A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-28 / 31. szám
'adí nad Dyjíben jén — jelenlétükkel őriznék azokat a berendezési tárgyakat — népi bútor, tárgyi emlékek — amelyeket időközönként be lehetne mutatni iskolásoknak, a múlt jó hagyományai iránt érdeklődőknek. De akadna itt helyiség a menyecskekórus, a citerazenekar számára is, no meg a hatalmas udvart is ki lehetne használni kisebb ünnepségek, folklórműsorok helyszínéül, s egy gépszín alatt helyet kap: hatnának a még fennmaradt földművelő eszközök, gépek, stb. Amikor aztán javasoltam a fentiekben is felsoroltakat a Csemadok alapszervezete tisztségviselőjének, az életuntán csak annyit mondott: „Majd ha egyszer jön utánam egy másik elnök, csinálja végig ezt az egészet, mi már megtettük a magunkét a faluért.. És hát hányszor lát az újságíró olyasmit, hogy az új ház alapjaiba „töltelékként" használják fel a kőből faragott, régi dátummal, névvel ellátott kapuboltot. Az ilyen hozzáállás, az ilyen érdektelenség — akár nemzetben, akár nemzetiségben gondolkodva — csöndes „önromboláshoz" vezet. De jó lenne, ha nem fájna a csehszlovákiai magyar nézelődő szíve akkor, amikor történetesen a morva vidéket járja... De jó lenne azt mondani: igen ez a mi tájainkon is így van, meg tudjuk őrizni apáink, anyáink hagyatékát, a népi építészet emlékeit, a tárgyi hagyatékot. Én remélem, és bízom abban, hogy falugyűléseken, a Csemadok helyi szervezeteinek gyűlésein, összejövetelein, rendszeresen napirenden lesz az, amiről a fentiekben szó volt. S ha a gyűlés napirendi pontjai között — némelyik elöljáró jóvoltából — nem találtatik benne az említett téma, hát akkor azt az ott lévő embereknek, a kisközösségek tagjainak kell oda „beírniuk", s követelniük: igenis helyet kell adni az emlékőrző szándéknak, s azt később — tettekké formálni. KALITA GÁBOR A szerző felvételei 1. UM ÉS LOM Utcáinkban a minap lámpaoszlopokra erősített cédulák hirdették: lomtalanítás lesz. Az emberek két-három napon át hordták a pincékből. a családi házak padlásairól a sok fölöslegessé vált holmit. Gyűltek a kupacok a járdán, és mi, akik odahordtuk mindazt, ott beszélgettünk a rengeteg limlom mellett. A szemem közben már válogatta a sajátunkéból: mi az, amit talán még vissza lehetne terelni az ipari körforgásba ... Alig értem a gondolatsor végére, máris megkezdődött a gyűjtögetés, a cserebere. Egy farmernadrágos fiatalember például félholmikra vadászott, másvalaki az elektromos vezetékeket szerelte ki a kihajított gépekből. A nagy turkálás eredményeképpen végül minden még jobban összekeveredett, de jó volt látni, hogy ami még valakinek használható, az gazdára lel ... Mindezt csak azért említem, mert az utóbbi időben feltűnően gazdag publicisztikai irodalma van a szemétnek, illetve a népgazdaságilag rendkívül fontos hulladékgyűjtésnek. Valószínűleg azért, mert sok a meddő hulladék, több mint valaha; s ahhoz sem kell különösebb jóstehetség, hogy valaki megállapítsa: a továbbiakban még több lesz, így hát tenni kell ellene, illetve cselekedni az újrahasznosítás érdekében. Olyasféle természetes haszon ez, mint ahogyan a vendéglők is eladják ételmaradékukat a sertéshizlaldáknak, vagy a széntelepek az egyébként eladhatatlan porszemet a meleget és fényt adó hőerőműveknek. Egyébként az, hogy egyre több a szemét, a hulladék, az nyilván azzal függ össze, hogy akarva-akaratlanul, de egyre többet termelünk az ilyesmiből. Részint gyári hulladékot, részint háztartási szemetet. Ez utóbbit például azért, mert egyre kevésbé becsüljük meg a kenyeret és az egyéb élelmiszerféléket, hamarabb kopottnak tekintjük holminkat, vagyis könnyű szívvel szemétté nyilvánítjuk azt is, ami hajdanán bizony nem volt szemét. Sajnos, jelentős „szeméttermelö” helynek számít a köztér is. A köztisztasági vállalatok dolgozói