A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-28 / 31. szám
rágyújt. Némi bűntudattal ment vissza a kórterembe. Nem szólt senkinek, csak hanyatt fekve bámulta a mennyezetet, mintha azzal akarta volna megnyugtatni a lelkiismeretét. Közben az ágyszomszédja fájdalmasan felnyögött. — Mi van magával, szomszéd? — Rettentően hasogat a fejemben ... — Szóljak valakinek? — Nem, nem muszáj, máskor is szokott fájni. .. Majd csak kiáll. Egy idő után nehézkesen felült az ágyában. András rápillantott: — Nem szűnik? — Már nem hasogat annyira ... — felelte a szomszéd, s szomorkásán nézett maga elé, majd meg Andrásra tekintett. — Mit akar magától az a büszke nöszemély? — Alighanem a hálálkodása hozza ide újra meg újra — feleltejAndrás, bár a gyakori hálálkodás kezd gyanússá válni. Valami más, ki tudja mi, rejtezhet a látogatásai mögött, gondolta, de erről nem szólt a szomszédjának. — Miatta kerültem ide — fűzte még hozzá magyarázatképpen. — Miatta lyukasztották ki a bőrét? — Igen ... — Most már értem ... — Hát maga ki miatt került-ide? — kérdezte meg András néhány perc múlva. LOVICSEK BÉLA 4 ••• A vécében rágyújtott. Mohón szívta mellre a füstöt. Jóformán félig sem szívta el a cigarettát, amikor megszédült. No, fene, ez meg micsoda? Megijedt. Nem tudta, hiszen nem próbálta még. hogy hosszabb kihagyás után minden cigarettás megszédül, ha újra — Egy vastagtörzsű nyárfa miatt... Nem akart kitérni előlem — jelentette ki kesernyés iróniával a szomszéd, névszerint Farkas Mihály. — Autó? — Motorkerék ... — Gyorsan hajtott? — Amennyi belefért ... — felelte Farkas. — Ha túlélem és szerencsésen kikerülök innen, minden évben május ötödikén egy csokor virágot helyezek el annak a nyárfának a tövében. — Az ember ritkán szokta betartani a nagy fogadkozásait — mondta András. — Édesanyámtól tudom, hogy amikor apám hazatért a fogságból megfogadta, hogy azt a napot minden évben megünnepli. És mi történt? Már az első évfordulóról is megfeledkezett. — Nem, nem, barátom — járt a keze a szomszédnak, mint az óra ingája. — Az ember nem felejtheti el a második születésnapját. Én annak a fának a tövében születtem meg másodszor... — Szeméből kicsordult egy könnycsepp és végiggördült az arcán. András megsajnálta. Szeretett volna valami szépet, jót és biztatót mondani neki, de egyetlen épkézláb gondolat sem ötlött eszébe. — Majd csak jóra fordul minden — nyögte ki végül. — Az ember mindig reménykedik — mondta Farkas mélyet sóhajtva. — Ha szerencsésen felépülök és kikerülök innen, nyomban keresek egy magamhoz való lányocskát, ha tudok... Az az igazság, hogy nekem sosem volt szerencsém a nőkhöz, kerültek, mint a leprást... Harmincegy éves vagyok, és még nem is éltem ... Szóval, ha kikerülök . . . addig élvezze az ember az életet, amíg lehet, nem igaz? A vacsorájához hozzá sem nyúlt. — Egyen szomszéd, kell az erő! — Nem kívánom ... Ha hozzáfognék, kifordulna a számból, akkor meg minek?... Ha nézem a mennyezetet, mintha bogarak futkároznának ott. pedig nincsenek, hogy is lehetnének ilyen gyönyörű kórházban? — Felnyújtotta a kezét, mintha a nemlétezö bogarakat akarná lesöpörni a mennyezetről, aztán a két karja fáradtan hullt vissza a takaróra, mintha elszállt volna belőle az élet. Farkas Mihály éjfél után két órakor rosszul lett. .. Tóth András felcsöngette az ügyeletes nővért. Jött is azonnal a lelkiismeretes, halkszavú, idősebb asszony. Megnézte a beteget, aztán elrohant. Sietve jött az éjszakás orvos, aki gyorsan intézkedett: Farkas Mihályt azonnal a műtőbe vitték. Volt nagy futkározás, aztán elcsendesedett a világ. Az idős nővér hajnali négykor hozta a szomorú hírt: Farkas Mihály nem élte túl a másodszori fejmütétet. — Az az igazság, hogy a fiatal is meghalhat, de a magamfajta öregnek meg