A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-15 / 38. szám
lombú eperfa hűsítő árnyékot vetett rájuk. — Nem jött, most sem jött meg — mondta Tóth kurtán. — A jövő hét végén biztosan megjön. — Bíztatod magad? — Jobb híján ... — Na, látod ... — vakarta meg Tóth Bálint a jócskán deresedö feje búbját. — Volt két gyerekünk, most meg egy sincs. — Már hogyne volna, Bálint — makacskodott Tóthné. — Hozzánk tartoznak ők, mink meg hozzájuk. — Egy világ választ el bennünket tőlük, Erzsi... Amikor még itt kergetőcskéztek előttünk az udvarban, másképpen gondoltam ... — mondta Tóth Bálint, s ültében odébb rúgott egy apró kavicsot. Volt a mozdulatában valamiféle tehetetlen, lázadó harag, elégedetlenség meg szomorúság. — Változik a világ, Bálint. — A változó világ rajtunk nem segít, Erzsi. — Jó az isten, majd megsegít. — Azt ugyan leshetjük... A fentről jövő segítség nem pottyan sültgalamb formájában a szánkba, te is jól tudod. — Bizakodni, reménykedni kell, Bálint. — Miben, Erzsi? — kérdezte Tóth lemondóan. — Etelka végleg befészkelte magát a városba, rá már egyáltalán nem számíthatunk, s ami még keservesebb, unokával sem ajándékozhat meg minket. — Majd az András fiunk, Bálint. — Angyal szólna belőled, Erzsi... Nem tudom mi, de komoly oka lehetett, hogy elment a faluból, és hallani sem akar arról, hogy visszajöjjön ... — Előredőlve, kezét a két térde közé lógatva nézte maga előtt a földet. Kemény, férfias arcán és magas homlokán verejtékgyöngyök fakadtak. Mélyet sóhajtott. — Andrásnak nincs lakása, belátható időn belül nem fog megnősülni. Mire is nősülne? Etelkáék nyakára nem vihet aszszonyt, így aztán az ő részéről sem számíthatunk unokára ... Miért éltünk, Erzsi? Mit végeztünk ezen az áldott, mégis elátkozott földön? Az mondd meg nékem. Erzsi! — Hazugság nélkül, becsületesen éltünk, eddig, Bálint — mondta Tóthné elhomályosuló szemmel. — Nem kell szégyenkeznünk, ha belenézünk a tükörbe ... — Abban igazad van, Erzsi, hogy a tükörbe tiszta lelkiismerettel nézhetünk bele, de az unokánk szemébe nem, mert csak gondolatban meg a vágyainkban létezik az a ragaszkodó szempár, amibe belenézhetnénk ... Anélkül kell eltávoznom, Erzsi, hogy akár csak egyszer is térdemre emelhetnék egy csöppséget, akinek mesélhetnék a füttyös rigókról, az erdei mókusról, őzikéről, meg mindenről, ami éppen eszembe jutna ... — Tóth Bálint felállt és elindult a kert felé. Tóthné szoruló torokkal, meghatódva kisérte tekintetével a szálas termetű párját. A szemébe tolakodó könnyein át úgy látta, mintha széles folyón vinné át a túlsó partra keserűségének a terhét abban reménykedve, hogy ott talán megszabadulhat tőle. Egyformán aggódott a párjáért meg a fiáért, hiszen egyszemélyben volt feleség és anya, és ő is, akár csak a párja, szeretett volna nagyszülő lenni, olyan nagyszülő, aki minden létező szeretetét az unokájára tudná pazarolni. Annak idején a saját gyerekeit nem ért rá babusgatni, hiszen majd elveszett a sok gondban, bajban, dologban, kimutathatatlan szeretetének a nagy része belefúlt az álmatlan éjszakákba meg a testi fáradtságba. — Én mégis reménykedem, Bálint! — szólt a párja után megcsukló hangon, aki talán már nem is hallotta a szavát, csak ment, ment a „széles folyó" túlsó partja felé, hogy megszabaduljon a terhétől. —Folytatjuk— A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején feljövő nemzedék — az Egyszemű éjszakások nemzedéke — a társadalom akkori forrongó viszonyai között, s annak függvényeként az irodalomban, egyaránt kedvezőtlen fogadtatásban részesült. Céljaik. törekvéseik — bárha még azokat pontosan látni sem lehetett — több elutasításra, mint megértésre találtak. Antológiájuk megjelenése igencsak fölkavarta