A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-15 / 38. szám
7. Ész & Szív A tizenéves kislány látszólag céltalanul kóvályog a bányató partján. Meg-megáll, körülnéz, s amikor úgy véli, hogy senki sem ügyel rá, hirtelen lehajol. Kezében tű villan, és ő lyukat bök a földön heverő gumimatracokba. Hogy miért? Csak úgy, bosszantás végett. Ragyogó arccal bámulja azokat akik gyanútlanul bocsátják vízre matracukat, aztán egyszerre csak süllyedni kezdenek, mert kimegy alóluk a levegő. A kislány egyébként csinos, nyúlánk kamasz, úgy tűnik, az értelme sem hibádzik. Lehet, hogy kitűnő tanuló. Sőt! Még az is elképzelhető, hogy családi körben épp udvarias viselkedésével hódítja meg a felnőtteket — de amikor nem látják, kilyuggatja a gumimatracokat... Buszmegállón várakozva hallom a következő esetet. Egy fiatal sportos nő meséli valakinek kísérteties kalandját. Történt ugyanis vele, hogy esős, szeles, hűvös nyári estén — amikor mindenki korán hazasiet — ö úgy tíz óra után szállt le a villamosról a külvárosi megállók egyikén. Nyugodtan lépett ki a máskor oly forgalmas állomásra, oda se figyelve az ürességre. Ekkor hirtelen két suhanc lépett mögéje, és kést villantva a kezükben megfenyegették: vagy pénzt ad, vagy összehasogatják! Amikor tettre szánták magukat, még nem tudhatták, hogy a fiatal, sportos nőben emberükre akadtak, aki karatézó s éppen edzésről tartott hazafelé. Egyetlen fordulattal kiverte hát a bicskát a markukból, és megszaporázta lépteit. A suhancok nem merték követni... Most, a buszmegállón beszélgetve a fiatal nő azon tűnődött: miért tették? A fiúkon jó ruha volt, a tetthelyről pedig egy Skodába szállva igyekeztek mielőbb elillanni ... A következő esetre szintén nincs magyarázat. Szakadó nyári záporban a szomszéd ötéves kislányával igyekszünk fedél alá. Azért mi ketten, mert a szomszéd még ott sorakozik az élelmiszerbolt előtt, én viszont .már hazafelé tartok, így megkér, vigyem haza a lánykát, nehogy megfázzon az esőben. Én meg a kislány lépdelünk hát fölfelé a hegynek futó utcán. Az esőtől az ernyő véd úgy-ahogy bennünket, s közben tornánk is van, mert zergeügyességgel ugráljuk át a hegyről alácsobogó patakocskákat. Hála az útépítők legendás hanyagságának, épp egy tócsánál járunk, amikor hirtelen motorberregést hallunk. Autó közelít, mi ketten szinte freskóvá válva simulunk a kerítéshez. A vezető viszont nagy sebességre kapcsol, és a fejünk búbjától a cipőnk sarkáig elborít egy nagy, szürke piszkos hullámmal ... A gyerek vacogva bújik hozzám, és csak annyit mond: „Látod, ilyenek a felnőttek!" Az út hátralévő részén azt magyarázom neki, hogy dehogyis ilyenek, éppen csak a felnőttek között is akad, akinek nincs helyén az esze. Ezt mondogatom, magyarázgatom a kislánynak, de közben magam is tudom, hogy nincs egészen igazam. Nincs, mert az, hogy az ember nem locsolja le piszkos vízzel a didergő kisgyereket, az nem ész. hanem szív kérdése. Nomeg erkölcsi nevelés és intelligencia dolga is. 2. Vízparti terefere Az augusztusi kánikulában ülök a vízparton, és egy huszonöt év körüli fiatalemberrel elegyedek szóba. Szó szót követ, mígnem kiderül, hogy frissen szerzett ismerősöm egy közép-szlovákiai gépgyár esztergályosa. Fokozatosan aztán a napi munkára