A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-08 / 37. szám
népnek elege van már a szűnni nem akaró zűrzavarból, de ugyanúgy biztonságra, vagyonának békés élvezetére, vállalkozásainak felvirágoztatására vágyik a burzsoázia is. A messzire tekintő tábornok megértette, hogy eljött a számára megfelelő pillanat: Franciaországban csak egy erélyes, kardot tartó kéz teremthet rendet és nyugalmat — az ö keze... Seregét Egyiptomban hagyva s a Földközi-tengeren cirkáló angol hajók éberségét kijátszva 1799 októberében visszatért Párizsba. A lakosság nagy többsége örömmel fogadta a köztársaság megmentőjét, a rend megteremtőjét látták benne, s ez utóbbit illetően nem is tévedtek. . . A burzsoázia tisztán látó képviselői jól tudták, hogy az adott helyzetben csupán a kemény kéz uralma biztosíthatja érdekeinek védelmét, jogainak garantálását, mind a nép, mind a restaurációra törekvő királypártiak ellenében. Bonapartéban a választott emberüket látták; a becsvágyó tábornok hatalomhoz vezető útját az új uralkodó osztály olyan kiváló képességű politikusai egyengették, mint Sieyés abbé és a „hazugság atyjaként" hírhedtté vált Talleyrand. 1799. november 9-én — brumaire 18-án — kezdetét vette Napóleon államcsínye. A Direktóriumot feloszlatták, a Vének és az Ötszázak Tanácsát anarchista veszélyre hivatkozva átköltöztették a Párizs közelében lévő Saint-CIoudba; a párizsi helyőrség parancsnokává Napóleont „nevezték ki". Másnap a tábornok csapatai özönlötték el Saint-CIoud-t; Bonaparte megjelent a Vének Tanácsának, majd az Ötszázak Tanácsának ülésén és a köztársaság iránti hűségét bizonygatta. A képviselők dühös kiabálással fogadták a hadvezér nem éppen meggyőző szavait. Napóleon „katonás" megoldáshoz folyamodott: gránátosaival mindkét gyülekezetét szétkergette. Még aznap deklarálták a konzulátus megalakulását; a hatalom — formailag — három konzul kezében összpontosult, a valóságban azonban Napóleon egyeduralmának időszaka következett. Az államcsíny befejezetté tette a forradalmat; Napóleon katonai diktatúrája a burzsoázia által olyannyira kívánt rend megvalósulását jelentette, de ez a rend még ismeretlen „kis korzikai" teljesen személyivé és korlátlanná tette hatalmát; a legtekintélyesebb és leggazdagabb nagypolgárok is csak alattvalók lehettek — az élet minden területén Napóleon akarata érvényesült. Ez az akarat pedig — mint az köztudott — világtörténelmi tényezővé vált. a KOVÁCS LÁSZLÓ RENDETLEN NAPLÓ Öntudatos kutyák Reggel fél hétkor nyit az élelmiszerbolt, negyedkor már elindulhatok, ha nem akarok sorbanállni, rengeteg minden hiányzik itthon: kenyér, tej, cukor, vaj, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Fogom hát a cekkert és elindulok, gyalog, mert a lift ismét működésképtelen, de ezen nem búsulok, egy kis reggeli torna ráfér az emberre. A kapuban találkozom a Kutyával. Fertelmesen nagy kutya, valamilyen dog, vagy buldog, ha a hátsó lábára állna biztos, hogy egy fejjel magasabb volna tőlem, szájkosara nincs, áll a kapu előtt és morog, a hangja olyan, mintha a föld alól jönne, várja, hogy kinyitom neki a kaput, ezt azonban várhatja, túl magabiztos és parancsoló a tekintete, tulajdonképpen keresztülnéz rajtam, közben persze elvárná, hogy kinyitom neki a kaput, csakhát én egyrészt nem vagyok itt portás, másrészt attól tartok, hogy hálából majd