával hoz, amire szükségünk van. Olyan izgatott és beszédes volt, mint a futballisták meccs után az öltözőjükben. — Ez aztán valami az orvosi szaklap számára, George — mondta. — Császárvágás zsebkéssel és egy kilenc láb hosszú bélhúrral összevarrva!... George a falnak támaszkodva a karját nézte. — Maga nagyszerű ember — mondta. — Jó volna egy pillantást vetni a büszke apára is. Általában ők szenvednek a legtöbbet az ilyen „kis" eseményeknél — jegyezte meg az orvos. — El kell ismernem, nagyon nyugodtan viselkedett. . Lehúzta a takarót az indián fejéről. Keze nedves lett. Egyik kezében a lámpát tartva felmászott az alsó ágy szélére és benézett. Ott feküdt az indián a falnak fordulva. Torka fültől fülig átvágva. Vére lefolyt, és valóságos tócsát képezett ott, ahol teste az ágyba süppedt. Feje a bal karján nyugodott. A nyitott borotva, élével felfelé, a takarón feküdt. — Vidd ki Nicket a konyhába George — szólt a doktor. Erre nem volt szükség. Nick a konyhaajtóban állt és jól láthatta a felső ágyat, ahogy apja, egyik kezében a lámpával, visszabillentette az indián fejét. Már éppen pirkadt. amikor végigmentek a faburkolatú úton a tó felé. — Borzasztóan sajnálom Nick, hogy magammal hoztalak, — mondta az apja, akinek a műtét utáni jókedve szertefoszlott. — Szörnyű, amit átéltél! — Mindig ennyit szenvednek az asszonyok, ha gyereket szülnek? — kérdezte Nick. — Nem, ez egy rendkívüli eset volt. — Mondd apám! Miért lett öngyilkos? — Nem tudom Nick, de azt hiszem, képtelen volt mindezt elviselni. — Sokan lesznek öngyilkosok apa? — Nem nagyon sokan Nick. — És az asszonyok? — Az asszonyok szinte sohasem. — De mégis, néha megteszik? — Ó igen, néha megteszik. — Apám! — Nos? — Hova ment George bácsi ? — Megkerül, ne félj. — Nehéz meghalni apa? — Nem, azt hiszem nagyon könnyű. Attól függ! A csónakban ültek. Nick a csónak farában. Apja evezett. A nap fölfelé igyekezett a domb fölött. Egy sügér ugrott egyet és felfodrozta a vizet. Nick a vízbe lógatta kezét. Melegnek érezte a reggeli éles hideghez képest. Ahogy Nick kora reggel a tavon sikló csónak farában ült — míg apja evezett—, úgy érezte, hogy sohasem fog meghalni. Pert1 Etelka fordítása 23
