A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-06 / 41. szám
A CSEMADOK ÉLETÉBŐL TÁNCHÁZ Gyökeret eresztett és megerősödött — mondhatjuk nyugodtan — és bizonyításként lebegjenek szemünk előtt az ez évi fesztiváljaink, de felidézhetjük a nyolcvanas évek tavaszi, nyári, őszi szabadtéri népművészeti rendezvényeinek sorát is. A táncház jelen van minden rendezvényünkön és jelentős szereppel bír mindenütt. Meghonosodott a mi kultúránkban is. Kiderült róla, hogy olyan népet, nemzetet, nemzetiséget, érdekcsoportot összetartó erővel bír. mely erőt nem lehet semmi mással helyettesíteni. Erdélyből, a faluközösségek életéből indult hódító útjára. Ott a népélet szerves része volt. Az ma is. Az együttszórakozás eszköze. A fiatalság mozgás-, ének-, zene-, együtttartózkodási igényének kielégítője. Fórum, ahol megismerhették egymást, fórum, ahol életük természetes elemeként megismerkedtek a faluközösség hagyományos tánc- és dalkultúrájával, fórum, mely összetartott egy-egy faluközösséget, népcsoportot, nemzetiségi csoportot, generációt. E szokást Erdélyben a második világháború sem tudta kiszorítani a társadalom életéből, sőt a háború utáni újraéledéskor ez a szokásforma is megerősödött, és ma már az ösztönös (természetes) jelenléte mellett, tudatos fenntartásával is törődnek. A hatvanas években kezdett a táncház meghonosodni a magyarországi kulturális életben. Olyan neves néprajzkutatók, koreográfusok és zenészek fáradoztak a megismertetésével mint Martin György, Tímár Sándor, Novák Ferenc, Karsai Zsigmond, Sebő Ferenc. Halmos Béla és még sokan mások. Később az állami kultúrpolitika is elfogadta. Tímár és Sebő a közelmúltban Kossuth-díjat is kapott érte. Szóval, a falukutatók felismerték a táncházban rejlő összeül táncház 89 résztvevői tartó erkölcsi erőt és azt, hogy a megváltozott társadalmi életben mennyire tudja szolgálni a hagyományos népi kultúra továbbéltetését, az új életforma keretébe való beépítését, a kultúra nemzeti sajátosságának a megerősítését, megtartását, meghonosítását. E szellemi értéktöbblet volt az, amit a fiatalság a táncházban felismert, elismert és elsajátításáért sokat tenni is képes. A szórakozásnak egy nagyon igényes fóruma a táncház. Indulásakor a fórummal együtt a táncház tartalma is bekerül a magyar néptánc-, zene-, dal-, stb. életbe. Budapesten és Magyarország többi részében is a táncház hatására, a szabad táncolási formában eleinte uralkodóvá váltak az erdélyi hagyományos táncok, a nagyon igényes, gazdag mozgásanyaggal bíró, ritmikailag erősen aprózott pontozók, legényesek, verbunkosok, a különböző forgatósok, forgók és párosok. Tehát azok a táncok, melyek korábban csak a színpadi tánckultúrában voltak jelen, s éppen ezért egy aránylag szűk réteg birtokolta őket, illetve birtokolhatta őket. E táncok táncrendi tánccá váltak, és így az ifjúságnak az a része is, amely előzőleg csak csodálta e látványos táncokat, de nem érzett magában annyi erőt, hogy azt szinpadigényesen el is sajátítsa, most „testközelbe" jutott hozzá. A táncházakban a táncokat önmaguk kedvére, örömére, szórakoztatására tanulják az emberek. Itt a táncok a valamikori eredeti funkciójukban jelennek meg. A táncházak közönsége nemcsak nézője, hanem fizikailag is élvezője a táncnak, a mozgásnak, a dalnak. Az igényes táncok aztán tökéletesebb táncmozgás kifejlesztését is igényelték és eredményezték. Ezt a kultúrpolitika irányítása is szorgalmazta, de fő szorgalmazói maguk a táncegyüttesek és tánccsoportok lettek. Így nevelték ki a támogató törzsgárdájukat, „drukker"-közönségüket, a fenntartó szervük, a kultúrközpontjuk közönségének állandó magját tartották meg — szoros és állandóan élő szálakkal magukhoz kötve — a mindenkori tagságukat és fejlődtek együttesből egészen nagy közösségekké. A tökéletesebb tánctudás vágya hozta létre később a nyári táncháztáborokat. Ma Magyarországon egy-egy nyári táncháztáborban több százan, illetve egy-két ezren is részt vesznek. Létrejött egy új, tartalmas formája a szabadidő eltöltésének. Az utóbbi két évtizedben ezrek és ezrek pénzt és időt nem sajnálva, szabadságuk értékes részeként elkönyvelve zarándokolnak a táncháztáborokba, tudatosan erre az időre tervezik szabadságuk egy részét, és itt a tánctudást elmélyítő, az emberi közösség melegét sugárzó táborokban pihennek, töltődnek fel új erővel. Akkora vonzóerővel bírnak ezek a táborok, hogy Japánból, Amerikából, de még Ausztráliából is sokan átvándorolnak értük. A mi Zselizen rendezett egyhetes táncháztáborunknak is volt amerikai és japán vendége, sőt magyarországi is. Hozzánk is