A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-28 / 31. szám
— Mosolyogni csak akkor tud az ember, fiam, ha teljesen megnyugszik, az meg csak akkor következik be, ha újra otthon látlak az asztal mellett, amint poharazgatsz apáddal. — Arra nem kell sokáig várni, édesanyám. A jövő hét végén hazaugrom, jó? — Egyelőre ne nagyon ugrabugrálj, mert könnyen megbuggyanhat a behegedt sebed — intette Tóthné a fiát. — Haza várunk, csak gyere mielőbb! Percekig szótlanul fürkészték egymás arcát. — Édesapa hogy van? — kérdezte András sokára. — Csakis jól, igaz?... Erős, egészséges, mint a vas, elnyűhetetlen, hál' istennek. — Hát nem is tudom... — hajtotta le a fejét Tóthné. — Az utóbbi napok mintha megviselték volna. Aggódott. A rossz álmaira hivatkozott. Nagy, zavaros vizeket látott, meg károgó varjakat hallott, meg égő csipkebokrot, melyben a Sajó kutyán nyüszített segélykérőn ... Nagyon aggódott, de nem maga miatt, fiam ... — Ne szóljon neki az esetről, édesanyám ... A veszély már elmúlt, kár lenne feleslegesen felizgatni. Találjon ki valami elfogadható indokot. Ugye megteszi, édesanyám? Tóth Bálintné zavartan sütötte le a szemét. — Nem tudok én hazudni apádnak, fiam — felelte. — Soha nem tudtam titkot tartani előtte. Ha nem az igazságot mondanám el neki, nem mernék a szemébe nézni. — Ahogy gondolja, édesanyám — mondta András belenyugodva. — Azért ne túlozza el az esetet, jó? Tóthné megkönnyebbülten bólintott. — Gyönyörű zöldpaprikát hoztam, szép és jó a termés ... — Az áprilisi nagy szélvihar nem cibálta szét a fóliasátrakat? — Nem hál' istennek — felelte Tóthné sóhajtva. — Szerencsére mire hozzánk ért, megszelídült... Láttuk a televízióban, hogy milyen pusztítást végzett, amerre elvonult. Erről-arról elbeszélgettek még vagy fél óráig, aztán Tóthné homlokon csókolta Andrást, majd egy ötszázast nyomott a markába és elment. A kórterem ajtajából Etelka mosolyogva intett búcsút. Milyen jó, ha valakit számon tartanak és szeretnek, gondolta magában András elérzékenyülve, amiért egy pillahatra el is szégyellte magát. Azért mégis csak szép az élet! Varga Pál a hét elején behozta András világosszürke öltönyét, hozott inget, alsónadrágot meg zoknit is. — Hát csak igyekezz haza, sógor, aztán majd koccintunk a szabadulásodra — mondta. — Remélem, nem vág földhöz az ital a hosszú kihagyás után ...!? — Úgy beszélsz, mintha élnék-halnék az italért. Nagy szemet meresztett az óriástermetű Varga Pál. — Mit műveltek itt veled, sógorkám?... Már a viccet sem érted meg ?... Megártott a sok szérum, amit belédfecskendeztek ? — Lehet, hogy kissé az agyamra ment. — Szegénykém — ingatta a fejét csücsöritve és sajnálkozva a sógor. — Szerdán eljöjjek elibéd ? — Gondolod, hogy a tájékozódó képességemet is elveszítettem? — Nem nehéz feltételezni, ha rádnéz az ember — mondta Varga vigyorogva, de már iszkolt is elfele, mert András a párnát akarta utána dobni. Szerdán a nagyvizit után kiírták Tóth Andrást. Kezébe nyomtak egy nagy borítékot azzal a megjegyzéssel, hogy jelentkezzen vele az üzemi orvosánál, azzal útjára bocsájtották. — Folytatjuk — Közel négy évtizedes költői pálya áll Ozsvald Árpád mögött. Az 1954-ben megjelent Három fiatal költő című antológiában mutatkozott be, s azóta nyolc önálló verseskötete jelent meg — ebből kettő válogatás. E költői pálya folyamatosnak tekinthető, még akkor is, ha találunk benne, vagy rajta néhány „átmeneti válságot", amiként azt Turczel Lajos is megállapította. Az ilyen válságjelek' krizisek — úgy tűnik — a mi irodalmunkban törvényszerűek, s szinte valahány költőnk életművében fellelhetők. Ezzel kapcsolatban, megítélésem szerint az az egyetlen kérdés, hogy az adott költő képes-e megküzdeni e belső alkotói válsággal, s hogy annak milyen az életmű viszonylatában az eredménye? Ozsvald Árpád esetében — Turczel Lajos megfogalmazásában e válság oka elsősorban „a költő sajátos élményvilágának viszonylagos kimerülése, a régi paraszti életforma felbomlása." Turczelnek ezt a felismerését Tözsér Árpád részben továbbfejleszti, részben módosítja, amikor azt Írja, hogy a jelzett életforma felbomlása „maga is lehetne a költészet tárgya, nem csak úgy, mint a