A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-06 / 41. szám
lásnak, s vétkes azért is, mert csak tüneti leg kezelt: vegyszerezett, permetezett. Mikor aztán beérlelte gyümölcseit a nyár, ismét jobb volt a kedved, s bugyuta módon azt hitted, derűsebb heteknek nézhetsz elébe. Hordod majd bőséges, szép termésedet a fogyasztóhoz, s büszkén, őszinte szóval kérkedsz: ez nem vegyszerezett. Időközben működésbe lépett benned a félelem: miért is lenne másképp, mint tavaly volt? Azért talán, mert ezen a nyáron minden korábbinál bőségesebb a termés? A termelő szempontjai szerint ez inkább aggasztó, mintsem vigasztaló. Aztán az aggodalom szomorú valósággá lett: a termés csak annak kellett, aki ingyen kapta. Nem, nem mész bele a részletekbe. El kell az egészet felejteni. Igenám, de akkor fűrészt, baltát kéne ragadni, s kidobálni első dühödben a fákat. Csak a legszebbeket hagyni meg, annyit, amennyi ellátja a saját asztalodat. De tehet-e vajon hasonlót az, aki olyan életről álmodozott naivan, mely élet gyümölcsfákkal is ékes, s nemcsak a gondjával, hanem örömével is azoknak? Ráadásul nem csak íratlan, írott törvény is tiltja a fa kivágását. Gereblyézed az avart, mélyeket lélegzel a füstös levegőből, ráadásul cigarettázol is. Ülsz a törött gyári fagereblye fölött s előtted hever egy másik gereblye is: műanyag. Elképzeled az embert, aki ezt kiagyalta. Sokféle fontoskodó arc vonul el előtted. Az egyik kopasz, a másik fekete, loboncos hajú, a harmadik ősz, de gereblye még egyiknek se volt a kezében. Aztán azokra gondolsz, akik az ajtózárat is rosszra tervezték, pedig lehetetlen, hogy ne lett volna a kezükben kilincs. Volt. Mégis rosszra tervezték. Eszedbe jut, hogy a nyár során, kivált a vége felé gyakran fényképezted a termésedet. Egyszerűen azért, mert szép volt. Augusztus végén amolyan házi gyümölcskiállítás is összejött. Hol is lehetnek azok a filmek? Beballagsz a házba, keresed, megtalálod. Elszívsz megint egy cigarettát is visszaindulsz a kertbe. Sok még a levél a fákon. Kétségtelen, hogy többször kell még ezen az őszön gereblyézni. Aztán megmarkolod az egyik gyümölcsfát, és rázni kezded, hulljon a levél. Rázod, de időközben azon kapod rajta magadat, hogy ilyenformán nem csak az őszt sietteted, de leplezett dühödet is tomboltatod, mintha a gyümölcsfa tehetne róla .. . Mozdul a levegő is, töményebb füstszag érkezik feléd. Gyufáért nyúlsz s alágyújtasz a saját avarodnak is, arra gondolván, jobb, ha egyszerre lesz füstös a környék, nem pedig naponta, amíg csak tart az ősz. Aztán mégiscsak eltaposod az éledező tüzet: nincs jogod másokat kifüstölni a nyugalmából. De vajon ki nyugodt ebben a megkergült világban? A nyáron, termelő létedre háborogtál: tarthatatlan állapot, hogy az őszibarack drágább, mint a banán. Bolond vagy — mondták. — Igen, bolond vagyok — válaszoltad. Délután kivágod a nyár során elhullott gyümölcsfákat, a gutaütéses, menthetetlen kajszikat, aztán kiszámolod, hány új csemetét ültetsz majd a helyére. Másnap reggel ködben áll a kert és füstszaga van a ködnek. Később a köd felszáll, a füstszag maradt, és alkonyaira megint avarral terítve ragyog az őszi kert. KESZELI FERENC A szerző felvételei ••• Weimarban az ember szinte fél lelépni a vonatról. Odalent, a földön, mindenütt nagy emberek lába nyomát sejti, s ebben — persze áttételesen —, igaza is van. Weimar kincsesdoboz, az egyetemes emberi kultúrtörténet nagyjai közül nagyon sokan megfordultak itt. Főleg a „hőskorban", a 18. században. S a város mindmáig hűen őrzi emléküket. Az idő igazán nem kényeztet el. Pici napsütés, sok eső — ez váltakozik már órák óta, izgalomban tartva a látogatót. A város azonban vár, a vendég érdeklődését felfokozva lassan, szinte rétegenként fedi fel magát. Az érdeklődő, belefúrva magát e rétegekbe, szinpompás történelmi panorámát kap ajándékba. Hogyisne, hiszen Weimar már a kora középkorban (VI.—X. század) megerősített település volt, valószínűleg Hermanfried türingiai király székhelye. Az első okleveles bizonyíték a településről 975-ből származik, amikor II. Ottó tartott itt ítélkező napot. Weimarban már 1 250 körül vásárokat rendeztek, a város lakosai önigazgatási jogokat kaptak a hercegektől. Az akkor már egyértelműen városi jellegű Weimarnak saját közigazgatási, vám- és Ítélkezési joga is volt. Az első kulturális esemény Weimarban Luther 1518. és 1521. évi itt-tartózkodása és eredménye, a reformáció bevezetése volt. 1617-ben itt alapították meg a Pálmarendet, amely a német nyelvnek a francia befolyástól való megtisztítását tűzte ki célul. 