terelődik beszélgetésünk, s fiatal barátom kijelenti: nem tartja rokonszenvesnek, hogy vannak vezetők, akik évekig nem mennek szabadságra. „Nem mennek" — mondja beszélgetőpartnerem —, „mert hátha kiderül, hogy nem nélkülözhetetlenek". Egy pillanatig a vizet nézzük, azután újra ö szólal meg. Mint mondja: meggyőződése, hogy aki biztos a dolgában, aki jó vezető és határozott ember, az nem fél olyanokkal körülvenni magát, akik képesek helyettesíteni az illetőt. Hallgatom ezt a remek megfigyelőnek tűnő esztergályost, s kezdem sorba venni azokat a tapasztalataimat, amelyek alátámasztják megállapítását... Nos, abban feltétlenül igaza van ennek a munkanapokon az esztergapad mellett dolgozó fiatal férfinek — aki egyébként egy fiúgyermek büszke apja is már —hogy az olyan vezetőnek, aki felkészül és nyitott mások véleménye iránt, annak nem kell tartania avatatlan ellenlábasoktól, még kevésbé a tehetséges beosztottaktól. Országjáró útjaim során magam is úgy tapasztalom, hogy az ésszerű vitákat is vállaló és a munkatársaiknak szabad teret biztosító vezetők — érdekes módon — szinte valamennyien nyugodtan mennek szabadságra. Nem tartanak attól, hogy széküket ezalatt elfoglalhatja valaki. Nem csupán azért nyugodtak, mert érzik, hogy vezetőkként valóban szükség van a munkájukra, hanem azért is, mert munkahelyi környezetükben olyan légkört tudtak kialakítani, amelyre nem a fúrás, a gáncsoskodás jellemző szinte elsődlegesen. Nomeg azt is tudják hogy a pihenés egyben erőgyűjtés. Még pedig abban a megnyugtató formában, amikor együtt pihen a család. Persze, akad ellenpélda is. Még a nyaralásból is folyton telefonálgató vezető a két hét alatt legalább háromszor bekukkantó főnök miközben a család csonkán, magára hagyva nyaralgat. Az ilyen helyzetben a gyerekek szorongva várják, vajon mi lesz másnap. Önfeledten szórakoznak-e, hegyet másznak-e, úsznak-e; avagy ismét elmegy a papa és ők lődörögve várhatják, mikor ér vissza nagyon fontos elfoglaltságából. Lám mennyi vetülete van annak, ha valaki bizonytalan önmagában és bizalmatlan mással. így kerül szembe a környezetével a nélkülözhetetlenségét -bizonygató vezető, aki váratlan felbukkanásaival nem elöreviszi, hanem hátráltatja a munkát. És a tetejében a tekintélyét sem szilárdítja azok szemében, akiket éppen a pótolhatatlanságáról szeretne meggyőzni... A vízparton heverészve ennyiben maradunk a fiatal esztergályossal. 3. A fészekrakásról Gimnáziumi tanárnő ismerősöm meséli, hogy még a múlt tanév vége felé, osztályfőnöki órán, arról esett szó, hogy ki miképpen szeretné majdan megszervezni a családi életét. A magukat egyébként már felnőttnek képzelő gyerekek meglehetősen értetlenül néztek a tanárnőre, de azután' mégis belemelegedtek a témába, s többen is elmondták: még egy gombot sem tudnak felvarrni úgy istenigazából: hogy teát vagy rántottát sem készítenek szívesen önszántukból. Ha viszont mégis rákényszerülnek, abban nincs különösebb köszönet. Az egész beszélgetés, az egész téma rendkívül humorosnak tűnt számukra, egymást licitálták túl ügyetlenkedéseik történetével. A tavaly rendezett érettségi találkozónkon hajdani osztálytársnőm hozta szóba, hogy a hatvanas évek végén úgy ment férjhez, hogy egyáltalán nem tudott főzni. Sőt! Eleinte