A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-08 / 37. szám
••• Haza, haza, sürgeti egy belső hang valahonnan a csalódás okozta csend legmélyéről. Csak futni, menekülni, itthagyni mindent, kitörölni ezt a napot még az emlékezetéből is. Olyan ez, mintha egy bánya sötétségéből kapaszkodna omladékokon keresztül a napsütötte felszínre, mentené életét a légszomj elől. Mikor csapódott be az ajtó mögötte? Mennyi idő telt el, míg elérte a gesztenyefák övezte parkolót? Vera gyenge kis torlaszként még eléje állt a nővérszállás folyosóján, és megpróbálta lebeszélni: Te teljesen megbolondultál? Ezért akarsz elmenni? Előre láthattad volna, hogy mi fog történni. Azt hiszed, azzal, hogy elfutsz, megoldasz valamit?... Nem, nem, öt, ha egyszer elindult, nem lehet megállítani. S az otthon, a szülői ház egyetlen hely a világon, ahol megnyugodhat, ahol védve érzi magát. Évek óta él már ebben a városban, megszokta a kórház légkörét, s ha nehezebben, de a nővérszállás reguláihoz is hozzáidomult, a lelkében azonban még mindig a falu életritmusa lüktet. Haza kell mennie, hogy megtalálja önmagát. A vezetés megnyugtató. Jólesik az ülés redőzetének hűsítő ölelése, a motor monoton zúgása, az ablakon áttűzd napfény. A szülei azért vették neki az autót, hogy kapocs legyen a két világ között, melyek között — más kiutat egyelőre nem lát — ingázni kényszerül. Mi mást is tehetne? A faluban nem helyezkedhet el az ő szakmájában ... Egy keskeny ablakrésen léghuzat süvít be. de az egyhangú daliam nem tudja elnyomni a dobhártyáján kopogó szavakat: a szavak elől nem tud menekülni, Simon Péter szavai áthallatszanak a zörejeken is, úgy döngenek, olyan komoran, mint koporsó fedelén a rögök. Előlük menekül vagy önmaga elöl? Még egy kis gázt, s a lejtős szántóföldek belevesznek a homályba, az útmenti fák a telefonpóznák fekete keresztjeivel egyszerre csúsznak ki látószögéből. Egyedül van, csak az úttest fehér csíkja vonaglik előtte, mint egy menekülő kígyó. A mutató száztízen, a kocsi szinte úszik a levegőben. A madarak repülnek ilyen szabadon, hogy élvezzék egy kicsit a zuhanást. Ha most néhány századmásodpercre kihagynának a reflexei, vagy elkövetne egy kis hibát, akkor mindennek vége lenne ... A gerince megmerevedik, kifeszül, mint egy íj, ujjai görcsösen tapadnak az érdes kormánykerékhez ... Már nem gondol a klórszagú kórházra, nem gondol Simon Péterre sem, megszabadult minden terhétől, nincsenek már dimenziói a térnek, nincsen mértéke az időnek, csak száguldás, örült vesszőfutás van. Ezek talán az utolsó éles felvételei a lét és a nemlét mezsgyéjéről, villan át rajta a felismerés. Egy őrült biliárd - golyóban ül, és száguld az elkerülhetetlen összeütközés felé. Az élet szép, fiatal vagy, zúgják a fák, emeld fel a lábad a gázpedálról, súgja az életösztön, csak egy mozdulat, már nem bírod sokáig ... A gumik csikorgása visszarántotta a valóságba. Szerencsére az utolsó pillanatban észrevette a vasúti átjárót. A halántékán kalapácsszerű dörőmbölés, az íj húrja elernyed; visszahanyatlik az ülés támlájára. Lába még mindig a féket nyomja. Mintha egy földre zuhanó követ valaki elkapott volna a levegőben. Tekintete a sorompón, s közben érzi, hogy ülepszik le testében a fáradtság. Mintha egy tengert úszott volna át; kifulladt, erejét vesztette, de azért elérte a partot. A túlsó partról, a mélység fölött, átlíbeg Simon Péter arca. De ez az arc már nem emlékezteti álmai Simon doktorára, ez már csak olyan, mint egy megsárgult fénykép, mely a soha vissza nem térő múltat idézi fel. S most a kínos emlékeket őrző képzeletbeli fiók mélyére kerül azzal a nappal együtt, mely fordulópontot jelentett az életében. Tavasszal kezdődött, bár úgy tűnik fel, mintha már évek teltek volna el azóta. Szép májusi este volt, a vakító holdfényben árnyékot vetettek a gesztenyefák. A nyitott ablakban állt, és szinte megrészegütt a kábító, orgonaillattal teli tavaszi levegőtől. Igen, ez a hangulat lehetett az, amelyik megfosztotta attól a képességétől, mely addig ellenállóvá tette a mélyebben rejtőző vágyak kísértéseivel szemben. Váratlanul egy kéz nehezedett a vállára. Én is kinézhetek, hallotta a háta mögött Simon doktor hangját. Hirtelen szelíd borzongás futott végig a testén, a beáradó illatok felszívódtak sejtjeibe, gyors erjedéssel bóditó varázsitallá változtak, s képtelenné tették még arra is, hogy megmozduljon. Nem mozdult akkor sem, amikor a vállán nyugvó kéz