1708-tól 1717-ig Johann Sebastian Bach tevékenykedett a városban, itt alkotta legjelentősebb orgonamüveit. Nemcsak a művészetek, hanem a tudomány is jó táptalajra talált Weimarban, a város igazi kulturális centrummá alakult. Weimar 18. századi „nagy korszakát" neves személyiségek fémjelzik. Anna Amália hercegnő, a weimari zenei udvar megalapitója, 1772-ben hívta ide a neves Wieland professzort, hogy fia. Károly Ágost számára színvonalas nevelést biztosítson. A fiatal Károly Ágost vendégeként érkezett Weimarba 1775-ben Goethe, aki új otthonra lelt a vonzó llm-parti városban. Mint hivatalnok és kutató tevékenykedett itt, a városban alkotta halhatatlan müveit. A kis Weimar — Goethe működése révén — Németország szellemi egyesülésének központja lett. Kívánságára hívta meg a herceg a városba a nagy humanista filozófust, Herdert, aki szintén nagy hatással volt Weimar szellemi életére. 1787-ben Schiller is megtalálta az utat Weimarba. Noha két év múlva Jénába távozott, hogy az ottani egyetemen történelmet oktasson, nemsokára visszatért ide és itt írta meg nagy nemzeti drámáit. A következő időszakban a város kultúrája Goethe és Schiller barátságának és szellemi irányításának jegyében pezsgett. A város egyik nagy terén, a Theaterplatzon álló Német Nemzeti Színház előtt, meghatározó jelképként is, kettejük szobra áll. A szép klasszicista épület már a harmadik színházépület ugyanazon a helyen. 1779-ben épült fel itt ugyanis az első színház, amelynek Goethe volt az intendánsa, s ahol Schiller drámáinak ősbemutatóit tartották. 1825- ben ez a színház leégett, öt hónap alatt építették fel helyébe az Udvari Színházat, amelyhez a német dráma második virágkora fűződik. Fényes lapjain olyan események szerepelnek, mint a Faust 1. részének bemutatója Goethe 80. születésnapján, 1829- ben, vagy a Lohengrin ősbemutatója Liszt vezényletével. 1907-ben ezt az épületet lebontották és lényegesen nagyobbat emeltek a helyébe. Ebben fogadta el egyébként az első német köztársaság 1919-ben a híres weimari al kotmányt. Goethe és Schiller emlékét a szobrokon kívül múzeum, illetve emlékház is őrzi, csak-Négy nap az óriások földjén úgy, mint Liszt Ferencét, akinek szintén kedvenc városa volt Weimar. A 19. század közepén itt hívta életre az Általános Német Zenei Egyesületet és Weimart évtizedekre a német zenei élet központjává avatta. A város egyik szép kastélya máig a Liszt Ferenc Zenei Főiskola otthona. Ez az épület volt egyébként sokáig a hercegi család lakóhelye; miután ők átköltöztek az új kastélyba, a türingiai tartományi gyűlésnek adott évtizedekig otthont. A kastély máig egyik meghatározó jelképe a városnak. Többször leégett, egy részében ma az Állami Műgyüjtemény van elhelyezve. Szinte sűrítve tárja elénk Weimar nagy problémáját; látszik, máig látszik rajta építőinek grandiózus igyekezete, máig lenyügözőek eredeti elképzeléseik, ugyanakkor erősen zavaró egy részének elhanyagolt állapota. A kedves kis városra bizony több helyen ráférne egy alaposabb tatarozás; a látogatónak ezt az érzését csak felerősítik a második világháborús pusztítások után itt maradt foghíjak, romok. Weimar azonban nagyon ért hozzá, hogy mindezt feledtesse a látogatóval. A város lakói szemlátomást hozzászoktak az idegenek áradatához, ugyanakkor ez nem tompította el őket. Meglepően kedvesek, figyelmesek; jómagam a város három kulcshelyén álltam le útikalauzt és térképet olvasni, mindhárom alkalommal megállt mellettem valaki és azonnal felajánlotta segítségét. Igen, az emberek, a kedves türingiai emberek, akik nagyban igyekeznek hozzájárulni ahhoz, hogy a látogatóban kellemes kép alakuljon ki a városról. Mindegyikük figyelmeztet valamire, ajánl valamit. — Straussról se feledkezzen meg — int egy idősebb hölgy. — A századforduló idején a már világhírű Richard Strauss évekig állt a weimari udvari zenekar élén! Mit mondjak, ehhez is hozzá lehet szokni, az óriások, a szellemi óriások leheletéhez minden sarkon, akik — és számomra ez a látogatás ezt bizonyította — halhatatlan lelkűk egy részét hagyták itt, ebben a kedves városban. CSÁKY PÁL A szerző és archívumi felvétel Mai és a klasszikus Weimar Goethe és Schiller szobra a Német Nemzeti Színház előtt 5