nem is akart megtanulni. Keserves tíz évébe telt, és majdnem a házassága is ráment, amíg végre rájött, miként lehet beosztani a pénzt. Lényegében arra döbbent rá, hogy a családi élet amolyan folytonos üzem, ahol mindennap újra kell kezdeni, amit nem lehet határidőre leadni. Mint mondta: ma már tudja, hogy a háztartás vezetése szép női szerep, szorosan hozzátartozik egy igazi, meghitt családi légkörhöz. Egyébként ez a hajdani osztálytársnőm is negyvenhárom éves, akinek a parttalan női egyenjogúsítás révén már az édesanyja sem volt klasszikus értelemben vett háziasszony, hiszen dolgozott, így meglehetősen kapkodva teltek a ma már nyugdíjas asszony napjai. Hadd toldjam meg mindezt egy személyes élménnyel. Kamaszként ugyanis a konyha mellett volt a kisszobám, így állandó szem- és fültanúja lehettem annak, hogy a nagymamám milyen bámulatos ügyességgel szervezte meg nem éppen kií számú családunk életét. Tőle, aki még í „régi" világban nevelkedett, láttam először, hogy a megsavanyodott tejet nem kell azonnal kiönteni, hanem pillanatok alatt friss túró készíthető belőle; hogy a száraz kenyérből prézli varázsolható, és mi mindent lehet még felhasználni, ha az ember gondolkodik. Fiú létemre ö tanított meg arra, hogy a bevásárlás is művészet. Ezt továbbgondolva, felnőttként, azt mondom: a háztartás vezetése is tudomány, amit el lehet és el kell sajátítani. Például az iskolában, ahol ezt legalább olyan fontos tantárgynak tartanám, mint — például — a menetgyakorlatokat, vagy a célba lövést forszírozó tárgyakat! Szinte látom magam előtt a tamáskodók arcát: háztartási tudnivalók tankönyvből? Ez lenne a megoldás? Szerintem ez is! Már csak azért is, mert a hiányát viszont egyre inkább érezzük. Igazi otthont teremteni, beteget ápolni, megszervezni a család harmonikus hétköznapjait és ünnepeit — köznapjaink jelei szerint — újra kell tanulnunk. Akár iskolai tankönyvből is. 4. Szavak mágiája Nemcsak a régiek, a rétorika nagyjai hitték, hanem ma is úgy gondoljuk, hogy a szónak mágikus ereje van. Nevükön nevezni a gondokat, kimondani a rosszat nem egyszerű, ám a bajok orvoslásának legjobb társadalmi receptje. Lényegében a „ráolvasás" erejéről van szó. De amiképpen a hajdani mágus is tudta, hányszor kell a varázsszót kiejtenie, ugyanúgy ma is érvényes a szókimondás „rituális technikája". Három-négy éve született új fogalom például a glasznoszty. Ha hallom, egyből tudom, mit értek rajta. Ugyanakkor azonban tudom azt is: ha ötvenedszer hallom, ráadásul meggyőződés nélküli szónoki fordulatként, akkor sima frázissá laposodik a tudatomban ... Folytathatnám a sort, de talán egyetlen példából is világos, hogy mire gondolok. Hogy életképes társadalmat távolról sem szónoki fordulatokká koptatott gyűjtőszavakkal, hanem értékükön mért gondolatokkal és őszinte szókimondással lehet csak építeni. Manapság, a kilencvenes évek küszöbén már nem engedhetjük meg magunknak a pontatlanság és a frázispufogtatás luxusát. A meghirdetett társadalmi átalakítás egyik első és alapvető feltétele éppen a szavak pontossá tétele, a precíz fogalmak használata, az okos érvek higgadt ütköztetése. A hétköznapjaink igazolják: mennyire fontos, hogy pontosan értsük egymást. MIKLÓSI PÉTER Fotó: A. Alex 13
