A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-06 / 41. szám
GOMBÓC A LÉBE Gyermekeink egyik leggyakoribb játékeszköze a labda. De vajon mindig játékeszköz volt? Tudvalevő, hogy a gömbnek — mint matematikailag és geometriailag is tökéletes szimmetriájú alapformának — az ősi kultúrákban mitikus erőt tdtajdonítottak. A legelső gömbök — ezeket fából, háncsból vagy bőrből készítették — kultikus szertartások kellékei voltak. Eredetileg ezek a gömbök a napot, az egyiptomi napisten, Ozirisz fejét szimbolizálták. Mint napisten Ozirisz a termékenyítő erőt jelképezte Egyiptomban. Az ősi egyiptomi tavaszünnepeken papok játszottak egymással „labdadobálást". Az eszkimó törzseknél a rozmárbőrböl készült labda ütögetésének az volt a célja, hogy a labdát minél tovább a levegőben tartsák, s így késleltessék a hosszú sarki éjszaka beköszöntését. Az észak-amerikai indián törzseknél a labda szintén mint Napszimbólum szerepelt. Japánban a labdát a törzsek kiválasztott tagjai dobálták egymásnak; jó termést az évben az a törzs várhatott, amelyiknek tovább sikerült a labdát a levegőben tartania. Rugalmas labdajáték is viszonylag régi múltra tekinthet vissza. Károly Róbert korában a harci gyakorlóhelyeken is játszották. Mátyás udvarában is nagy divatban volt a labdajáték.* Sorozatunknak ebben a számában három kedvelt labdajátékot mutatunk be. Az egyik labdajáték neve: Gombóc a lébe. Tetszés szerinti számban játszhatják. A játékosok — egy kivételével — körbe állnak, s a kör közepére vájt mélyedésbe teszik a labdát. Ezután a körben állók mindegyike választ magának egy tetszés szerinti nemzet-, számvagy keresztnevet. A körön kívül álló játékos feladata az, hogy a következő mondatot ismételgesse : — Gombóc a lébe ... A többiek — akik segíthetnek neki a mondásban — kissé elörehajolva kezükkel a labda fölött köröket írnak le. Egyszerre csak a szöveget mondó játékos valakinek elkiáltja a nevét, például: — Gombóc a lébe, gombóc a lébe ... gombóc a lébe ... magyar! Erre a játékosok futásnak erednek, csak a megnevezett személy marad a lyuknál. Felkapja a labdát, és a futók után kiált: — Állj! A felszólításra a futók megállnak. Akit a dobó a labdával eltalál, az kiesik a játékból, ha nem talál el senkit, ö esik ki. Aki legtovább marad játékban, az győz. (Tallós — TomáSikovo) A Galánta környéki falvakban a játéknak számtalan változatával találkozhatunk. A sok közül legalább még egygyel ismerkedjünk meg. A gyerekek körbe állnak, s a következő szöveget mondják: — Okó-bokó, kiskertajtó ... Bizonyos idő elteltével a kör közepén álló játékos valakinek elkiáltja a nevét, és feléje dobja a labdát. A megnevezett játékosnak el kell kapnia (esetleg fel kell kapnia) a labdát, és a szétfutó gyerekek közül valakit meg kell vele dobnia. Mihelyt a kezében tartja a labdát, elkiálthatja magát:- Állj! Erre a futóknak meg kell állniuk. Akit a dobó eltalál, az egy „záptojást” kap. Ha nem talál el senkit, akkor övé a záptojás. Akinek öt tojása van, azt „kotlónak" nevezik és megbüntetik: le kell ülnie a földre, és kotkodákolnia kell. (Pered — Tesedíkovo) Kedves labdajáték volt a „Körbe dobáló” is. A szabadban játszották, tetszés szerinti számban. A földre rajzoltak egy kb. 10 m átmérőjű kört, aztán egyenlő, számú csoportra oszoltak, s végül pénzfeldobással (vagy más módon) sorsot vetettek, hogy melyik csoport lesz „bent" (a körben), és melyik „kint" (a körön kívül). A kintiek a körtől kb. 30—40 m-re meghatároztak egy helyet: az „otthonukat". A bentiek beálltak a körbe, és várták a kintieket. Nemsokára meg is érkeztek. Egyikük a kabátja alatt elrejtve tartotta a labdát, s hogy az ellenfél ne sejthesse, kitől várható a dobás, mindnyájan a kabátjuk alatt tartották a kezüket. Gyakran megtörtént, hogy a bentiek félrevezetése céljából kabátjuk alá valami más tárgyat is elrejtettek, pl. szalmát, összecsavart rongydarabot stb. A bentiek igyekeztek a körben úgy elhelyezkedni, hogy a feltételezett dobótól minél messzebbre álljanak. Akit a dobó eltalált, az kiesett a játékból. Ha nem talált el senkit, akkor ö esett ki. A körbe dobott labdát a bentiek felkapták, és ha elég ügyesek voltak, valamelyik kinti játékost megdobhatták vele. Persze ezek már ekkor az otthonuk felé szaladtak. Ha már az otthonukban érte őket találat, az nem volt érvényes. Akit azonban az otthonon kívül ért találat, az kiesett a játékból. Abban az esetben, ha a kintiek által dobott labda túlment a körön, a bentiek közül valaki utánafuthatott, de az ellenfélre csak a körből dobhatott vele. Ezért, hogy a labda minél hamarább a körbe kerüljön, mihelyt felkapta, átdobta várakozó társainak. A játékot addig folytatták, míg az egyik csoport tagjai el nem fogytak. Amelyik csoportnak sikerült a másikat teljesen „kiütni”, az volt a győztes. (Diószeg — Sládkoviőovo) GÁGYOR JÓZSEF Fotó: Gyökeres György
