A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-18 / 34. szám
VAJKAI MIKLÓS KARCOLATOK Mi munkások, akik már annyi éven át egymás mellett dolgozunk: testvériesen viseltetünk egymás iránt. Sőt A testvér csak testvér. A testvér mellőzhető. Ha megérdemli: elfeledhető. Ám, ha valakinek van egy jó munkatársa, az alfája és ómegája az ember életének. Itt van például Sanyi bácsi. Te aztán jól ismered őt. Ha nem dolgoztál is vele annyi esztendőt mint én, azért jó! ismerheted. Amikor elkezdett öregedni, hét mH mondjak, az igazságnál akarok maradni. Azt mondtam neki: — Jól van, maga régen tudta, hogy mit akar. És miért Régen a maga kezének itt nem volt másolata. De most meg ugyancsak nincs, mert ez a kéz már nem a régi. Azt lesi, hogy hátrálhatna meg a munka elől. Én a maga helyében restellném magamat. Meg attól tartanék, hogy egyedül maradok, mint az ujjam. — És ő? — Sanyi bácsi? Sz Ferenc került mellém. Korábban a mesterem volt. Most a segédem. Jó, ezt csak úgy mondom. Megértjük egymást. Majdnem húsz éve dolgozom itt. Ismerjük egymást A segédem. Mert nekem jobban fekszik ez a munka. A kezem alá dolgozik. így jobb. Mondom Sz. Ferencnek: — Feri bácsi, beteg az asszony. Nagyon beteg szegény. Az állapota aggaszt... Ő meg: — Tudom... — mondja. — Más is így van ezzel. . . A hegesztéshez készülődöm. Nézem az arcát És látom, hogy nem érzi át a helyzetemet. Nem érzi azt, amit én érzek. Korábban azon tűnődtem, hogy elhagyom ezt a nőt. Elmegyek idegen országba dolgozni, és itt hagyom a kölykökkel együtt Úgy gondoltam: csúnyán becsapott. Mert tapasztaltabb volt, mintán. Meg:öregebb volt mint én. Meg minden. Aztán váratlanul jött ez a csúnya betegsége. Én meg munkából haza. kórházból haza. Munkából és megint a kórházból. A gyerekek meg itt: a két kicsi! És főzni kell rájuk, mosni kell rájuk. Beszélgetni kell velük, játszani kell velük. Korábban azon rágódtam, hogy kivel és mikor csaljam őt meg. Hol maradjak el éjfélig. Hajnalig. De most, hogy ily szerencsétlenül járt, arra eszméltem, hogy ostoba voltam, zöldfülű. Szamár... Erre ébredtem rá. Itt vagyok. Rajtam a roppant teher. És van, hogy úgy érzem, azt érzem... hogy három perc, és megfulladok... hogy nem bírom tovább, hogy már ölni kéne... talán magamat is... — Tudom... — mondja erre ő. Nézem az ábrázatát Arra gondolok, dehát már ennyi éve dolgozunk együtt, és eddig mindig úgy hittem, hogy úgy vagyunk itt mint a testvérek, és most mégsem érzi át. dehogy érzi át a helyzetemet. Nem szólok neki. Sohasem szólok neki. Nem érti, nem érzi, jó: ő — innen, én pedig odaátról szemlélem ugyanazt. Néhány nappal ezelőtt aztán Sz. Ferenc feleségét kórházban szállították. Rosszul lett, a mentőautót hívták. Arra gondoltam, látod, ennyire esendő az ember. Arra gondoltam, hogy a sors kegyes volt hozzám, most már Feri bácsi is megtudja miféle helyzetbe sodródtam. Azt mondja: — Ferkó! Ferkó! — ő tegez engem. Én magázom. Mondta, hogy tegezzem, de én már így szoktam meg. Jobb nem változtatni rajta. — Ferkó, Ferkó! Éjjel csak forgolódom az ágyban, a mennyezetet bámulom, és csak forgolódom, nem tudok mit kezdeni magammal. .. Hogy őt elvitték... És tudod, hogy nem a testi szerelem miatt van ez... Mert arra mindig találtam bárhol lehetőséget, de nincs itt az asszony, és csak fekszem, és azt mondogatom: „Nincs itt nincs itt nincs Nézem az ábrázatát, hogy megtörte őt az asszony hiánya. Kiáll a szerelőcsarnok elé, és bömböl. Nem sírás ez, zokogás: bömböl, úgy bömböl, mint aki elveszítette az eszét Meghalt Pé Pál. Palkó első feleségétől néhány éve elvált Elvett egy másik nőt Akinek úgyszintén csak fél lába volt De két esztendeje meghalt az asszony. Pali egy ideig még tartotta magát. Aztán inni kezdett. Az utóbbi hónapokban mindig részeg volt A munkahelyén heteket, máskor pedig hónapokat hiányzott. Ha betért a műhelybe, a pénztárcájában mindig volt kétezer korona. — Sok pénze van... — Pedig iszik... — Még