A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-06 / 41. szám
LOVICSEK BÉLA mindenfélét hall manapság az ember. Ki tudja miféle, kiféle? Hátha egy elzüllött nöszemély. aki... — De hiszen elismert, jó orvos, Etelkám. — Attól még ihat, kábítózhat, uram bocsáss: kurvulhat is, akkor aztán ... — Biztos vagyok benne, hogy másképpen fogsz vélekedni, ha megismered — mondta András. — Hát nem tudom, nem tudom — tördelte a kezét Etelka. — Túl korainak tartom ezt a nagy barátságot, meg a túl szoros kapcsolatot. — Nem tinédzser már, Etelka. Varga Pál kissé félrehúzódva hallgatta, őket, végül közbeszólt, mert nem bírta tovább a felesége okoskodását: —- Ilyen kapcsolatok csak megedzhetik a férfiembert. Ezen az üzleten a sógor semmit sem veszíthet, csak nyerhet, legyen bármi a kapcsolatuk vége — mondta Varga elkomolyodva. — Ne hallgass a gyagyás eszű nővéredre, sógor, menj, és végezd a dolgod, de úgy, hogy abba hiba ne legyen! —■ Hát persze, te mást sem tudsz, csak malacságokra gondolni — ripakodott rá Etelka a férjére. — Bezzeg az eszedbe nem — Tudom, tudom, de akkor is... Kerülhetsz olyan állapotba és helyzetbe, amikor cserben hagy a józan ítélőképességed, se látsz, se hallsz, aztán olyan meggondolatlan lépésre szánod el magad, amit később megbánhatsz — aggályoskodott Etelka. — Annyi jutna, hogy menetközben András úgy beleesik a finom doktornőbe, hogy nem tud élni nélküle, a doktornő pedig ráunva kirúgja. Akkor aztán mi lesz ? A két férfi kérdőn nézett egymásra. — Amennyire én ismerem a sógort, nem olvadékony természetű, nem imádatból borul térdre a nők előtt, igaz-e? — Etelka, kedves, nem kell mindjárt a legrosszabbakra gondolni — mondta András kedvesen. — Ha nincs ellene kifogástok, valamelyik hétvégére meghívom őt vendégségbe. Megismeritek, aztán majd elbeszélgetünk /óla, hogy ki milyennek látja, rendben van? — Én már most is szélesre tárnám előtte az ajtót — jelentette ki Varga Pál fénylő szemmel. — Azt elhiszem, de csak azért, hogy bemutathasd neki. milyen hóbortos gondolatok teremnek meg abban a begyepesedett kobakodban — mosolyodon el Etelka. Sértő hangszín egyáltalán nem volt a megjegyzésében, Varga Pál most mégis mintha kissé megsértődött volna. Nono, azért tudok én viselkedni — mondta elkomorodva, de most sem tagadta meg önmagát, mert szélesre húzódó szájjal hozzáfűzte. — Álltam én már doktornő előtt csupaszon is. — Hát persze, csecsemő korodban! Erre aztán feloldódott a feszültté váló hangulat. — Szevasztok! — indult András. — A lakáskulcsot viszed? — szólt utána Etelka. — Felesleges, én már fenn leszek, mire hazaér — jegyezte meg Varga elvigyorodva. Mikor sógora mögött becsukódott az ajtó. egy váratlan mozdulattal ölébe kapta Etelkát és elindult vele a hálószoba felé. Etelka aprókat sikongva ellenkezett egy kicsit, harangozott a lábával, de csak a rend kedvéért, s hogy érdekesebb legyen a dolog. Tóth András immár harmadszor állt a doktornő lakásának ajtaja előtt, izgalmában mégis gyorsabban vert a szive. Megnyomta a csengő gombját. Nem kellett sokáig várakoznia az ajtó nyílására. Alig csukódott be mögötte az ajtó, Nóra két karjával átfonta a nyakát és csókolgatni kezdte. Petra, aki ott téblábolt az előszobában, tágra nyílt szemmel nézte őket egy ideig, aztán közibük furakodva felkéredzkedett az anyja karjába. Felkapta a kissé megszeppent kislányt, aztán Andrást betessékelte a szobába. — Ne félj nem bánt a bácsi, kislányom — mondta Nóra és játékosan megfricskázta Petra orrát, aki kissé szégyenkezve bújt anyja dús hajkoronája mögé. — Meglepett a kislány jelenléte? — kérdezte Andráshoz fordulva. — Jó alvó, nemsoká leteszem ... Vacsoráztál? — Egyszer... — felelte András