a megmondhatói, hogy milyen hányavetien szemetelünk az utcán. Pedig egy ország, egy város vagy egy falu kulturáltságáról talán mindennél beszédesebben az utcák és a terek rendje árulkodik. Ne szépítsük a tényt: köztereinken bizony csúfosan sok a hulladék. És aki szeret kirándulni, tudja: ha a természet háborítatlan nyugalmáért és a madárfüttyért keresi föl az erdőt, egyhamar megütközik, mekkora halom szemetet talál mindenfelé. Joggal van tehát egyre gazdagabb irodalma a szemétnek, hiszen az ellene folytatott harc mind erkölcsi, mind egészségügyi szempontból fontos; a hulladékgyűjtés pedig gazdasági tekintetben is közügy. Ma már az is nyilvánvaló, hogy az eddigieknél határozottabban kell kezelni a hulladékhasznosító létesítmények telepítési és beruházási kérdéseit. Annál is inkább, mert még a közelmúltban is — a hulladékkezelést illetően — jobbára az olcsó és halogató megoldásokat választottuk. Az utóbbi években — a hulladékártalmatlanítás megoldásának huszonnegyedik órája felé közeledve — kiderült, hogy végső soron az a drága, ami olcsó! Nemcsak azért, mert a sok kicsi sokra megy, hanem azért is, mert egyre jobban ismerjük a környezetszennyezés vészjósló jeleit. E tekintetben is itt lenne hát az ideje a rendteremtésnek, a felelősségtudat elmélyítésének. Sőt! A hulladékhasznosítás jól bevált külföldi példái bizonyítják, hogy tanulnunk sem ártana azoktól, akik ebben — pontosabban: ebben is — előttünk járnak. 2. FAGYI A fagylaltozókban egyre lehengerlöbb az adriai hullám. A jugoszláv fagyinak egyre különbözőbb színei és ízei tűnnek föl. így aztán van, akit az áfonya, másokat a mogyorós, vagy akár a banánfagylalt hoz izgalomba. Ilyenkor, a nyár kellős közepén tódul is a nép az egyre inkább szaporodó fagylaltosokhoz. Ez is jelzi, hogy kapós a hideg „nyalat". Jómagam ugyan ritkán élek fagylalttal, mégsem tudok örülni ennek a jelenségnek. Nem tudok, mert ennek a tégelyekben és tölcsérekben kapható édességeknek a minősége bizony meg sem közelíti a hagyományos módon készült fagylaltokét. Aki már járt Jugoszláviában, netán olasz honban, nyilván egyetért velem abban, hogy ezek a nálunk készült, de idegen receptre hivatkozó fagyik nem az ottani mesterek keze nyomát viselik. Legföljebb a gépek születtek az Adriai-tengerrel büszkélkedő országokban. Ennek a csalafintaságnak tudható be, hogy a nálunk kapható — mondjuk — citromosként kínált fagylalt sosem látott citromot. Az eperben hiába keresnénk a gyümölcs varázslatos izét, a málnában a finom gyümölcsdarabkákat, mint ahogy a csokoládéfagylaltban sem találjuk a csokidara egyetlen szemcséjét sem. Ennek nyilvánvaló oka pedig nem egyéb, mint az, hogy ezek az édességek szinte egytől egyig porból készültek. Az egyre inkább elharapódzó fagylalthullám vitézei jobbára festékkel, aromákkal operálnak, ezektől a mesterséges anyagoktól várják az igazinak mondott ízhatást. Tény, hogy az ilyen-olyan porok összekeveréséből készülhet ugyan fagylalt, annak ize bizonyos fokig hasonlíthat is az eredetire, de valójában sohasem éri el azt. A természetes ízeket, az eredeti anyagokat ugyanis nem lehet felülmúlni. Szinte akaratlanul adódik a kérdés: tájainkon vajon miért szorulfhatjtak a háttérbe gyermekkorom igazán jó, hagyományos fagylaltjai? Gondolom, elsősorban kényelmi okok miatt. A porokkal ugyanis kevesebb a baj, ráadásul kiadósabbak is, ami gyorsabban gyarapodó bevételt ígér. A fagytaltosüzlet személyzete a kiborított porhoz hozzáönti az előírt vizet, majd jól összekeveri a folyadékot, s máris fagyasztható az egész .. . Nem így áll a dolog a hagyományos fagyinál, ahol törődni kell az eredeti nyersanyagokkal: a tejjel, a tojással, a tejszínnek a szükséges gyümölcsök, vagy az abból készült kompotok beszerzésével s feldolgozásával. E többletfáradság jutalma viszont, hogy az így készült selymesen ízletes csemege százszor jobb az ilyen-olyan ízesítő porból kikevert társánál, és fogyasztója becsukott szemmel sem téveszti össze egyébbel. Sajnos, a gyakorlatban mégis a porok, a porhintök boldogulnak — a fagylaltkészítés eredeti, mondhatnám úgy is: ősi receptjeit alkalmazókkal szemben. Kár, mert a gasztronómiában — és ide sorolandó a fagylalt is — nincs fontosabb az eredeti íznél. A fagyialtos szakmában, szerintem minden egyéb ügyeskedésnek minősül. 