azidőben irodalmunk állóvizét. Varga Imre, Tóth László, Mikola Anikó, Kulcsár Ferenc s a többiek versei, szokatlan tónusukkal, szinte csak önmagukat mondó szikárságukkal, bizony eléggé idegenül hatottak. Maga az antológia szerkesztője, Tőzsér Árpád a kötet bevezetőjében — érezvén, hogy e költői bemutatkozás nem lesz problémamentes — igyekezett kifogni a szelet a vitorlából. Mindhiába. Szalatnai Rezső zúdította rájuk a legsúlyosabb vádak össztüzét a Kisebbségi fiatalok Urai útvesztője és a Verstévesztés: úttévesztés című írásaiban. Szalatnai Rezső úgy látja, hogy ezek a fiatalok „tudatosan lemondanak arról, hogy folytassák a magyar lírát", megítélése szerint egyik bűnük „a szlovákiai magyar valóság elejtése”, ami „nemcsak kisebbségi úttévesztés, hanem elfordulás az általános magyar életrendszertől s az egész mai kelet-európai létformától" is. Az előttük járó nemzedékek is megéltek egyet s mást pályájuk során, de ilyen súlyos vádakat nem omlasztottak rájuk. Még itthonról sem, nemhogy kívülről. Mindennek az okát, irodalmunkra ható következményeinek feltárását — bár egyszer arra is sort kellene keríteni — a jelen esetben nem érzem feladatomnak. Ám hogy szóba hoztam, azért történt, mert a felsorolt vádak ma is kísértenek, s mert ez a nemzedék is hasonlóan szétszóródott az időben, mint az előttük járók. Varga Imre és Tóth László évekkel ezelőtt áttelepült Magyarországra; Mikola Anikó idestova tíz esztendeje nem publikál. így a nemzedéki hazai folytonosságot egyedül Kulcsár Ferenc munkássága jelenti. Keszeli Ferenc reaktivizálódását természetesen jóleső érzéssel nyugtázzuk. Ha ma, húsz év távlatából s e húsz év irodalmi tapasztalataival újraolvassuk a jelzett antológiában indult — akkor még — fiatal költők munkáit — s a későbbi alkotásaikat —, ugyancsak nehéz épkézláb feleletet vagy magyarázatot találni az ellenük felhozott korabeli vádakra, indulatokra. Azt hiszem, a fő baj abból eredt, hogy az Egyszemű éjszakások élményvilága gyökeresen különbözött az előttük járó nemzedékétől. Nekik az egykori falu — bárha majdnem mindegyikük faluról került a fővárosba — hagyományos közössége-kultúrája már nem adott, mert nem is adhatott, olyan élményeket, mint mondjuk Ozsvaldnak vagy Tözsémek. Amit ők megéltek a faluból: e közösségek széthullása, szociális átrendezése, a hagyományok, szokások, emberi kapcsolatok felbomlása, és — sok esetben — mesterséges úton előidézett megsemmisítése. Nem lehet tehát véletlen, hogy Kulcsár Ferenc — a továbbiakban az ő munkásságáról lesz szó — az első verseskötetében így indul: „kő Vénusz sörényét simogató nemzedékem,/ mit kezdjen Bábel tornyain". A kérdés — az induló költő mindenkori kérdése — megkerülhetetlen, mert alaphelyzetet jelez és jelent. S ez inkább a társadalmi — irodalmi? — káoszt lobbantja elénk, nem pedig azt, amit Szalatnai érzett. „a szlovákiai magyar valóság elejtését." Kulcsár Ferenc tudja a saját hátországát: „Faluról jöttem és a bálvány keserű nosztalgiája/ él emlékezetemben." IMenj el). S ezt az „emlékeztetőt" több alkalommal hangsúlyozza verseiben: „Hogy mindenképp megérts,/ hát azt mondom:/ anyám megöregedett./ Egypár hajszála a földre hullt,/ a házajtó és a kapanyél között." Az édesanyját a „küszöb és a kapanyél között" mutatja meg; s az apját szinte mitikus pásztornak, akinek az „alkonyi ég alatt felhőbe szivárgott a vére", s akit mindenképpen nagynak akar látni, mert „az a pásztor ott kőszáli sas". Ez nem „kisebbségi úttévesztés", hanem az otthon, az otthon akkori valóságának egy másféle látószögből való érzékeltetése. A képiség, a tárgyiasult élmények szikárak — de nem szegényesek — ebbe a szövegbe ágyazottan. S jelen van ugyanakkor az a kérdés is, hogy