A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-20 / 4. szám
koncentrációs táborban elpusztult nagyra - becsült iródiplomata arcélét villantja fel az a hat levél, melyet Sándor Lászlónak küldött. A levelek Straka írói és emberi portréját teszik számunkra teljesebbé. Rendkívül értékesek Sándor Lászlónak azok a közlései, melyek a kárpátaljai irodalmi és kulturális élet kérdéseivel függnek össze. Ezek között említeném az ungvári Munkás Újság szépirodalmi anyagával foglalkozó írását, valamint a kárpát-ukrajnai magyar irodalom és könyvkiadás negyven esztendejét bemutató tanulmányát. Ez utóbbiban nemcsak a magyar irodalom eredményeivel foglalkozik. hanem utal a két világháború közötti előzményekre is. Nevezetesen azok tevékenységére (Mácza János, Tamás Mihály, Iku Pál, Sáfáry László. N. Jaczkó Olga és mások), akik e tájakról származtak, munkásságukkal azonban a csehszlovákiai magyar irodalom első köztársaságbeli eredményeit gazdagították. Sándor László tömören, a fejlődés jellegzetességeit, ellentmondásait sem elhallgatva tárja elénk a kárpát-ukrajnai magyar nemzetiségi irodalom 1944—1984 közötti fejlődésének tényeit. Ezt a képet teszi teljesebbé az az írása is. melyben az 1918 és 1980 közötti magyar könyv- és lapkiadás tényeit, valamint a nyomdászat és könyvkereskedés kérdéseit vallatja ebben a térségben. A Hidak partok között cimú kötet, melyet a budapesti Gondolat Kiadó jelentetett meg. őszinte örömünkre szolgál, jelentős hozzájárulás múltunk, hagyományaink ismeretéhez. A kötet könyvészeti adatai ugyan nem árulkodnak arról, hogy a közös könyvkiadás számolt-e ezzel a kiadvánnyal, szeretnénk azonban remélni, hogy ez a hasznos és tartalmas tanulmánykötet mihamarabb (akár kereskedelmi úton is) eljut hozzánk. A kötet a maga cáfolhatatlan fényeivel erősít bennünket abban a meggyőződésben, hogy érdemes volt évtizedek munkájával a hidak értelmét erősíteni, azaz Kelet-Közép-Európa térségeiben csehek, szlovákok, ukránok és magyarok közös gondjaként a kölcsönös tisztelet és megbecsülés útját egyengetni, az együttélés küldetéses hitét — egy nemzedék áldozatos magatartásával is — erősíteni. FONOD ZOLTÁN és van iddogá/, s ha ezt a kettőt összezagyváljuk, akkor az eredmény: iddogal Csak az a baj. hogy igy mégsem tanácsos új szavakat képezni. Valaki óraművesnek nevezte az iparost, aki az órák javításával foglalkozik. Ha van aranyműves, miért ne lehetne óraműves ? Nos, az órásmester azért nem lehet óraműves, mert az óramű alapszó egy szerkezetet, kis gépezetet jelent, éppen azt, ami az órát is mozgatja (vagy pl. óraművel dolgozik az ún. mechanikus nyárs is). Az órákkal foglalkozó iparos tehát nem óraműves, hanem egyszerűen órás vagy órásmester. Mit tehetünk, hogy elkerüljük az ilyen és hasonló hibákat? Olvassunk sokat — jó. értékes irodalmat —. ismerjük meg jól. és használjuk tudatosan az anyanyelvűnket. MAYER JUDIT KOSÁRFONÁS ÉS SEPRŰKÉSZÍTÉS AZ IPOLY MENTÉN 2. A kelenyei mester hét-hét szélesebb pánttal kezdte a fonást. Ezek a pántok alul keresztezték egymást, s a kosár szilárd vázát képezték. A kosár fenekétől felfelé „megkeskenyftette“ (— keskenyebbre vágta) a pántokat, hogy közéjük tudja fonni a többit. Amikor megvolt a „hátyikosár" alja. felső részébe beleillesztette a „méretet“ (— hajlított fát, melynek hosszúsága a kosár felső részének felületével egyenlő). A „méret" egyben a pántokat is összefogta, hogy