belémharap, jöhetne már a gazdája, ha egyáltalán van neki... A gazdája, tizennyolc éves siheder, futva érkezik, pórázzal a kezében, a pórázt itt a kapuban kapcsolja a kutya örvére, s legnagyobb meglepetésemre ő is morog, egyébként is nagyon hasonlít a kutyájára, a ruhája épp olyan színű, mint a kutya szőrzete, kékesszürke, fehér foltokkal, a tekintete is csupa öntudat, s ezen nem csodálkozom, hiszen akinek ilyen vagyont érő kutyája van, az adjon is magára, s ne köszönjön „adjon isten jóreggelt" a szomszédjának, aki mindössze egy üres cekkerrel áll a kapuban. Az este azt hallottam a rádióban, hogy áremelés lesz, igaz azt is mondták hogy az alapvető létfenntartási árucikkek árai nem emelkednek, s nicsak, a rádió nem hazudik, a krumpli kilója például korona ötvennel csökkent, ettől szinte meghatódom és krumplit is veszek, pedig otthon még nem terveztem. A nagy kutya miatt egy félórával tovább tart a bevásárlás, viszont több dolgot vettem, mint amennyit akartam, s még némi pénzem is maradt, úgy hogy fütyörészve indulok haza. ,„Én fütyülök reggel, ha felkelek, mert jókedvűen ébredek, és fütyülök délben meg délután, mert füttyre áll a szám" — ezt a régesrégi slágert fütyülöm egészen a kapunkig, ott viszont földbe gyökerezik a lábam. A kapunkon ismét egy kutya akar kijönni, épp az ellentéte ama másiknak: vörös es pici és iszonyúan mérges, a farkát nyilván metszöollóval megkurtí-LnJ KINCSÜNK AZ ANYANYELV Minden álló reggel, vadászétel, sató „És ez Így megy minden álló reggel" — jegyezte meg panaszosan egy fiatal apa, miután elmondta, hogy négyéves kisfia reggelente bömböl meg földhöz vágja magát, mert nem akar az óvodába menni. Azt hiszem, mások is észrevették, hogy valami nincs rendben az idézett mondatban. Ha az ifjú édesapa így mondta volna: „És ez Így megy minden reggel: — nem követett volna el hibát. Ő azonban nyomósítani akarta a minden jelzőt, s a nyomósításra — helytelenül — az álló melléknevet (pontosabban az álló melléknévi igenevet) választotta a hasonló hangzású áldott melléknév helyett. Időhatározó előtt a minden jelző nyomósítására az áldott melléknevet használjuk, nem az állót mert annak jelentése — mint majd rátérünk — egy kicsit más. Tehát helyesen: minden áldott nap, minden áldott este és: minden áldott reggel. Álló melléknevünknek igen sok jelentése van. Ezek közül az egyik a következő: egész, teljes. Tehát például ez a mondat: Egy álló óráig feltartott, azt jelenti: Egy teljes óráig feltartott. Egy álló esztendeig, egy álló hétig, egy álló hónapig, egy álló napig — ezek a kifejezések helyesek. Jelentésük: egy teljes esztendeig, egy egész héten át, egy teljes hónapig, egész nap. Ám az idöhatározót megelőző minden jelző nyomósítására az álló melléknevet nem használjuk. Tehát nem minden álló reggel, hanem minden áldott reggel, s nem minden álló nap, hanem minden áldott nap a helyes. Újságcikkben olvastam, hogy valamelyik éttermünkben „vadászételek " is szerepelnek az étlapon. Vajon helyes e vadászételnek nevezni a vad — vagyis az öz, szarvas, vaddisznó, mezei nyúl, esetleg fácán vagy fogoly — húsából készült ételeket? Úgy vélem, hogy nem helyes, hiszen a vadászétel vadászoknak való ételt, esetleg vadász módra elkészített ételt jelent, s egyáltalán nem szükségszerű, hogy a vadászok mindig vadhúst, vadpecsenyét egyenek. Vadászétel voltaképpen lehet