valóság »objektív dialektikája«, hanem úgy is, mint a szubjektum átértékelődésének, ellentmondásainak a képe." Kérdezhetnék miért a válságjelek felmutatásával kezdtem az ozsvaldi költészet megközelítését, amikor eredeti célom e költészetben jelenlévő valóságkép, otthontudat megkeresése és megmutatása ?! A kérdésre a válasz igencsak egyszerű: Ozsvald költészetének valóságképe e törésvonal kétoldalán húzódik végig. Közhelynek számit, de kikerülhetetlen, hogy Ozsvald Árpád elindítója is a falu, amely „lyukas cipőben, csengő nélkül” bocsájtotta öt útjára a „szegénység örökös átkával." Innen hozza magával a kamaszként megélt háború képeit: „Menekültünk két sovány, éhes / tinóval, nyit a rossz szekér / s belénk vágta fagyfogát a tél." És: „nem tudták merre visz az út." Ozsvald Árpád költészetének egyik — válságon inneni vonulatának — meghatározó és elhatározó élménye ez a „menekülés", amely a későbbiek során a befelé szemlélődő, elégikus hangulatú versek sorát hozta. A másik, ezzel szorosan összefüggő, ettől elválaszthatatlan élmény, amiként azt Tözsér is leírta, a „védtelenség". Tehát: menekülés és védtelenség! Volt időszak, amikor Ozsvaldot a falu költőjének nevezte a kritika, s ezt verseinek „egyszerűségével" is próbálta magyarázni és bizonyítani. Én úgy találom, hogy Ozsvaldban nem az akkori táj, hanem e táj — s vele együtt az otthon — emléke van jelen; viszszatérései ahhoz a „második" valósághoz ezért (esznek — lehetnek — állóképek. (Falun szebb a tél). Verseken át — A legkisebb legénytől A vén huszárig —■ sorolhatók a példák. Az ilyen versek helyzetet, történelmet rögzítenek. Azt hiszem, Ozsvald Árpád ezzel a belső otthon- és tájélménnyel azonosult, s ebből következett a sokat emlegetett „egyszerűsége", ami látszat inkább, hiszen — amiként azt Koncsol László is kimutatta — „Ozsvald nem egyszerű, nem könnyű költő." Korai munkáiban e látható egyszerűség — én inkább közvetlenséget mondanék — Ozsvaldot megóvta az ötvenes években divatos fényes ürességek leírásától. Fábry Zoltán Ozsvald esetében is hihetetlenül pontosan értékelt, amikor a fiatal költő első verseiről szólt: „Ozsvald az igazi lírikus ösztönösségével takarékoskodik a politikai jelszavak beiktatásával és így természetszerűen ritkábban esik a sematizmus hibájába, az üres plakátszerüségbe." Ugyanakkor Fábry arra is figyelmeztetett már, hogy Ozsvald „Egyszerűsége ma még magával ragadó, de épp itt fenyegeti a veszély: az egyhúrúság és modorosság." Abban az időben — úgy tűnik fel előttem — maga a költő is vállalta ezt az „egyszerűségbe" összesüritett szerepet. A legkisebb legény lényege az azonosulás a népmesehőssel, „népét cserben sohse hagyta", aki „ha elnyerte is a fél országot / akkor is csak haza vágyott." De hol, merre volt —van — ez az otthon, ez a haza? A versekben leginkább csak a fogalmak szintjén, de a fogalmak némelyike mégis metaforává, jelképpé emelkedik. Ilyenek a Csordakút, a Szőlőkarók a Jegenyék — verscímek, a táj, s az otthon tartományai együtt és külön-külön is. Történéseket, történelmet, sorsokat fednek, vagy emelnek ki múltunk mélységeiből, s tesznek láthatóvá. Az ebből a korszakból való versek közül különösen fontosnak érzem a Madarak köszöntnek című költeményt. A korábban már említett „védtelenségen" és „kiszolgáltatottságon" túl azt hiszem itt tudatosul Ozsvaldban — s ilyetén költészetében is — az egykori otthon elvesztése. Mintha itt és ekkor vált volna a „legkisebb fiú" felnőtt férfivé, végleg magányossá, akinek a gyermekkorból csupán a belső táj és annak emléke, mítosza maradt meg: Mint mesebeli pásztor bűvös igéjét / elvesztetted a mezítlábas legénykét", s ebből következett az a köztes helyzet^zéletnek valamiféle szükségállapota, ami azidöben a faluról városba szakadt értelmiségiekre általában is jellemző volt. Ozsvald megfogalmazásában „Lármás nagyvárosok fiukká sose fogadnak / paraszttűzhelyek mellett ismerős régi vendég / maradsz csak ... nyugtod sose találod." A „seholsincs otthon" kettőssége perifériahelyzetet teremt, s már-már hasadtságot jelez. (Meditáció). A periféria-helyzet azonban az abból való kijutást is provokálja; a társkeresést, a fogódzót. E keresés