A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-15 / 38. szám
LEPKESZÁRNYÚ ÉJSZAKA avagy mindenki másból merít ihletet Nyárasd (Topolniky) közelében, a hűs lombú fák alatt, a víz partján minden évben sátrat ütnek a távolabbi s közelebbi környék amatőr, és hivatásos képzőművészei. Amikor megérkezem, már túl vannak a táborozás félidején. Tehát már van mit látnom. Elkészültek az első művek, beleshetek a műhelytitkokba, látom, mi hogyan alakul szoborrá, képpé. Csak a fotográfusok elöhivatlan képeit nem láthatom. Körbejárom a tábort, érdekeset látok, megállók: Kovács Éva grafikusnak készül, Dunaszerdahelyröl (Dunajská Streda) érkezett. Kékzöld-fekete-lila festéktől maszatos kézzel törölget egy rézlapot. Előbb vastagon rákeni a festéket, majd egy rongydarabbal letörli. No, nem mindet. Itt-ott hagy is belőle s a karcolások mélyedései azért vannak, hogy magukba zárják a szintetikus masszát. Amikor már letörölte az alapszint újra megnyomja a festékestubust, hogy most egy másik színnel árnyalja, kiemelje vagy elnyomja a részleteket. Ezután következik a művelet legizgalmasabb része: a sajtolás. A rézlapra rajzpapírt borít, arra posztót s megtekeri a sajtoló kerekét. Felhajtjuk a posztót, emeljük a rajzlapot. Vajon milyen lett? Kíváncsi, értő kollégák tekintete méregeti: „Egész jó". Hangzik a minősítés. „Ide tegyél még egy kis zöldet." Ajánlja valaki más. „Jobban vigyázz a szélére." Tanácsolja egy a sok kolléga-jóbarát közül. Közben a szél belekap Éva fekete göndör hajába, megborzongunk a hidegben. Bizony hűvös van egy ilyen szabadtéri műhelyben. Az elismerő szavak jólesnek Évának, de csak belülről melegítik. Fázósan húzza össze magán a kabátot. — Mióta foglalkozik grafikával? — kezdem az ismerkedést. — Ó, már nagyon régen. Még csak 13 éves voltam, amikor szintén itt, ebben a táborban találkoztam Nagy János szobrászművésszel s ö fedezte fel bennem a tehetséget, ő erősítette meg bennem a grafika iránti vonzalmat. Miközben gimnáziumba jártam, elvégeztem a művészeti népiskola képzőművészeti szakát is. Almási Róbert volt a tanárom. Túl vagyok a második sikertelen főiskolai felvételin. De nem csüggedek. Tudom, a képzőművészetire hétszer is „szokás" felvételizni. — Mit karcol rézre legszívesebben? — A portrékészítést szeretem a legjobban. Azt mondják, kimondottan grafikai látásmódom van. A fény és az árnyék játéka, kombinációi izgatnak. Ezt akarom megörökíteni. Leginkább az éjszaka fényei, árnyai fogják meg a képzeletemet. A sötétben alakot váltó tárgyak hangulati változásait jól érzékelem s remélem, hogy sikerül érzékeltetnem is. Ezen a rézkarcon is az éjszakai látomásokat szerettem volna megmutatni. — Szeretném tudni, mit csinál olyankor, amikor nem rajzol? — A járási népművelési intézetben dolgozom, adminisztratív jellegű munkám van. Mégis örülök, mert igy kultúra-közeiben maradtam és egyben közel a tanítómestereimhez, mert még mindig gyakran beszélgetünk, még mindig szükségem van az útmutatásaikra. Az alkotótábor másik végében egy hosszú asztal mellett Horváth Erzsébet nagyon különös dolgot művel. Mint a bűvésznek, oly gyorsan jár a keze. Hol a cérna? Itt a cérna! Tekeredik le az orsóról (én úgy tanultam a Zoboralján, hogy csölönk) és anélkül, hogy