A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-06 / 41. szám
ŐSZI HANGULATOK Avart égetnek valahol. Egy percig azt hinnéd, szívderítő, meghitt füstszag az efféle, hiszen azt jelzi, hogy ismét bezárult valami, nevezetesen a nyár. Ősz van tehát, de meg csak lopakodva .. . Mitagadás, nem igazán szereted az őszt, jóllehet, számtalan szépsége ellen nincsenek érveid, csak éppen érzed: szomorú évszak ez. Szívedet nem deríti fel tehát a közeli kertek valamelyikéből feléd lopakodó füstnek illata s miközben gyümölcsfáid alatt magad is a hasonló sorsra váró avart gereblyézed, arra gondolsz, milyen jó lenne úgy élni, hogy egyszer, egy téli estén nekiülhess, aztán — tart ameddig tart — faraghass egy igazi, jó széles hárító-gereblyét. Amolyan gyerekkorit, amilyen hajdan a legszegényebb házaknál is ott ékeskedett a fényesnyelü szerszámok között. Merthogy ez a bolti gereblye... És túl mindezen: miért is ne lennél szomorú a gyümölcsfák alatt, ahol úgysem lehet másra gondolni, mint a honi gyümölcspiac embertböszítő állapotára. Mindenki tudja persze, hogy dehogy a termeléssel, az értékesítéssel vannak a bajok, és rendes embert aligha vigasztalhat az, hogy ez a baj, mindenkit érint, aki tíz kilónál nagyobb mennyiségű gyümölcstől igyekszik megszabadulni, mert először álltái neki a permetezésnek. Téli, lemosó permetezés. Küszködtél sokat a rosszul működő masinával és tetszett, vagy nem tetszett, jó mélyre lélegezted be a permetlé undorító bűzeit. Vastag kesztyűben, káromkodva bíbelődtél az eldugult szórófej aprócska réztűjével. Ideges voltál, mert féltél: ráfagy a permet az ágra. De aztán megfogadtad: többe nem permetezel. Egye a fene a világot, ha már nem lehet vegyszer nélkül gyümölcsbe harapni. Lesz ami lesz, mondtad, de azért a rügyfakadás előtt mégiscsak megköszörülted a metszöollót, és kiszorítottál az életedből két teljes napot, hogy visszagyüjteni a lucernaföldre, s kertedbe telepítetted e kedves bogarak ezreit, tudván, hogy egyetlen katica egyetlen nap alatt száztíz-százharmincezer levéltetvet képes elpusztítani. Egyes fákon mégis a levéltetvek győztek. A nyár során aztán megpróbáltál szemet se vetni a legyőzött fákra, s manipulálni próbáltad a saját örömödet, olyanformán, hogy csakis a takaros fákban gyönyörködtél. Hamis öröm volt s érthető, hogy hitehagyott bűnösnek érezted magadat, mert magukra hagytad a legyőzött fákat. De hát mit tehettél?! Türelmetlenül vártad, hogy hátha mégis a természet józanabbik fele kerekedik gyömetszd az őszibarack tombolva lombosodó, extázisbán rügyet fakasztó ágait. Ahol pedig olló érte a fát, ott gondosan, még a legzsengébb hajtást is bekented oltóviasszal. Ástál, trágyáztál a törzsek körül s amikor a levéltetvek első förtelmes raja megjelent az ágak csúcsain, akkor reménytelen védekezésbe kezdték de nem vegyszerekkel. Csipkedted a rengeteg ágról a levéltetűt szaporító, lomha legyeket, aztán családostól jártál katicabogarat zelemre, s barátaid, ismerőseid körében egyre gyakrabban beszéltél aggodalommal... Miről is? Hát a veszélyről, amit sejtesz: hogy előbb, vagy utóbb majd a tetvek győznek. Az atkák, a gombák, a megnevezhetetlen élősködők. S ott áll majd végleg leocsmányítva a természet, szédeleg a legyőzött ember, akinek addigra talán a bűntudata is működni kezd. Valahol elromlott valami s ebben az ember is vétkes, mert részese ennek a romnincs hozzá lelke, hogy pálinkát, netán trágyát csináljon belőle. Mosolygó őszibarackokra gondolsz, nevető körtékre, szádban a sárgabarack íze, füledben a dinnyelékelés semmihez sem hasonlítható hangját ismétli az emlékezet. De bármennyire is eleven és hiteles mindez, szádban megkeseredik a nyál, mert lám, minden optimizmusod ellenére is kudarc volt ez a nyár, kudarc, akár a többi. Még fagyott, amikor méla undorral