szelíden, sután simogatni kezdte. Úgy érezte, soha még kéz nem érintette ilyen gyengéden, ilyen puhán ... Simon Péter ismeretlen erőket, érzelmeff két tapintott ki a lelkében és szabadított fel. Ezek az erők mindent elsöpörtek útjukból, és ellenállást nem tűrön haladtak céljaik felé. Nem tudta, de nem is akarta a szerelem beteljesedését megakadályozni. S ami következett, az felülmúlta reményeit. O- lyan széles skáláját ismerte meg érzelmeinek, amilyenről addig nem is álmodott. Nem látott mást, csak Simon Pétert, és nem hallott mást, csak az ő szavait. Ha nem lett volna vak. akkor ezekből a szavakból azt is kiolvashatta volna, milyen közhelyszerű lesz ennek a kapcsolatnak a befejezése ... Csak te vagy nekem, csak te,... oldódj fel, a szerelemben fel kell oldódni, élvezd az életet, lazíts ... értsd meg drágám, egy orvos tekintélye és jóhire nem a személyes tulajdona ... csak bízzál bennem ... Hány gyötrelmes nappal és hány boldog éjszaka telt el azóta! Hitt neki: a mosolyának, a mindig idejében érkező bókoknak, a gyengéd érintéseknek ... Anyukám, lehet, hogy megkérik a kezem, újságolta otthon, nem is olyan régen. Simon Péter a hirtelen cselekvések embere volt, nem lehetett tudni, mikor szánja el magát egy váratlan lépésre. Tudod, anyuka, ez egy bohém fiú, ha meggondolja magát, beállít egy csokor virággal, és ti még azt sem fogjátok tudni, hogy miről van szó ... S most itt van ez a mai nap, az utolsó csonka szelet a boldog napok kígyózó sorában. Pedig a reggeli napsütésben még milyen vidámnak tűnt minden, még a betegektől nyüzsgő kórházfolyosó is. Ezen a reggelen is olyan szorgalmasan és céltalanul bolyongtak ide-oda, mint máskor. Még a nagyvizit előtt voltak, erre készültek a betegek is, a személyzet is. Elgondolkozva sétált közöttük, mikor váratlanul a nevét hallotta. Az ismerős hangra hátrafordult. Péter, nagyot dobbant a szíve. Igen, ö állt egy pihenösarokban. Soha nem szoktak szót váltani a nyilvánosság előtt, ezt éppen 5 akarta így, hogy elejét vegyék a felesleges szóbeszédnek. Zavart, ünnepélyes pózban állt, kezében virágcsokorral. Milyen gyönyörű szegfücsokor, gondolta, aztán megijedt, csak nem itt akarja átadni. A tiéd, nyújtotta Simon Péter feléje. Most vette csak észre, milyen ideges. Ujjai nyugtalanul matattak a köpeny zsebében, tekintete predig, mintha nem bírt volna feljebb emelkedni a szegfű magasságától. Hidd el, ez nekem is nagyon kínos, mondta, ezért a legjobb, ha gyorsan túlesünk rajta. Megköszörütte a torkát: az a helyzet, hogy nemsokára megnősülök. Újabb torokköszörülés: nem így akartam ... a menyasszonyom ide jön majd dolgozni. A szavak szétfolynak a levegőben, fellibegtek a mennyezetig, aztán teljes súlyukkal rázuhantak. Hiába értette őket. nem tudott velük mit kezdeni. Olyan hirtelen lépett a szakadékba, hogy a meglepetéstől még a kezét sem bírta felemelni. Csak zuhant, zuhant, de hogy hová, arról fogalma sem volt. .. szeretném, ha nem búcsúznánk haraggal, hallotta az utolsó szavakat, ezt a csekélységet pedig fogadd el emlékül. Érzései közül először a vereség és a szégyen öltött alakot benne. Ezek is mintha távolról és bizonytalanul vánszorogtak volna elő. Szólj már, válaszolj neki, biztatták. Vágd a szemébe a hazugságait, ígéreteit! Hagyta, hogy álmokat szőj, és ábrándokban ringasd magad. Egyre hangosabban dörömbölt benne az elkeseredés. Várj, kiáltott Simon Péter után, aki sarkon fordult, és otthagyta őt kétségbeesetten, megalázottan, árulásának emlékét, a virágcsokrot is a kezében hagyva. A közeledő tehervonat kattogása zökkenti ki gondolataiból. A síneken erősödik a vaskerekek nehéz csengése. Tekintete a vasúti töltésen túl sorakozó sudár topolyafákra szegeződik. A nap kartávolságnyira a fák felett, mintha most kelt volna ki valamelyik madárfészekből. Valami megnyugvásféie árad szét testében, mikor a búcsú utolsó pillanatai felidéződnek emlékezetében. Mintha ezt az érzést akarná tetten érni. a tükörbe pillant. A nikkelezett keretből egy kiegyensúlyozott arc tekint rá ... A liftajtóban érte utol Simon doktort. Szólni azonban még akkor sem tudott. Csak annyi ereje volt. hogy a csokrot, a körülöttük állók legnagyobb megrökönyödésére, az arcába vágja. Ennyire futotta sértett önérzetéből ... A tükör keretében mosoly jelenik meg az ajkak körül. Ezt a búcsút legalább Simon Péter sem felejti el, amíg él... És mosolyog, míg a nehézkesen döcögő tehervonat el nem tűnik a szeme elől. LENDVAY TIBOR 23
