A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-20 / 4. szám
Pető apró falu, kicsinyke település, tavaly júniusában Az iskolát részben a falu lakói építették FALURIPORT - SZERDÁN, DÉLIDÖBEN Napfényben fürdött Pető (Pefov), a kihaltnak tűnt aprócska település. Könynyen, hamar bejártam a helységet, hisz jószerével csupán egyetlen utcácskából áll a mindössze 119 lelket számláló kis falu. A települést a szomszédos Szécsénykovácsiból (Kovácovce) igazgatják. Szomor Béla, a helyi nemzeti bizottság elnöke petöi őslakos. — Lassú elmúlásra ítélt falu Pető — kesereg —, az utóbbi öt esztendőben nem épült ház minálunk, sőt nincs is kilátásban új lakás építése sem. A főutca foghíjas lesz, már most is több üres épület található minálunk. Ha igaz, a földműves-szövetkezet messziről verbuvált munkásai számára majd felvásárolja ezeket a megárvult portákat. A lakosok harminc százaléka éppen az ipolyvarbói (Vrbovka) székhelyű közös gazdaságban dolgozik. Mások meg ingáznak, az öregek viszont csak házaik körül, a konyhakertekben foglalatoskodnak. Pető nevét, legalábbis a szájhagyomány szerint, a települést egykoron birtokló Pető Andrásról kapta. Különben a falugazda Attila fia neves színművész volt Budapesten. A petöi gyerekek, s nem csupán az iskolások, hanem a pöttöm óvodáskorúak is naponta buszoznak, helyben ugyanis se óvoda, sem pedig iskola nincs. Bizony, sokszor késnek az autóbuszok, sőt ki is maradnak egyes jára— Nálunk lakott Frano Kráf, a jeles költő — büszkélkedett Lupták János tok, s ilyenkor, eshet az eső, vagy tombolhat a hóvihar, az apróságok sokáig a megállóban kénytelenek toporogni. A gyerekek korán kelnek, álmosak, nyűgösek, nem csoda, ha nem kívánják az eléjük rakott legfinomabb reggelit sem. S már fáradtan érkeznek az óvodába, vagy az iskola padjaiba. A tanító, szokta volt mondogatni gyerekkoromban nagyapám, a falu lámpása, s a kultúra fáklyavivője is. Nos, Petőn nincs pedagógus, hát a falu kulturális élete is régóta halódik. Estéiket — jobb híján — a televízió előtt töltik az emberek. Sok asszony örömére italbolt sincs a településen. Az alacsony, sátortetős házak zöme régebben épült. Csupán a kies falucska peremén áll egy palotának is beillő lakás. Hirtelen végeszakad nyugodt bámészkodásomnak: kenyérszállitó furgon kanyarodik ugyanis a nem túl régen befejezett vegyesbolt elé, s egyszerre megélénkül a falu. Azonnal csitri lányok segítenek a fiatal boltosnőnek behordani a friss, illatos pékárut. — Még csupán fél éve árusítok Petőn — újságolja később Demeter Gabriella üzletvezető —, naponta Szécsénykovácsiból ingázom. Hetente háromszor, amikor kenyér érkezik, nyújtott műszakban dolgozom. Nyáron, a legnagyobb kánikulában hetekig, egyetlen üveg üdítőt sem kaptam, s érthetetlen módon a Jednota nagykürtösi (Vefky Krtís) igazgatóságán nem fogadják el tőlem telefonon az árurendelést. A keresetemre nem panaszkodom, csak az ellátás lehetne jobb, bőségesebb. A helyiségben nincs szellőzőberendezés, az ablakokról, meg az ajtóról pedig hiányzik a biztonsági védőrács. Átellenben, az úttest túloldalán üresen áll a jókora iskolaépület. — Ebben a házban sajátítottam el — áll meg mellettem egy javakorabeli férfi, Lupták János — a betűvetés tudományát. S az oktatóm sem volt ám akárki: Frano KráT ismertetett meg az ábécével. Mindez az 1927—28-as tanévben történt, és ez idő alatt nálunk lakott és kosztolt a jeles költő-tanító. A kedves szavú 67 éves férfi végigkalauzol a falun, majd házába invitál. És ki se fogy a szóból, alig győzöm lejegyezni a szavait. — A faluba a két háború között több Detva, meg Banská Bystrica környéki család költözött — magyarázza —, többek között az én szüleim is ez idő tájt, 1920-ban kerültek Petőre. Én a rákövetkező esztendőben, már ezen az Ipoly menti településen láttam meg a napvilágot. Apámék jóságos emberek voltak, bárkin segítettek, mindenkihez volt egy kedves szavuk. A betegeskedő, tüdövészben szenvedő költőnek is azonnal hajlékot adtak. Frano Kral" kedves, melegszívű, barátságos ember volt. Esténként az ölébe vett, a térdén lovagoltatott. Volt néhány korhű fényképünk is róla, de a második világégés vérzivataros hónapjaiban szőrén-szálán eltűntek a fotográfiák. Lupták János negyedszázadon át a földműves-szövetkezetben dolgozott, már nyugdíját élvezi, de nem ül tétlenül, ölbe tett kézzel ma sem: kertjét műveli, meg egy idős, szomszédos nénit gondoz, ápol becsülettel. — A szüleim — emlékezik — Dél- Magyarországra készültek munkát vállalni, erre a vidékre magyar szót jöttek tanulni. Aztán ittragadtak, gazdálkodásba fogtak, s néhány év múltán már nekünk gyerekeknek kellett a szülőföldjükre menni, a szlovák nyelvet elsajátítani. Az iskolaépületet zömmel a falu lakói emelték, a telket is az egyik gazda bocsájtotta a köz javára. Körbevezet a kurtabajszú férfi a lakásban. Megmutatja, melyik szobában lakott Frano Kráf szlovák költő. — Két kézen meg tudnám számolni az ötven éven aluli embereket — gombolyítja tovább a beszélgetés fonalát —, a gyermekeink amint felnőnek, más vidékekre költöznek, pár év múlva nem lesz, aki a sírhelyeinket megássa. Nem zavarom tovább, elköszönök, s kihátrálok az ajtón. Már újfent csendes a falu, csak egy ház előtt a lugasban szöszmötöl egy hajlott hátú öregember. ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző felvételei 4