eljutottak a táncházak. Fokozatosan, lépésről lépésre haladtunk előre. Az örsújfalusi Vadrózsák, a komáromi Hajós és az ekeli Tátika együttesek voltak az úttörők. A táncházak, az erdélyi táncok meghonosítása is főleg az ö érdemük. Aztán lettek kcvetök is. Dunaszerdahely, (Dun. Streda) Kassa (Kosice), Rozsnyó (Roznava), stb. Tehát fokozatosan kialakultak a rendszeres táncházak. Az országos és a járási népművészeti és népművelési rendezvények szerves részévé vált a táncház is. Ma már nagyon nehéz lenne elképzelni táncház nélkül a Jókai Napokat, az Országos Népművészeti Fesztivált, az Országos Kulturális Ünnepélyt, a nyári népművelési tábort, az országos fórumokat, mint ahogyan nehéz lenne elképzelni a járási méretű táborok: Somodi, Őrsújfalu, Rimaszombat, Dunaszerdahely, stb. napi programját nélküle. Egy-egy együttes önálló előadásának is gyakori folytatója a két-három órás közös táncolás, a színpadon bemutatott táncok eredeti anyagának a táncház keretében való tanítása. A Szőttes 1986-ban Goriciában. Olaszországban a versenybemutatója utáni táncházban még a város polgármesterével is igyekezett elsajátíttatni a jókai mártogatós csárdást. És ez így jó. A gondolat hazai meghonosításával együtt megszületett az igény a saját néprajzi területeink tánchagyományainak megismertetésére is. így az erdélyi, a dunán túli, a tiszaháti stb. táncok tanítása-tanuláss mellett „tananyag" lett a csallóközi, a mátyusföldi, a gömöri, a bodrogközi, stb. hagyományos tánckincs is. Önmagunk alaposabb megismerése e táncházak segítségével nagy lendületet vett. Itthon is beindultak a nyári táncháztáborok, sőt a központi mellett járási méretűek is megvalósultak. Igaz, a táncháztáboraink még magukon viselték az új próbálkozás velejáróit: bátortalan és késői propagálás, túlzsúfolt oktatási terv, táborszokások kialakulatlansága, stb., de ettől eltekintve nagyon hasznosak voltak — elindították az összetartozási tudat elmélyítésének egy újabb fórumát, és bizonyították az érdeklődés meglétét. Az emberek, a számunkra kedves, értékkel bíró tudás megszerzéséért mindig is tudtak áldozni. A tánctanulás, a „táncházi tanítás" is évszázados múlttal bir. Győrffy István emlékezik meg az első tánctanfolyamról a Nagykunsági krónika c. művében (Bp. 1941). Ő, a 19. század első felének nagy verbunktáncosáról, Egres Kis Lajos verbunkos káplárról ír, és az ö első „táncháztáboráról". Lajos fiatal legényként csapott fel katonának. és kiváló tánctudásának köszönhetően lett híres-nevezetes verbunkos káplár. Abban az időben még verbuválták, különböző furfanggal, látványossággal toborozták, nem pedig hatósági rendelettel sorozták a katonákat. Aztán 1848 után hazakerült Turkevére. és mivel sokan szerették volna eltanulni a táncát, támadt egy ötlete és hírt adott mindenfelé az országba, hogy „ ... háromhetes tánctanfolyamot nyit. Mindenki, aki részt akar venni, Péter-Pál napján kaszával jelenjen meg az ö kevi portáján, egyébbel ne törődjék... Volt ott jász, kun, hajdúlegény ... jobbára nemesek... került azonban néhány rátartibb jobbágylegény is... a teremtő tudja honnan, honnan nem. Lajos koma már előre felvállalta az aratást Osváth Sándor, Vadász Pál. Győrffy Péter uraim minden aratnivalóját... mikor megérkeztek a legények röviden közölte velük, hogy a tánctanítás aratással lesz egybekapcsolva. Élelemről, marokverőkről ö gondoskodik. Az aratás nem pászmákban ment, hanem végig hosszában az egész dűlőn. A cigányok az aratók háta mögött húzták .. . Mikor kiértek a dűlöútra vagy a másik oldalon a vakútra. megkezdődött a tánctanitás. Nem jól mondom, hogy tánctanitás, Lajos nem tanította a legényeket, csak eljárt előttük egy figurát. Nem lehetett azt megtanulni, mint ahogy nem lehet a sebesen forgó kerék küllőjét megolvasni. Megismételni még megismételte, de arra képtelen volt, hogy lassan lépésről lépésre tagozza. De hát egyik is, másik is megjegyzett valamit és este, amikor a főpróba volt, addig-addig próbálgatták, mig valamennyire meg nem közelítették a mester művészi figuráit. Néha rájuk virradt, még mindig táncoltak. A táncból egyenesen aratni mentek megint. A három hét eltelt. Lajos mindenütt learatott. A legények közül ki megtanult táncolni, ki nem tanult. Aki megtanult, az művészetével annyi lánynak csavarhatta el a fejét, ahánynak akarta, és amelyik legjobban tetszett neki, azt akár el is vehette. Aki meg nem tanult meg, a következő nyáron megismételte a tanfolyamot, vagy belátta, hogy erején túli vállalkozásba kapott és otthon maradt." Ugye, ugye! Kevés új van a nap alatt. TAKÁCS ANDRÁS Fotó: A szerző