körrynyen és gyorsan menjen a fonás. A vastagabb pántok közé — alulról indulva — vékonyakat font. A munkát két vékony pánt „szembefonásával" kezdte. Fonás előtt ezeket mindig forró vízbe mártotta, hogy jobban hajoljanak, ne törjenek. Mikor a munkával félig elkészült, fentröl kivette a méretet, mert akkor a kosár „mán úgyis erössen áll". A fonás szegéllyel fejeződött be. A szélesebb pántokat két kosárformára hajlított fa közé helyezte. A pántok kiálló részét „kiskésveT vágta „szegély alá". Utána két oldalra hajlította azokat, s .Mecsúsztatta" őket a fonás alá. hogy „megfogják a két fát". Ennél a munkafolyamatnál használta még a „szegőkést", amelynek nincs éle. s amellyel a szegély alatt lehet „nyitni a tyukakot". Amikor a fonás befejeződött, Csáki István vasaló formájú vasszerszámmal (ezt maga készítette) .jxrmtta" a kosarat. Ez tulajdonképpen a pántok helyreütógetése. s azért végezte a mester, hogy egyik pánt se legyen „puhosahb" = domború bb) A háztartás régi kelléke a szakajtó is. Az Ipoly mentén ezt szalmából vagy lehántolt fűzfavesszőből fonták. A szakajtó errefelé hosszúkás vagy kerek alakú. A rozsszalmából készült szakajtókosarak alakja és nagysága különböző lehetett. A „negyedesbe" például — a mai adatközlések szerint — 14 liter bab, borsó vagy egyéb termék fért. Ezenkívül készítettek még „fikilás" szakajtót is. A Révai Nagy Lexikon szerint a szakajtó „hosszúkás vagy kerek kosár, melyben a kiszaggatott kenyértészta a sütés előtt megkel". Nevét tehát a szakajt igéből származtathatjuk, mert ez a szó a megkelesztett kenyértészta kiszedését is jelöli, s a tésztát régen valóban szakajtóba szakajtották. Manapság a szakajtó ezt a funkcióját legtöbb helyen szinte teljesen elveszítette, mivel kenyeret már alig-alig sütnek a házaknál. S bár a szakajtót még mindig szívesen használják, inkább csak gyümölcsöt babot, lisztet stb. tárolnak benne. Rozsszalmából az Ipoly mentén manapság már sehol sem fonnak szakajtót, mivel a megfelelő alapanyag beszerzése nehézséget okoz. A fonást azonban még sokan ismerik. Csáky János Kócsik (1915) kelenyei parasztember tízéves korában tanulta a mesterséget. Adatközlése alapján dolgoztam fel ennek munkafolyamatait. A házilag „csápot" (” csépelt) száraz rozsszalmáról először a „naggya sást" (— a rozsszalmát körülvevő száraz levél nagyobb részét) kellett eltávolítani. Ezt kézzel „szakajtották" le. A fonás másik fontos alapanyaga a fűzfavessző. A szükséges vesszőket három-négy részre kell hasítani. A széthasított pántokat a mester „kipucolta", letisztította. Ezt egyszerű késsel végezte. A „puha" vesszőket aztán meghegyezte. így kezdte a szakajtófonást Csáky János A fonásnak mindössze két fontosabb eszköze volt, mégpedig a „gyűrő“ és a „tőrük". A gyűrű tulajdonképpen egy 3 cm hosszúságú, ujjnyi vastagságú fémcső, de tehet csőszerű üveg, esetleg kemény bőrből is készülhet. A bőr a legjobb, mert az nem töri a szalmát. A török vasból készült hegyes szúrószerszám. Fonáskor ezzel „hyukakot lehetett szúrnyi" a szalmába. Csáky János fonás előtt annyi szalmaszálat húzott a gyűrűbe, hogy a „köteg szórót" (— szorult). A gyűrűbe húzott szalma végére először görcsöt, .csomót" vetett, s aztán e köré a csomó köré „kötötte" a szalmát. Közepes nagyságú szakajtónál ezt hétszer fonta körbe, s ez képezte a szakajtó alját. „fenekét". A gyűrűbe húzott szalmaköt egeket „vesszőpéntval" kötötte