ezzel az élményanyaggal mit lehet kezdeni „Bábel tornyain" — tehát abban az új környezetben, ahol ez a fiatal nemzedék élni tanul, vagy amelyik élni tanítja. Ez a léthelyzet Kulcsár Ferenc megfogalmazásában így hangzik: „Köztem és magam közt néma szárny.. . Egyesüljek ostoba városokkal". És a „tépett májú parasztos lángzsivány" a „vers túloldalán" keresi önmaga számára az eligazító támpontokat. Ma már pontosan látható, hogy ebben a nemzedékben — így Kulcsár Ferenc költészetében is — az elszakadás már korábban végbement, valamikor még e versek születése előtti időben. A „gyerektáj" — ahogy Kulcsár Ferenc a szülői tájat megnevezi — elmarad, s lesz — ha lesz — „Időben metszett domborított emlék?" A kérdőjel, a kérdés jogos és egyben időszerű is, hiszen a versbéli és a valóságos elszakadás után az új helyzetben is meg kell állni és meg kell találni a megoldást, mondjuk — Bábel tornyára. Vagy egy másik tájban-térben ahol a „Halottak kövén jár nesztelenül". Amiként azt Koncsol László is látja. Kulcsár Ferenc „a hiány szinonimáival fejezte ki akkor társadalmi állapotát (...) A léleknek egyelőre nincs hazája, ezért tovább kutat..És a keresés, a kutatás költői megfogalmazása a két következő verseskötetben összegződik. A Krónikatöredék, de méginkább A felkiáltójeles ember Kulcsár szellemi elkötelezettségének egyértelműségét dokumentálja: a néphez, az anyanyelvhez, a szellemi folytonossághoz, történelmünkhöz — a felismert felelősség okán. „Éghet a mögöttem hagyott rengeteg — írja — ... a sűrűben megbúvó társakban sem tehet kórt a tűz. hiszen őket mind magamba menekítettem." Úgy érzi „megbabonázott őrzője a már pólyában rátestált örökségnek". Az egyéni és a közösségi felelősség ebből a felismerésből eredeztethető: „Ezért nagy és szép a felelősség: embert nevelni... megtartó ősökkel a szivünkben". Általánosan ismert Kulcsár Ferenc vonzalma a képzőművészetek iránt. Ez a vonzalom vezette el őt Szabó Gyula és Jakoby Gyula — a két európai rangú festőművész — életművéhez, annak emberi-művészi nagyságához. Szabó Gyula és Jakoby munkásságában, vagy azok által ismeri fel — s mutatja meg versben — nemzetiségi valóságunk legégetőbb kérdéseit, gondjait. Amíg korábbi költészetében alig, az utóbbi két kötetében a saját és az egész közösség történelme is szerepet kap. Az anyanyelv „óriás aranyorgonája" bűvöletében fogalmazza meg, hogy „múlhatatlan sors a mi sorsunk: fortyogó katlan". Szinte ebben az egyetlen versáradatban kész és végérvényes otthonképet kapunk, azt az otthonképet, amely Kulcsár Ferenc számára egyetlen lehetségesként létezik — s mert igy van, általa létezhet ő maga is. Amiként Bábi Tibor közel két évtizeddel korábban. Kulcsár is eljut a forrás-metaforához: „a Forrásban bízva teremtek hazát" — mondja — mert „tenni kell és hinni kell... hogy gyökeret verjen a hit". Az otthonhoz, a szülőföldhöz való viszonyát is ez a hit determinálja: „nem szabad szétesnünk"; „nem szabad/ az anyaföldet átkoznunk,/ elhagynunk vén apánkat, anyánkat,/ hiénáknak hagynunk .. " E nagyívű kompozícióban Szabó Gyulának panaszolja el — fölvéve Káin maszkját — minden meglévő gondunkat. A távoliakat s a közelieket egyaránt, s egészen odáig jut el, hogy „vagyunk egyre kevesebbek" — így! Nem kevesebben, bár az is tény, de ezen belül is kevesebbek — vagyis belülről is fogyatkozók. Tőzsér Árpádnak volt igaza, amikor az Egyszemű éjszaka című antológia bevezetőjében ezt irta: „Minden ember magányosnak születik, s csak munka árán jut el a közösségi létig, az egyedüllét szorongásaitól a közösség kölcsönözte biztonságig". Kulcsár Ferenc legutóbbi munkáiban felért e „végtelen, fájdalmas fennsikra"; a „közösség kölcsönözte biztonságig". GÁL SÁNDOR 15