A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-15 / 38. szám
Most már mindegy. Mindettől függetlenül nem a szombatot hanem a vasárnapot várta, de nagyon. Nóra doktornő éjszakás volt. Éjféltájt kávét főzött, pedig egyáltalán nem volt álmos. Az utóbbi napokban nyugtalanok voltak az éjszakái. Telve volt feszültséggel és megmagyarázhatatlan várakozással, mint valamikor tinédzser korában, amikor állandóan egy végzős gimnazista fiú körül forogtak a gondolatai. Valaki előtt muszáj kitárulkoznia, különben megfullad. Nyomban Alizra, a kolléganőjére gondolt, akivel együtt végeztek, s akivel meg szokták osztani a titkaikat. Aliz egy másik osztályon dolgozott. Odatelefonált. A főnővér vette fel a kagylót, aki szólt a doktornőnek. — Tessék! — lihegte bele a kagylóba Aliz. — Szia, Aliz, sok munkád van? — Pillanatnyilag munkanélküli vagyok, de azért segélyért nem folyamodom. Mi újság? — Jó kávét főztem, átugorhatnál hozzám. — Egy kis lelkizésre?... Máris megyek. Azért nem rohanok, nem szeretném kezemlábam tömi, ugyanis Görögországban akarok nyaralni. Néhány perc múlva megérkezett az örökké vidám Aliz. Fiúsra nyírt, szőke frizurájával Égre nyíló attak LOVICSEK BÉLA ### András letette a kagylót, s nyomban arra gondolt, hogy egyáltalán van-e értelme tovább folytatni Jucival, éppen most, amikor egészen más ösvényre tévedt. Hazudhatott volna neki, találhatott volna kifogást többet is. úgy nézett ki, mint egy tinédzser. Talán még álmában is mosolygott. Higanyszerü mozgásából arra lehetett volna következtetni, hogy nyugtalan természetű ember, a munkatársai viszont azt állították róla, hogy végtelenül nyugodt teremtés. — Hű, de fincsi illat! — robbant be a szobába. — Szia, szépségem! — Félrebillentett fejjel végignézett Nórán. — Hogy lehet valaki ennyire csinos és vonzó egyéniség? — Ne gúnyolódj örökké, Aliz! — Isten az atyám, hogy őszintén mondom! — Ha te mondod! — tárta szét a karját Nóra. — Rég nem láttalak, Aliz. — Minden bizonnyal azért, mert külön utakon járunk ... vagy valaki fontosabb lett a számodra, mint én ... Tévedek? Nyugtass meg gyorsan, hogy nem! Néhány pillanatig hallgatagon fürkészték egymás arcát. — Egyébként hogy élsz, Aliz? — kérdezte Nóra kitérve a válaszadás elől. — Mint eddig: egyszemélyben vagyok remete és apáca — felelte Aliz felnevetve. — Igazán?... Hallottam én már paráználkodó apácáról is. — Az az igazság, Nóra, kedves, hogy a kutyának sem kellek — mondta a kis doktornő mélyet sóhajtva. — Az a baj, hogy nagyon igényes vagy. — Egy frászt vagyok igényes! Viszont az is igaz, hogy én csak olyan férfival fekszem le, akit szeretek. Tudhatod, hiszen kijelentettem már néhányszor... — Kortyintott a kávéból. — Fincsi! — Hosszan fürkészte Nóra arcát. — Most aztán gyerünk, ki vele. mi nyomja a szívedet!? Nóra rövid tétovázás után végül kinyögte: — Szerelmes vagyok, Aliz. — Ne beszélj! — mondta Aliz elhülve, mintha a világ egyik csodájáról hallott volna először, pedig hát mi sem természetesebb, hogy egy egészséges nő előbb-utóbb szerelmes lesz. — Nagyon ? — Rettenetesen! — Ismerem? — Nem. — Beszélj hát: kicsoda, micsoda ?... Mérnök, kolléga, Író, sportoló, vagy mifene? — Egy férfi, Aliz, egy igazi férfi. — Gondolhattam volna, tudtommal nem vagy homokos... — Ezen akkorát kacagott, hogy a könnye is kicsordult. Nóra is vele nevetett. — Mese nincs, most aztán mindent ki kell pakolnod, töviről hegyire mindent, különben szétvet a kíváncsiság! Nóra mindent elmesélt. — Ha rosszmájúnak tartsz is, kimondom: irigyellek! Nóra némi meglepetéssel nézett a barátnőjére. — Szerinted nem számít, hogy kicsoda, micsoda az illető, meg az sem, hogy félredobva önbecsülést meg büszkeséget én vagyok a kezdeményező? — Büszkeség meg önbecsülés, ugyan, kérlek! — legyintett Aliz. — Megmozdulhat alattad a föld, fejedre eshet egy tégla, neked rohanhat