csomóra fulladna vagy összekeveredne, Erzsiké kezétől formát ölt a gombostűvel kijelölt párnán. Kovács Éva: Az éjszaka arnyai (rézkarc) Horváth Erzsébet tanítónő. Nyitrán végzett, orosz-képzőművészet szakos pedagógus. — Talán Nyitrán, ahol a környékbeli magyar falvakban vertcsipkével díszítették az ingek ujját, ott tanulta ezt a mesterséget? — Az igaz, hogy már főiskolás koromban sokat hallottam a vertcsípkéről, de csak hallottam róla. Hozzá tartozott az elméleti oktatáshoz és nem volt semmi köze a közeli falvakban gyakorolt hagyományhoz. Már akkor felébredt bennem az érdeklődés, de nem akadt senki, akitől megtanulhattam volna legalább csak annyit is. hogyan kell a csölönköt kezelni. Immár négy éve Dunaszerdahelyen, a Komensky utcai magyar tanítási nyelvű iskolában tanítok és most kiderült, hogy az egyik tanítványom édesanyja érti a mesterség csínját-bínját. Őt kértem meg, hogy tanítsa meg velem legalább az alapokat. Mivel jött a szünidő igy én is jobban ráértem és ö is hamarabb talált időt. Mire a táborozásra sor került, már néhány kész tervvel jöhettem. — Tehát a népművészettől, a hagyományos mintáktól, alakzatoktól teljesen különböző alkotásokat készít ? — Igen. Sem szakirodalomban, sem a valóságban nem találkoztam még a népi csipkeverő asszonyok munkáival. És éppen a szakirodalom hiánya s a csipkeverők ritkasága volt az, ami arra az elhatározásra juttatott, hogy megtanulom ezt a munkát. Mert, ha ilyen kevesen értik s tudják művelni, akkor biztosan van benne valami egyedi, valami titokzatos. Amikor először kézbe fogtam az orsókat azt hittem, hogy soha meg nem tanulom. Az egyik kezemben is kettőt tartottam meg a másikban is kettőt. Attól féltem, hogy össze fogom keverni őket. De ahogy jött elő a vánkoson a minta, úgy nőtt az önbizalmam és a munkakedvem. Nagy-nagy kitartás és türelem kellett hozzá. Egy héttel a tábor kezdete előtt már nem féltem annyira, hogy összekeverednek a szálak. Megterveztem az első képemet. Itt van, ni — s már mutatja is. — Igen, ez egy csiga. Bájos, a szép gömbölyű házával. S ami most készül, az mi lesz? — Az egy stilizált levél. S van még egy tervem, egy stilizált lepke. — Ha véget ér a tábor, véget ér a csipkeverés is? — Nagyon remélem, hogy nem ér véget. Szeretném folytatni. Félő, hogy mivel időt és figyelmet igényel nem lesz hozzá elég türelmem s lehetőségem. Ugyanis babát várok. Nem tudom igy előre megmondani, hogy az anyai örömök mennyire töltik majd ki az életemet s mennyi időm marad két szoptatás és pelenkázás, mosás, főzés babasétáltatás mellett az orsókkal „bűvészkedni". Az viszont biztos, legalábbis a szándék bennem már megérett, hogy ha majd ismét munkába állok akkor a képzőművészeti szakkörben oktatni fogom a csipkeverést. Addig is sok napsütést kívánok, mert még a stilizált pillangó is dideregni kezd ebben a nyirkos-hideg szélben. Kovács Éván és Horváth Erzsébeten kívül még nagyon sok lakója volt az immár tizedik alkalommal megrendezett képzőmüvészi alkotótábornak, amelyet a járási népművelési intézet szervezett. A szakmai tanácsadást egymás gondolatébresztő közössége és ismert, elismert művészek véleménye biztosította. FISTER MAGDA Horváth Erzsébet és a csö/önkök (Szitás Zoltán felvétele) 7