bármi, amit a vadászok szeretnek, vagy vadász módra készítenek el, azaz akár csabai kolbász, akár töltött káposzta vagy túrós csusza. No de akkor hogyan is kell nevezni azt az ételt, amely a vad húsából készült? Azt tudjuk, hogy a halból készült ételt halételnek, nevezik, ámde a vad húsából készített ételt eddig nagyon ritkán hallhattuk vadételnek emlegetni. Pedig a vadétel szó kifogástalan összetétel. Talán azért ódzkodunk tőle, mert szakácskönyveink általában inkább a vadhúsok, vadpecsenyék meghatározást használják. A vadétel összetett szó esetleg azért is tották, másképp akár rókának is nézhetné öt az ember — s a gazdáját ennek sem látom sehol, a kaput most sem merem kinyitni, mert olyan veszettül ugat, hogy félig-meddig már így is megsiketültem. Szinte egy tigris eszeveszett dühe szorult ebbe az apró állatba; csengő női hang szól rám az egyik első emeleti ablakból: „Nyugodtan bejöhet, nem bánt senkit!" „Csakhogy én félek a kutyáktól" — válaszolom, csak hogy mondjak valamit. „Ha fél, akkor biztos rossz a lelkiismerete!" — emígy a magaslati, láthatatlan hölgy. Egyáltalán nem rossz a lelkiismeretem, motyogom magamban, s elhatározom, hogy kinyitom a kaput, fene vigye a kis fenevadat, legfeljebb fölrúgom őt, mint a futball-labdát. Erre azonban nincs szükség, mihelyt a kapu kinyílik, a kis vörös kutya elhallgat és félreforditott fejjel, nyitva felejtett szájjal szemügyre vesz. Viszont esze ágában sincs félreállni az utamból. Óvatosan átlépem öt, de a szemem nem veszem le róla, illetve ... abban a pillanatban, amikor nem nézek rá elkapja a nadrágom szárát és a lépcsőig el sem engedi, addig vonszoltatja magát, „szánkózik". De a lépcső már népi tetszik neki (vagy a lifthez szokott, vagy ölben viszik őt fel), elereszti a nadrágomat és... elneveti magát. Csilingelő nevetésüket (nyilván a gazdája, az első emeleten lakó hölgy is vele nevet) még a második emeleten is hallom. Zs. NAGY LAJOS bántja egyesek fülét, mert vad szavunknak — akár melléknév, akár főnév — igen sok a jelentése, s ezek egy része meglehetősen távol áll attól a jelentéstől, amelyben az étellel kapcsolatosan használjuk. (Gondoljunk csak arra, hogy a vad jelenthet vad embert is, s melléknévként ilyen jelentései is vannak: erőszakos, szilaj, félelmetes, a megszokottól szertelenül elütő stb.). Mindez azonban nem ok arra, hogy az étlapra ne írhassuk a vadétel szót, ott az semmiképpen sem félreérthető. Természetesen a vadhúsok, vadpecsenyék, vadpástétomok megjelölés is jó. Szépirodalmi szövegben olvastam mézes vagy cukros satókban ázó süteményekről. Vajon mi is az a sató, és helyes-e ez így? Valójában nem egészben helyes, mert a mai magyar nyelvhasználat csak a sodó elnevezésű mártást ismeri. A szó francia eredetű, franciául chaudeau-nak írják, és sodónak ejtik. Jelentése: sült tésztához való, melegen tálalt mártás, amely úgy készül, hogy tojássárgáját kikevernek, ezt tejjel vagy borral föleresztik és felfözik. Történeti-etimológiai szótárunk azonban közöl a múlt század közepén keletkezett sadó és sató alakváltozatot is, azzal a megjegyzéssel, hogy ezek a német nyelv közvetítésével kerültek a magyarba. Jobb, ha ezeket a ma már elavultnak tekinthető alakváltozatokat nem használjuk, már csak azért sem, mert a sató a kastély jelentésű francia cháteau szónak a fonetikus átírása is lehet. MAYER JUDIT 11