kell halni, nincs mese — mondta a sarokban fekvő idős bácsi bölcselkedve. Sajnálta a harmincegy éves- fiatalembert: másképpen nem tudta kifejezni a részvétét. Tóth Andrást megrendítette az eset. Lám, lám, milyen könnyen meg lehet halni! A csúf halál állandóan itt ólálkodik a falak között, s kilesi. kivárja azt a pillanatot, hol, mikor és kit kaphat a karjai közé, aztán diadalittasan elrohan vele a túlvilágra. András döbbenten eszmélt rá, hogy tulajdonképpen őt is megsuhintotta a halál szele. Ha például annak a rúgós késnek a pengéje csak egy félarasznyival lejjebb szóródik a hátába, akkor talán éppen a mellében ketyegő kis műszert nyilallta volna meg ... A kórház falain kívül lót-fut az ember, dolgozik, eszik, iszik, szórakozik, szeretkezik, miközben eszébe sem ötlik, hogy vigyáznia kellene az egészségére. Itt, itt, benn a kórházban érzi igazán, hogy milyen óriási kincs az egészség, amit meg kell becsülni. Ismét Farkas Mihályra gondolt. A szerencsétlen fiatalembernek most már nem kell virágcsokrot vinni a vastagtörzsű nyárfa tövéhez. Neki kell most már a csokor meg a koszorú. Ki tudja van-e valakije, aki számontartja, hiszen az ittléte alatt senki sem látogatta meg. Hát ilyen, ennyi az élet: porból lettél, s porrá leszel. Egy-egy távozóval így múlnak el a nagy szerelmek, csalódások, küzdelmek, a gondok-bajok, örömök, a tervek és remények. Van értelme az Életnek nevezett valaminek? Annak ellenére, hogy az ablakon túl ragyogott a napsugár, a park üdezöld pázsitfüvén gyerekek hancúroztak, a lombok közt énekes madarak hangversenyeztek, Andrást keserű érzések hasogatták, kimondottan rossz volt a hangulata egész nap. Legszívesebben kirohant volna ebből a furcsa gondolatokat termő környezetből, egyelőre azonban maradnia kellett. Vajon meddig még? Tóth András szülei nyugtalankodtak: vajon mi lehet a fiukkal, hogy se nem ír, se nem jön? Eddig legalább havonta egyszer hazalátogatott, hogy elbeszélgessen, s aztán jól felpakolva visszautazzon á fővárosba. — Csak nem történt baja? — kérdezgették egymástól a szülök telve aggodalommal, majd meg egymást biztatták. — Etelka biztosan jelentkezne, ha valami történt volna Andrással. Ahogy teltek-múltak a napok, rossz sejtéseik egyre sűrűsödtek. Már ott tartottak, hogy egymás tekintetét is kerülték, mintha kimondatlan bűntudatot éreztek volna fiuk hosszú hallgatása miatt. Egymást biztató szavaik elfogytak, egyre hallgatagabbá váltak. A hét közepe táján lefekvés után Tóth Bálint sokáig forgolódott az ágyában: nem és nem tudott elaludni, pedig a konyhai falióra már az éjfélt is elkakukkolta. — Nem tudsz aludni, Bálint? — Nem ... Te sem? — Én sem ... — Erzsi! — szólalt meg Tóth Bálint hoszszabb hallgatás után. — A hét végén felpakolsz, buszra ülsz, és... — Egyet gondoltunk. Bálint. — Akkor jól van. — Csak nem tévedek el ? — Miért tévednél, nem először jársz Etelkáéknál. De ha mégis, van nyelved — zárta le a témát Tóth Bálint. A baloldalára fordult és rövidesen elaludt, Tóthné azonban még jó ideig sóhajtozott. Végül ö is elszenderült. András ugyancsak meglepődött, mikor szombaton délután az édesanyja Etelkával a nyomában belépett a kórterembe. Könnyes szemmel állt meg az ágya mellett a feketébe öltözött asszony, majd a fia fölé hajolt és homlokon csókolta. — Ne sírjon, édesanyám, nincs már semmi bajom, láthatja. Azt mondta a főorvos úr, hogy a jövő hét közepén hazamehetek — mondta András nyugtató szándékkal, mosolyogva. — Megírhattátok volna... — mondta Tóthné zsörtölődve, szemrehányóan. Az igazat megvallva, rosszabbra számított. Most, hogy maga előtt látta a fiát derűsen mosolyogni, elszállóban volt az aggodalma. — No, mosolyogjon már! — nyúlt András az anyja keze után és megszorította. — Nem illik a bánat a maga arcára ... 14