3. GYERMEKKOR Egy tizenkét éves fiúval beszélgetek. Arról faggatom, hogy milyen a gyermekkora ? Elsőre nem érti a kérdést, hiszen ilyesmit nemigen szoktak kérdezni hatodikos-hetedikes legénykéktöl. Azután megrándítja a vállát, és mert valami szokatlant kérdeztem tőle, hát kezdi az időhúzást. Jómagam nem állom meg, hogy ne segítsek neki, s most azt próbálom megtudakolni tőle: vajon érdekes-e a gyermekkora, lesz-e amire majd örömmel fog visszaemlékezni?... Ő bólint, igaz, nem lelkesedve, és valami egészen meghökkentőt jelent ki: biztosan lesz, feltéve, ha nem hal meg, mielőtt felnőtt lenne. Ismerem a srácot, nem először említi a halált; még ha nem is olyan meggondolásból, mint ahogyan az rám, a félelmet már megismert felnőttre hat. Az is lehetséges, hogy a legényke válaszát gyermekneurózísnak mondaná a jól felkészült, a lélek országútjain magát járatosnak tartó szakemberek többsége. Én viszont, a társalgás hagyományos formáiban bízva, inkább megkérdezem a lurkót: miért gondol a halálra ? Ő szinte a felnőttek bölcsességével válaszol. Azért, mert lépten-nyomon azt hallja, hogy X. meg Y. túlerőltette magát, dohányzott, egészségtelenül táplálkozott, nem mozgott eleget, munkahelyének környezeti ártalmai révén leszázalékolták, sokat idegeskedett, mígnem infarktust kapott satöbbi. Úgy tűnik: felnőttek és gyerekek egyvalamiben megegyezünk. Éspedig abban, hogy passzív, riadt szemlélői vagyunk mások tragédiájának, ugyanakkor magunkat szinte sebezhetetlennek, mondhatnám gyilokállónak véljük. A valóságban azonban rengeteg a rizikófaktor, s közülük — sajnos — nemegy a gyermekkort is beárnyékolja. A felsorolást kezdhetem rögtön a leghétköznapibb észrevétellel: kevés manapság az olyan szülő, aki napról napra úrrá tud lenni a fáradságain. Viszont annál több az alkoholizáló szülő, a csonka család, a tévéhez kötődő szimpla élmény. A gyerekek mindemellett egyre többet hallanak a nitrátos vízről, a savas esőkről, decibelekről, fapusztulásról, élelmiszereink szennyezettségéről. Megüti a fülét, ha arról van szó, hogy egyre inkább eltűnnek a halak a patakokból; azt viszont a saját szemével is látja, olajréteg úszik a Kis-Dunán ... Talán mérnök szeretne lenni vagy hegedűművész, s közben azon tűnődik: miért lyukadt ki az ózonréteg ? Persze, akárcsak a felnőttek, a gyerekek is sok mindent kibírnak. Csak éppen egyre kevésbé olyanok, mint szeretnénk: hogy derűsek, készségesek, sebezhetetlenek legyenek. Ezért hát kétszeresen sem mindegy, hogy huszonéves szüleikkel önálló lakásban, avagy kénytelen-kelletlen a nagyszülőkkel közös fedél alatt laknak-e, barátságos-e a bölcsődei nővérke, milyen nyelven szól és egyáltalában szeretetteljes-e az óvónéni az óvodában, van-e a közelben anyanyelven oktató elemi iskola és toleráns-e az első tanító néni?... Szerintem azért érdemes számbavenni mindezt, mert a gyermekkor az életnek az az időszaka, amely alatt rengeteg érték kerülhet a felszínre; ám annál is több az olyan érték, amely kárba veszhet. A gyermekkor kiteljesedéséhez ezért nemcsak az anyagiak, hanem a társalgás is hozzátartozik. Például arról, vajon jó vagy rossz-e manapság gyermeknek lenni?! Igazán őszinte választ erre az ominózus kérdésre csupán tőlük: a körülöttünk felcseperedő gyerekektől kaphatunk. Na és a saját lelkiismeretűnktől. MIKLÓSI PÉTER 13