egy kamion és pozdorjává zúz autóstól, mindenestől... minek soroljam? ... Szerintem minden adódó és felkínált lehetőséget ki kell használni. Úgy bizony, kedvesem: el kell fogadni még a morzsákat is, nem csak a nagy cipókat. — Úgy gondolod ? — Úgy bizony!... Na, és ő? Nóra tétován vonogatta a vállát: — Nem tudom ... Úgy vélem egyelőre felnéz rám, s valami visszatartja, hogy komolyabb szándékkal közeledjen hozzám. Mintha én egy megközelíthetetlen csodabogár lennék, pedig ha nem csalnak az érzéseim, az a fajta férfi, aki után futhatnak a nők, s jónéhányat lefektethetett már. — Olyan bikaszerűnek látszik? — kérdezte Aliz nevetve. — Olyannak, de nem kitenyésztettnek — felelte Nóra szintén nevetve —, hanem olyannak, mint amilyen a vadonban nőtt fel karám meg ostor nélkül. — Nem félsz tőle? — Szeretem, Aliz. — Mégis mi az, amit megszerettél rajta vagy benne? — Ha én azt meg tudnám mondani... Elhallgattak, pedig mindketten telve voltak ki nem mondott kérdésekkel, ki nem fejtett magyarázatokkal. Nóra boldog volt, hogy egyáltalán beszélhetett valakivel Andrásról, Alizban pedig a kiirthatatlan női kíváncsiság fészkelődön továbbra is. — Nagyon várod a vasárnapot? — tette fel Aliz végül a kérdést, pedig jól tudta, hogy milyen választ kap. — Számlálom a napokat, mint a karácsonyt váró gyerek. Képzeld! — ingatta Nóra a fejét méltatlankodva. — Magamnak is felteszem a kérdést újra meg újra: hogy lehet ennyire gyagyás egy érett, állítólag okos nő, aki ráadásul önként vállalta a lányanyaságot!? Érted te ezt, Aliz? — Nem, Nóra, de mindegy, viszont ón is szívesen esnék a tiédhez hasonló, gyagyás állapotba. Csengett a telefon. Nóra felkapta a kagylót. — Igen, itt van, szólok neki... A főnövéred hív, hogy valami Magdi néni állapota válságosra fordult. — Rohanok. Szia, Nóra, majd hétfőn beszámoltatlak! — Ezt már a félig becsukódó ajtó mögül súgta. Tóth Bálint a rajcsúr oszlopára támaszkodva szemlélte a két hízónak való ártányt. Elégedett volt a fejlődésükkel. Ha ilyen étkesek lesznek továbbra is, karácsonyig elérhetik a két, két és fél mázsát is. Olyanok lesznek, mint a bivalyok. Elnyúlva, szuszogva feküdtek a rekkenő hőségben. Az egyik észrevette a gazdát. Előbb csak felült, majd a kerítéshez lustálkodott, és szokás szerint vakargatásra kínálta fel a széles hátát, ami nem késett. Aprókat röffentve hálálkodott. Erre aztán a párja is feleszmélt, odasomfordált, s túrókájával irigykedve böködte a gazda kezét, hogy ő is kér a szokásos „szertartásból". Tóthnét, a gazdasszonyt, azért jobban szerették. Ha néhanapján kiengedte őket az udvarra, hogy kedvükre kifickándozzák magukat, úgy jöttek-mentek utána, mint a kezes bárányok. Nem csoda, hiszen kicsi koruk óta ö látta el őket rendszeresen. A keze alá szelídültek, aminek az lett a következménye, hogy minden öléskor a szomszédasszonyt hívták át felfogni a vért, mialatt Tóthné a lakásban még a fülét is befogta, hogy ne hallja az állatok visító, hörgő hangját. A szíve akart meghasadni, annyira sajnálta őket. Hiába, ő már csak ilyen volt. A városi ember nehezen tudja átérezni, s egyáltalán megérteni az ember és az állatok közti viszonyt, aminek lényege az őszinte ragaszkodásból, az egymásra utaltságból és a szeretetből fakad. Tóthné a nyárikonyha küszöbén ülve a kötényéből zöldborsót szemelgetett a vasárnapi levesbe. Mellette a Sajó feküdt elnyúlva. Az állat néha-néha felemelte a fejét, lustán belebámult a világba, meglobogtatta a rózsaszínű nyelvét, aztán tovább szundikált, mivel más dolga nem akadt. Sem a szomszédék pákosztos macskája nem ólálkodott most az udvarban, sem a kiskapu felől nem közelített idegen. Néha a szeme körül szemtelenkedő legyek után kapva csattintotta össze a fogát. Ez volt minden ténykedése. Tóth Bálint a sámlira ülve rágyújtott, s nézte a szorgoskodó feleségét. A terebélyes 14