egymáshoz. A szalmában a törökkel lyukat csinált, s azon húzta át a kihegyezett vesszőt. A fenék befejezése után a szalmát „megtörte". és felfelé fonta, azaz elkészítette a szakajtó oldalát. Ilyenkor nagyon kellett vigyázni, a „somkot úgy köUött föl háznyi", hogy azok ne legyenek „ritkán". Közepes nagyságú szakajtónál a szalmakötegeket tizenhétszer fonta egymás fölé. Mikor a fonással elkészült, megcsinálta a szegélyt. Legtöbbször egyszerű szegélyt készített. Ettől díszesebb volt a „rozmaringszegély", melynek azonban a fonása is nagyobb odafigyelést igényelt. Csáky János szerint a szakajtó akkor volt jó. ha „kopogott", vagyis ha jó erősre volt fonva, és tartósan állt. A lakás, a parasztporta és az ólak tisztításának egyik eszközét, a seprűt szintén házilag készítették azelőtt. Sőt. ma is előfordul még az Ipoly menti falvakban is, hogy egyegy idősebb parasztember maga köti háztartása számára a seprűt. A különböző cserjék vesszőszálaiból régen szinte valamennyi gazda tudott seprűt kötni. Értették a cirokseprű készítésének módját is, ám az alapanyag hiánya következtében ez a mesterség egyre inkább háttérbe szorult. A vesszöseprű készítésének módját a tesmagi (Teámak) Mihály Ágoston (1909) mondta el. Szerinte az „udvari söprűnek" legjobb volt a vörös gyűrő" (— cserjefajta). A sötétvörös lombú. kékesfekete bogyótermésű cserje vesszeje „olyan piros, vékonyszáki, tartós vöt". Az egy méter hosszúságúra vágott vesszőket 6—7 cm átmérőjű „karikába" húzta. Mikor a karika megtelt vesszővel, beletette a fából készített nyelet, s a szálakat dróthuzallal vagy vesszőpánttal összekötötte A cserje szálait télen szedte, s ekkor került sor a kötésre is. A vörösgyűrűn kívül a szil-, a nyír- és a fűzfa vesszőiből is készítettek seprűket. A cirokseprű alapanyagát, a cirkot minden gazda magának termelte ki. Kelenyén a „kukorica köré" vetették a növényt. Szeptemberben. mikor megérett rajta a mag. sarlóval levágták, kévébe kötötték, majd otthon szárították. Szárítás után „lehúzták" a magját, s kezdődhetett a fonás. Tesmagon a cirkot fészekbe ültették. Egyegy fészekbe 5—6 magot dobtak, de csak három-négy szálat hagytak meg belőle, hogy azok aztán vastagabbra nőjenek. A cirokszálat itt késsel vágták le a tövénél, majd otthon; mikor megszáradt, „lehurcóták" a magját és a „levelit". A tesmagi Mihály Ágoston először összefűzött egy köteget. amelyben 5—6 szál volt. Ezután egybefont két kisebb köteget, majd négy ilyen nagyobból állította össze a seprűt. A köt egeket .jántval", fűzfavesszővel kötötte össze. Hogy a seprűben ezek szét ne .,tágojjonak" (— tágulnak), faszöggel fogatta őket át. Egy seprűbe csak egy faszöget tett, a szálakat pedig öt helyen fonta meg. Mihály Ágoston a következő eszközökkel dolgozott: éles késsel, „árvái", valamint ..pántcsinálóvar. A pántcsináló gömbölyű, mogyorófából készült eszköz volt. Az egyik végén három vagy négy részre, ék alakúra bevágta a fát, s ezzel hasította a fűzfaveszszőket. A kelenyei Csáky József (1904) a köt egekbe szedett cirokszálakat „törökvet" szúrta át, hogy köztük keresztülhúzhassa a fűzfaveszszőket. Ő a seprű nyelét is cirokból készítette. A háziipar kismesterei sajnos, lassan kihalnak. Velük együtt feledésbe merülnek a régi munkafolyamatok s azok szókincse is. Talán a gyűjtök még megmenthetnek valamit belőle CSÁKY KÁROLY (A szerző felvételei Csáki István kosárfonó előkészíti az anyagot
