A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1989-06-23 / 26. szám

••• Napjainkban a nemzetiségi kérdés egyre gyakrabban szerepel a világ tömegtájékoztatásának híranyagában, s ez nem egyszerűen a gyorsuló társadalmi mozgások következménye. A nemzetiségi léttel, a nemzeti kisebbségek vélt, vagy válós beolvasztási szándékaival, leglényegesebb jelük, anyanyelvűk kopásával, e közösségek emlékezetének — kultúrájának továbbélésével, alakulásával kapcsolatos elemzések és valóságot tükröző híradások a közelmúltig azért sem tartoztak gyakrabban a hírközlések anyagába, mert a meghatározó jelleggel bíró politikai elvek a szocialista közösségben teljes nézet- és álláspontazonosságot, bizonyos egyneműséget követeltek meg. A százszázalékos egység mindenáron való demonstrálása nem kedvezett a másságnak, így az etnikai sokszínűségnek sem, s inkább a sajátosságok feladását sugallta és az esetleges nemzeti, nemzetiségi érdekek: a nyelvtörvények, az oktatásügyi és kulturális szabadságjogok — tehát a nemzetiségi kollektív jogok igényében egyfajta elkülönülési igyekezetét, egységet megbontó nemkívánatos szándékot láttatott e gyakorlat. Ennek fokozatos felszámolása, valamint a tömegtájékoztatás nyíltságának elterjedése folytán egyre gyakoribb a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos hírközlés. A másság létjogosultságának elismerése és a helytelen nemzetiségi gyakorlat következményeinek felszámolása több esetben olyan érzelmi gátszakadást is eredményezett, amely egyensúlyzavarral fenyeget s a nemzeti kisebbségek politikai-társadalmi igényei, vélt és valós sérelmei gyakran — a régi gyakorlat csökevényeként — azonos, egyformán hamis értékelést kapnak a közvélemény számottevő hányadában, ami nem mindig a valóságból, inkább a tömegtájékoztatás bicsaklásaiból táplálkozik. E félreinformálás mindkét változata — a hurrá-optimizmus (minden nagyon jó és szép) és a szándékos borúlátás (minden rossz és tarthatatlan), mert nem tükrözi a valóságot — káros. A borúlátó, mindent befeketítő híresztelések a legtöbbször figyelmen kívül hagyják a nemzetiségi lét különbségeit. Pedig mekkora a különbség! A nemzetiségi problematika már csak azért sem azonos és azért is más és más minden országban (sőt még országon belül is különbözik az egyes nemzetiségek esetében), mert nem tehetünk egyenlőségjelet az egyes nemzeti kisebbségek történelmi fejlődése, létszáma, területi elhelyezkedése, szociális helyzete, összetartástudata, vagy a többség nyelvétől, kultúrájától, esetleg vallásától való különbsége közé. Egyet azonban minden bizonnyal megállapíthatunk: a nemzetiségi kérdés sem nálunk, sem máshol nem tekinthető egyszer s mindenkorra HB ■ ■■ hol a var r Kővár (Koláry) apró falu, s Nagykürtös (Velky Krtís) irányában nyelvhatár. Az egyik faluszéli takaros porta kapujában, ifjú anyukával diskuráló fiatal levélkézbesitö nem sok érdemleges adatot tud a falucska eredetéről, de ez, azt hiszem, érthető is, hisz nem idevalósi. — A település régmúltját nem ismerem — mondja kedves mosollyal —, ám jelenkorát, mindennapjait már a többi polgárral együtt élem magam is. Kovácsik Margit négy esztendeje postás, félműszakban dolgozik, a küldeményeket a nagycsalomjai (Velká Caiomia) postahivatal­ból hordja naponta. — Újságokra szívesen előfizetnek az em­berek — magyarázza —, a rádió meg a televizió mellett ugyanis sok családnál épp a sajtó biztosítja a napi hírforrást, s a kultúrát. Annak pedig, aki netán megirigyelné a mun­kámat, elárulom: havonta 1 030 koronát keresek, s ezért, ha bírom, a csomagokat is elcipelem, kézbesítem a címzetteknek. — Úgy tudom — veti közbe a mellettünk álló, gyermekét dajkálgató fiatalasszony —, hogy Jakus Vince foglalkozik múltrögzitö krónikairással. Arra, odébb, a főtéren, a ha­rangtoronynál lakik — igazit útba készsége­sen. Jakus Vince vállát már hetven esztendő nyomja, ízes beszédű nyugdíjas pedagógus, kereken harminc esztendeig tanította a kő­vári meg a környékbeli gyermekeket az anya­nyelv szeretetére, a betűvetés tudományára. Szíves szavú ember, hellyel, felesége pedig pár perc múltán illatos kávéval kínál. — Krónikánkat a néhány éve elhalálozott kollégám, Török Gábor kezdte el írni — teszi elém a vaskos kötetet —. jómagam tőle átvállalva folytatom a megkezdett munkát. Helybéli vagyok, itt jártam iskolába, s egykori tanítóm, Fajtlík Antal rengeteg érdekes tör­ténetet mesélt a falunk történelméből. Fel­nőtt fejjel elhatároztam: mielőtt végleg fele­désbe merülne papírra vetem, megörökítem fiaink, unokáink s az utókor számára mind­azt, amit kies településünk múltjáról hallot­tam, meg olvastam. A falu neve Árpád-kori oklevelekben is felbukkan. Az első, 1244-böl származó ok­irat a Kővári családot megalapító Hunt nem­zetségbéli Miklós fia Pázmány birtokaként, s Terra-Koarszeg formában említi a települést. A későbbi századok folyamán Kuar, majd­­meg Kuarszeg, Kówár, s később Kohar néven jegyezték az aprócska Ipoly menti községet. Régebben a faluhoz tartozott a Magyaror­szághoz került Kiskóvár és a Szobok-puszta is. Egykoron kővár is állt a falu közepén. Egyik alagútja a kékkői (Modry Kamen) várral biz­tosított föld alatti, titkos összekapcsolódást.-t- Egy — a gyerekkoromban még sokat emlegetett romantikus történet szerint — anekdotázik szives vendéglátóm — a nyo­­masincs vár legmélyebb, legeldugottabb pincéjében rejtették el a környék hatalmas urai, aranyeke, hat aranyökör és egy arany­béres formájában a vidéket elözönlő török hordák elől vagyonukat. A helyről készült rajzos írást pedig megsemmisítették ... Kis­iskolás koromban még ezekben az alagút­­garatokban bújócskáztunk, játszottunk. Egy bizonyos: amikor a szomszéd házépítésbe fogott, az alapásásnál tekervényes pince­­rendszer nyomára bukkantunk. A húszas évek elején házak kerültek a hajdani vár romjaira, s talán éppen itt, ahol most a házam előtt a nagyforgalmú út szeli ketté a falut, erre pompázott a kővári kővár legim­pozánsabb díszterme. A múltban sokat szenvedett a község: hódító hadak porig rombolták, lakóit rabszíj­ra fűzve elhurcolták, máskor halálos szörnyű kór, majdmeg tűzvész tizedelte lakóit, a 4

Next

/
Thumbnails
Contents