kényszeredett mosollyal. Meglepte a kislány jelenléte, nem számított rá. — Többször is szoktál? — kérdezte Nóra felnevetve. Leült Andrással szemben, ölében a kislányával. Petra most már érdeklődéssel kezdte nézegetni a számára idegen férfit. — Néha egyszer sem ... — felelte András. — Mi a neved, kis csillag? — kérdezte a kislánytól, aki ugyan nem mondta meg a nevét, de egyre inkább felbátorodott. — Mondd meg szépen Petra!... A bácsi azt találja hinni, hogy nincs nyelved. Néhány perc múlva már András ölében ült és látható érdeklődéssel hallgatta a rögtönzött meséket a mókusról, a füttyös rigóról, a félénk, de fürge nyusziról, meg a nagy elefántról, a csíkos zebrákról... meg a kicsi lányokról, akiknek ilyenkor már ágyban a helyük. Petra nehezen akart megválni András ölétől, kis híján eltört a mécsese, mikor Nóra ágyba kényszerítette őt, viszont Andrásnak is ott kellett ülnie az ágy mellett a szőnyegen, amíg nem aludt el. Nóra szinte röpködött a nappaliban. András nem tudta mire vélni a határtalan jókedvét. — Hihetetlen! — mondta Nóra, miközben András ölébe szedkezett. — Hihetetlen, mennyire megbarátkozott veled! — Bizonyára azért, mert hiányérzete van — mondta András elgondolkodva. — Hiányzik az apja, nem gondolod? — Valószínű ... igen ... hiányérzete van, és benned ... — Nóra nem fejezte be a gondolatot, András mégis pontosan tudta, hogy mire céloz. Különös érzései támadtak. — Szokott találkozni az apjával? — Nem ... — felelte Nóra tétován — Meg sem csókolsz? András hosszan csókolta, miközben sok minden megfordult a fejében: mit akarhat tőle ez a csodálatos teremtés, tényleg szereti és a felesége akar lenni, vagy csak a lányának akar egy hivatalos apát ? Majd kiderül, ki kell, hogy derüljön. — Szeretlek... — suttogta Nóra. — Olyan mélyről jött a szava, és olyan őszintén hangzott, hogy el kellett hinni minden fenntartás és kétkedés nélkül. — Kellemetlen Petra apjáról beszélni? — kérdezte András. — Nem, hiszen elöbb-utóbb úgy is tisztáznunk kell ezt a kérdést — felelte Nóra tárgyilagos egyszerűséggel. — Petra apja egy tehetséges szivspecialista, közel jár a negyvenhez. Meghívást kapott egy nemzetközi szimpozionra melyet Dél-Amerikában, pontosabban Brazíliában tartottak... — És ott maradt? — Igen. — Mielőtt elutazott, tudta, hogy állapotos vagy? — Megmondtam neki... Azt mondta, ne hagyjam meg — felelte Nóra. Eltűnődve nézett maga elé, mintha a múltat akarná felidézni vagy megidézni a négy fal közé. — Még nem futottam ki az időből, elvetethettem volna, én mégis megszültem ... — Miért? — Talán dacból, talán a szüleim miatt ... talán másért... Nem tudom, András, magamnak sem tudom pontosan megfogalmazni ... — mondta Nóra valami furcsa, elhárító mozdulatot téve. — Szeretted? — Csodáltam az óriási szaktudását, felnéztem rá — felelte Nóra. — Most már tudom, hogy nem szerettem. — Ha akkor visszajön, feleségül mentél volna hozzá? — Nem tudom... talán ... nem hiszem ... — Jól tetted, hogy megszülted: aranyos kislány — mondta András hosszabb- szünet után. — Örülök, hogy így vélekedsz. Gyere, a többit megbeszéljük az ágyban, jó? — Nős ember volt? — Elvált... Nem érdekes, ne gondoljunk rá többet, gyere! Éjfélig egy szót sem szóltak. Úgy érezték, hogy a széles ágy számukra a boldogság szigetét jelenti, amely felfedte és megmutatta nekik ezernyi arcát, titkát és csodáját. — Emlékszel, mit mondtál nekem akkor, amikor először feküdtünk egymás mellett az ágyban? — Mindenre emlékszem... — felelte András —, de hogy pontosan mire gondolsz, nem tudom ... — hanyatt feküdtek, Nóra feje András mellén pihent. — „Kár hogy nincs égre nyíló ablak a mennyezeten" ... Pontosan ezt mondtad, emlékszel ? 14