versbéli lenyomatai a Szélkiáltó, de méginkább a Kép és keret. A Szabó Gyula metszetei ihlette versben a valahová tartozás, a kötődés is jelen van — éppen a társkeresés, a rokonszellem, vagy annak hite révén. Ezt a témát folytatja tovább a Földközelben is: „csak úgy térünk meg, mint falusi házba / visszajáró, városba szakadt gyermek." Majd máshelyütt: „eszembe jut nagyapám, aki csak Lévát / látta Márton-napi vásárok révén." Amolyan programversnek is felfoghatnánk, ha nem mutatna túl ezen, pontosabban: a „földközelben" törvénye szerint. Ha Ozsvald költészetének — a korábban említett törésvonal túloldalán elhelyezkedő alkotásaiban az ötvenes évek valóságát keressük, kevés használható képet kapunk. Amiről beszél, az az elveszett otthon hiánya (Mese és valóság). Hova jutott a költő? Ide: „Emlékgyöngyeim szétperegtek / virágos bokrom letarolták / lámpám eloltom, minek égjen." S ezt folytatja a Méhek rendje: „Az ember is csak bújna otthonába / hegyes lécek mögé, hol komondor védi..." Ezután pedig már csak ez következhet: „A költő csak áll a kék-ezüst tájban / és nem akar emlékezni semmire." A kör a Laterna magica négy sorában zárul be: „Kiáltanám a nevemet / hogy ki vagyok, jaj elfeledtem / Három varjú fejem felett / azt károgja, holló lettem." Ftersze, ez is egyféle válasz a történelem kihívására — a semlegesítödés. a névhiány —; a varjú, a holló egyként fekete. Szükséges-é hát a névmegmutatás, amikor „A patak, az már nem is kérdez." Pedig az a patak, az otthoni, a kétszeri „ki vagy?-ra" akár válasz is lehetne. Ozsvald verseit olvasva gyakorta volt az az érzésem, hogy a költőben valamiféle beletörődés lakozik, hogy azt amit megélt s elhagyott „el kell temetni." Ugyanakkor mégis mindig ezen „eltemetett" mélységekből hoz fel valamit; szépséget, erőt — s ezek a legjobb versei. Általában az a tapasztalatom, költőink életművét végigolvasva, hogy az első, s elsődleges élmények versbefoglalása után egy tágabb horizont felé fordulnak, különösen a hatvanas évek közepétől — a modem irányzatok felé. Ozsvald Árpád ezzel szemben a már jelzett törésvonal ide eső oldalán nem ezt teszi. Ő visszafordul a mítoszok időmélyei felé. Ez az irányváltás sok szép és jó verset hoz, de Ozsvaldnak ez a második *— mindmáig tartó — alkotói korszaka a semleges zónában zajlik. Koncsol László alighanem az ilyen Ozsvald-versek kapcsán jutott el addig a megállapításig, hogy „a nem mindenki számára követhető, mitoszi és képzőművészeti ihletettségű Ozsvald-szövegeken túl... van még a költő verseinek egy másik, sajátosan ozsvaldi zártsága, hermetizmusa is__hogy van egy ozsvaldi rejtőzködés." Lehetséges, hogy ez a „hermetizmus" az elsődleges élményvilág feladását jelenti? Hogy a további építkezés — ama költői — lehetősége a másik oldalon maradt? Úgy érzem ez a részletekre érvényes csupán, de az egész ozsvaldi költészetre nem, mert olykor át-átivel egy-egy versépítmény szerkezete ezen a semleges — vagy rejtőzködő — zónán. Az olyan versek, mint Az árvaság kora, vagy A tékozló fiú, amelyben „éjjelente vad fojtó álmok gyötrik", s miként a Kövületben a süllyedő otthon metaforája a korhadó hid oszlopai, s mellettük a „hazai parasztok/ megkövesült lábnyomait látja" s tudja, ezt kellene átmenteni a jövendő időnek, az utánunk jövő nemzedékek számára: „az emberi sorsok széttört cserepeit." Egy másik versében ugyanez a motívum csendül fel erőteljes szépséggel: „mert minden ágbognak az az ősi rendje / ha jö az idő, vetkőzzék meztelenre." A Szekerek balladája, s még az azóta irt hasonló ivelésü versekben van jelen Ozsvald összegző szándéka, egyféle leltárkészítés a távolabbi és közelebbi valóságunkról, az ..ökörpaták vizetfakasztó/ ikerholdas tengerszemében." Legutolsó verseskötetének a címe: Valahol otthon. Tamási Áron sokat idézett mondata csillan fel e címben: egyféle sorsvállalás, közösségi tartás — az „otthon lenni" biztonsága. De van-é otthon, s milyen annak a minősége? Ozsvald Árpád költészetében ez az otthon, ez a szülőföld „pont nélkül lebeg a végtelenben", ahol „elfogy az ének" és „készül a sötétség." A „széthulló tájat" látva írja le: „Mit kérdezzünk önmagunktól?!" Valóban: mit? QÁL SÁNDOR 15