van pénze... Amikor mester voltam, ő kapta tőlem a legtöbb prémiumot... Őt láttam el leginkább anyagiakkal... És nem azért, mert olyan jól dolgozott dehogy. Arra gondoltam, két gyerekre fizet tartásdíjat, legyen miből megélnie. Ne rongyolódjon le teljesen. De most már vége... — Vége, annyi bizonyos... Aztán ezen a nyáron bejött bebicegett a rossz lábán. Mondjuk: — Helló, Palkó? Mi újság, Palkó? De nem válaszolt — Csak nincs baj. Pali? Amint mindig is nézni szokott Nyersen, haragosan. Sohasem tudott emberséges lenni. Nem szólt semmit Úgy távozott el. Sz Ferenc pedig ezt mondta: — Lefogadom, hogy nincs pénze. Hát ismertük őt Olyanok vagyunk itt. mint a testvérek. A nézéséből is lehetett olvasni. Meg olyanok vagyunk mi itt, hogy a legkisebb zsebláznál is segítjük egymást. Többé nem láttuk. Meghalt Az ö titka, hogy véletlen volt, vagy tudatos a halála. S ezt is magával vitte. Sz. Ferenc mondana valamit Palkóról. Én megszakítom. — Ne folytassa. Tudom, hogy mit akar mondani. Alighanem azt, hogy maga mégis az adósa maradt. — Adósa? Palinak? Éppen ellenkezőleg. Úgy halt meg, hogy sohasem tudott semmit viszonozni abból, amit én nyújtottam neki. Úgy halt meg, hogy mindörökre az adósom maradt. Hányszor vontam meg másoktól a fizut csakhogy neki többet adhassak, nehogy éhen pusztuljon, hányszor jött utánam, hogy ez kéne, Ferenc, az kéne Ferenc, jött az udvaromra és vitt, jött az udvaromra és szétnézett és vitt... Elment És most már semmit sem viszonozhat... EMBERI SORSOK SZÉTOSZTOGATOTT SZERETET ... Amott följebb, ahol véget ér az út! mutatja a hurkaujjú kéz. — De azt ajánlom, hogy ne soká zavarja, mert mániás teremtés. Amúgy rendes aszszony, nekem nem ártott, de akárki gyereke, örege, bárki kutyája, macskája, egyszóval mindenki akit elűznek otthonról, oda húzódik az ő portájára. Hát mondja meg: nem mániás? Ki hallott már ilyet? Süppedt ház a Magas-Tátra lábánál elterülő falvak egyikében, a domboldalnak futó utcácska. Roskadt pajta dől a kajla kerítésnek, mögötte veteményes, szalad a hegynek. Gizella asszony — akiről útbaigazítóm úgy tartja, hogy mániás, hellyel kínál az egyik konyhaszéken. Egyszerű szavakkal, őszintén beszél önmagáról. — Késmárkon születtem 1915-ben. Az édesapám iparosember volt, aki mindig meg tudta fogni a munka végét. Az édesanyám korán meghalt, én alig emlékszem rá, még egészen gyerek voltam. Alig fél évvel később apám új asszonyt hozott. Mint mondta, nem maradhatunk anya nélkül a húgommal. Ezt a mai fejemmel már megértem, de akkor nagyon haragudtam. Talán azért is, mert a mostohám nem szeretett engem. Lehet, hogy ebben nekem is részem volt, mert nem tudtam aiázkodni, nem tűrtem, ha ütöttek. A múló évek során a dolog odáig fajult, hogy tizenöt éves sem voltam még, amikor cselédnek szegődtem. Szerencsére, már gyerekfejjel emberésszel gondolkodtam. így nemcsak a négy elemim van meg; hanem a följebbvaló osztályok is. Egyébként kosztért, lakhatásért és igazán kis fizetésért álltam cselédnek. Egy patikuscsaládnál dolgoztam, ahol mosogatni kellett, zöldséget pucolni, padlót fényesíteni, persze lábbal, nem géppel... Jó erős lány voltam, úgyhogy olykor a ház körül is végeztem munkát. Később a tátrai szállodák egyikébe kerültem takarítónőnek. Ott is annyi munkám volt, hogy a derekam majd beleszakadt. De legalább vidám emberek gyűltek ott össze, ha elkaptam egy-eQy szót a beszélgetéseikből, akkor legalább megtudtam, mi újság a nagyvilágban. • — A háború után építkezéseken dolgoztam. Maltert hordtam, betont kevertem, falaztam, cserepet raktam. Nehéz munka volt, de viszonylag jól megfizették. Ekkoriban ismerkedtem meg a férjemmel, aki eredetileg zenész volt, de a háború után szintén az építőiparban helyezkedett el. Akkoriban bizony mindenkinek nehezebb volt, élt, ki miből tudott... A szomszédunkban egy férfi lakott, akinek meghalt a felesége, és ő nem tudott mit kezdeni a félárván maradt három gyerekkel. Megbeszéltük a férjemmel, hogy segítünk neki a gyereknevelésben. Megfőztem a gyerekeknek, néha mostam, vasaltam is rájuk. Egy idő múltán az apjuk inni kezdett; előfordult, hogy hetente többször is részegen jött haza, és ilyenkor mindig nálunk aludtak a gyerekek. Többnyire a földön ágyaztam meg nekik, hiszen nekünk sem volt annyi helyünk, de legalább szem előtt voltak, s nekik sem kellett félniük apjuk gorombaságaitól. Közben én is háromszor teherbe estem. de az első gyerekünk, egy kislány másfél évesen meghalt; a másik két gyereket pedig ki sem tudtam hordani. Ez nagyon fájt, mert mindig is kedveltem a gyerekeket, de mit csináljak, ha az ég nem adta, hogy a három közül legalább egy megmaradjon ... Nem volt egyéb választásom, mint az, hogy a mások gyerekeit szeressem úgy, mint a sajátjaimat. Lehet, onnan ered a gyerekszeretetem, hogy magam is majdnem árva voltam. hiába élt az apám. • — Amikor a férjem ismét zenész lett, megbízhatóan keresett. De kellett is a pénz a gyerekekre, mert akkoriban már nyolc idegen gyereket neveltem. Befogadni befogadtam akit csak lehetett; elküldeni viszont senkit el nem küldtem, egyszerűen nem vitt rá a lélek. Közben én is beálltam újra takarítónőnek, hogy könnyebben tudjuk beosztani a pénzt. Akkor bizony még nem tudtam, hogy hamarosan én is épp olyan elesett leszek, mint az általam befogadottak. Hogy miért? Mert szinte egyik hónapról á másikra meghalt a férjem. Rákban. Amikor magamra maradtam, a takarítást „csak" másodállásban vállaltam, főállásban a közeli járásszékhelyen gyári munkásnö lettem. Mindig nehéz munkát vállaltam, mert azt jobban fizették. A gyerekeket azonban ekkor is magam mellett tartottam. Sőt! Két további kisfiút is befogadtam. A környéken akadtak, akik azzal csúfoltak, hogy szociális otthont nyitottam, nyilván jó pénzért!... Ezt bizony sokszor kellett hallanom, de nem bántott különösebben, mert sohasem adtam a szóbeszédre. Én inkább azzal törődtem, hogy amit lehet megadjak kisebb-nagyobb védenceimnek. Igyekeztem, hogy a zöldséget a ház mögötti kert teremje meg; és baromfink is volt mindig, hiszen elélt a füvön. A közeli erdőkbe is kijártam gombát, szamócát, áfonyát szedni. És még szerencse, hogy valaha a kőműveseknél dolgoztam, mert így legalább nem kellett kétségbeesnem, amikor reparálásra szorult a ház ... Amikor a gyerekek megnőttek, és kiröppentek innen, akkor helyettük mindig újabbakat vettem magam mellé. • — Most, hogy már valóban idősebb vagyok és kevesebbet tudok talpalni, csak két gyerek van nálam, de ök kicsit hibásak. Sok türelem kell hozzájuk. És velünk lakik egy hetvenkilenc éves asszony is, aki hat éve került hozzám. Súlyos beteg volt, nem akadt aki ápolja; nekem viszont egyszerűbb volt magamhoz venni, semmint naponta többször is lejárni hozzá ... Higgye el, sok mindent tapasztaltam az életben. Megtanultam, melyik gyerekkel, melyik felnőttel miként kell bánni. Kivel a szép szó, kivel az erély használt. Mindenkihez más-más utat kellett, és kell keresni. Neveltem olyanokat is, akik csak lassan szoktak a jó szóhoz, de kezet én nem emeltem egyikre se. És az sem jutott nagyon az eszembe, hogy másként is lehetne élni. Segíteni akartam, és embert nevelni mindenkiből, aki mellettem nőtt fel. Cserébe nem akartam semmit, csak a gyerekszeretetet. Nem éreztem én áldozatnak egyetlen napomat sem, belülről jött amit tettem. Ma úgy érzem, nemcsak adtam, hanem kaptam is. Nem várok egyiktől sem különösebb hálát, de örülök, ha meglátogatnak, ha megmutatják az unokákat, ha most ök kérdezik tőlem: segítségemre lehetnek-e valamiben ?!... Sok gyereket nevelt fel Gizella aszszony. Mostanában — mint mondja — „bolondozik" a szive és egyre több a baja a lábával. A türelme, a nyugalma, a szelíd derűje azonban ma is a régi. Talán épp azért, mert önzetlen jósággal, önmagából cseppenként szétosztogatta azt, amit ember- és családszeretetnek mondunk. Ez is lehet egy élet értelme. (mik) 19
