A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-16 / 25. szám
buszmegállóig is bőrig ázik az ember. Lehet, hogy a májusi eső aranyat ér, de nekem most mindenképpen ügyetlenül jött. Vagy tíz perce álldogálok már a fővárosi nagyáruház kirakata előtt, de mintha sohasem akarna vége szakadni a zápornak. Egyre türelmetlenebbül nézegetem a karórámat. Hirtelen egy ifjú hölgy fordul hozzám: „Ha csak az eső miatt áll itt, segíthetünk." Megdöbbent a hirtelen ajánlat, de a fiatal nő már nyitja is az esernyőjét és odaadja. „Majd visszaküldi, nem tesz semmit. Rajtam is segítettek már így." A mellette álló férfi — akiről nem tudom, hogy a hölgy férje-e vagy „csak" barátja-e — egy cédulát kotor elő és ráfirkantja a címét. Megköszönöm a segítséget. Ök is, én is elindulunk. Ök a férfi ernyője alá bújva, egymáshoz simulva. 5. Múltidéző Hónapok óta súlyosan beteg a kis híján nyolcvanéves szomszédasszony. Naphosszat a karosszékben ül és az ablakot nézi. Az ablakon át az eget látja, az úszó felhőket, a családi ház övezte kertet. Lánya — aki kénytelen kelletlen fizetetlen betegápolási szabadságot kért a munkahelyén — időnként megszólítja: „Hogy vagy, mama?" A mama ritkán válaszol; inkább csak néha-néha föi-fölröppen ajkáról egy-egy szó: „Vigyázz, elesel! Barbara, vigyázz!" A család ismeri már ezeket a szavakat. A mama az ablakot nézi, de túl lát rajta. Ez az az ablak, amelyikbe az egész világ belefér. A gyerekkor, amikor még boldog volt. Lánysága röpke évei. De főleg a felnőtt koré, amikor a lányait nevelte és unokája, sőt dédunokája született. Az ablakon túlra pillantva, most is őket látja, velük beszélget. Rájuk mosolyog, megsimogatja a fejüket. A betegség, a depresszió — amely bilincsbe veri az öregasszony szívét — néhány pillanatra enged a szorításából, és az arcán tétova derű suhan át. Meddig még? 6. A diskurzusainkról A minap liptói túróra, vagy ahogy a köznyelvben mi is mondani szoktuk: brindzára volt gusztusom. De hát a gusztus és a valóság nem ugyanaz! Május ide, május oda, egyszerűen nem kaptam liptóit. Igaz, megtudtam viszont, hogy miért nincs. Olyan egyszerű az oka, hogy magamtól nem is mertem rágondolni. Azért, mert az elárusítónő vállrándítva kijelentette : nincs. Hogy miért nincs a liptói havasok hazájában ? Mert nincs ... Nekem bosszúságomban az a vicc jutott eszembe, amikor Kohn bácsi panaszkodik, hogy ráfizet a szatócsboltjára. Hétfőn, mert hétfőn ki vásárol; kedden, mert hét eleje van; szerdán, mert hét közepe van, és így tovább. Vastag aranyláncára pillantva gyanakodva kérdi a barátja: Na és mikor nyereséges a bolt? — Szombaton és vasárnap, amikor zárva tartok! — felelte az öreg ... Szó ami szó, a mi „boltunkat" nézegetve is tűnődhetünk: vajon nem kellene-e bezárni, hogy nyerjünk rajta? Mindezt csupán azért említem, mert egyre gyakrabban fordul elő, hogy ismerősök, ha találkoznak, óhatatlanul panaszkodni kezdenek. Tulajdonképpen nem is szándékosan, hanem az élet hozza így. Beszélgetés közben egyszer csak azon veszik észre magukat, hogy már jó ideje a helyzetükön keseregnek ... El kell ismernem: megértem a panaszokat. Egy cseppet sem csodálkozom, hogy a családi helyzet taglalásánál — az itt-ott tapasztalható kötelező dicsekvésen túl, — rögtön a napi megélhetési problémák, a gyerek új cipőjének ára. a rezsi, a heti étrend összeállításának gondjai kerülnek terítékre. A munkahellyel sem jobb a helyzet, mert itt a főnök és a munkatársak viszonya, az önzés, a csekély fizetés, a rossz munkakörülmények, a rugalmatlanság borzolják a kedélyeket. Utaltam már arra is, hogy nem öröm az üzletjárás sem. Nemcsak azért, mert jómagam nem kaptam például liptói túrót, hanem azért sem, mert az egyliteres tejeszacskóban jobbára még véletlenül sincs egy liter tej; a sarkon vásárolt és csokisnak csúfolt jégrúdon pedig a barna öntet annyira sápadt, mintha eleve sárgasága lenne. Nomeg az is csupán az én földhözragadt, ósdi agyam szüleménye, hogy például a fogkrémes tubusnak is fogpasztával, nem pedig negyed részt levegővel kéne töltve lennie — új néven és valamicskével magasabb árért, mint korábban a színültig töltött. Az olykor kesergéssé fajuló társalgás közben a pihenéshez, a kikapcsolódáshoz érve már csak egy legyintésre futja: kinek van erre manapság ideje ? Ott a bevásárlás, a főzés, a takarítás, a kiskert, a fusizás. Olvasni, sportolni, színházba vagy moziba járni? Ugyan kérem! Ha energiából olykor-olykor futná is, sok esetben a pénztárca szab szigorú korlátokat. Ezek után pedig legyünk megértőek a közlekedés gondjait, a szolgáltatások színvonalát, a még tavalyelőtt feltúrt járdák állapotát, vagy akár az új gépkocsiárakat illetően ... Nem titok, hogy ezt a sort akár a végtelenségig lehetne folytatni. Mert ide tartozik az is, hogy az új lakásra esztendőket kell várni, hogy kuporgatni kell az új hűtőszekrényre, hogy az átlagos fizetésből nemigen tanácsos színes tévéről, videóról, személyi számítógépről álmodozni... Jobbára ezekről a kérdésekről társalognak az emberek buszmegállóban, vasútállomáson, üzletekben sorakozva. Nomeg arról, hogy az áruellátás, a választék miért lett annyira szűkös, az utóbbi egy-másfél évtizedben miért romlott szemmelláthatóan a gazdasági helyzet, merre és mi módon lehet kijutni a gondok sűrűjéből, s egyáltalában van-e elfogadható válasz ezekre az úton-útfélen adódó kérdésekre ... Érdekes, hogy az effajta diskurzusoknak jobbára itt szakad vége. Jön az autóbusz, csörög a telefon — és a kérdések megválaszolatlanul maradnak. MIKLÓSI PÉTER V Pfibyl felvétele A fölülmúlhatatlan észlelő A finnek számára Paavo Nurmi a szimbólum. Az inkább kis termetű, sovány, fáradhatatlan, fürge, örökfiatal sportoló, aki példájával nemzedékeket nevelt. Rákóczi Lajossal való első találkozásom első benyomása: hogy sportember a javából. Benne a gyorsasággal és kitartással egyesülő tudatos, cselekvő igyekezet. Más, mint életmunkatársa, Bartalos Menyhért. Bartalos állva összpontosító pásztortípus: hosszan megnézi a tehenet, de már előre látja a belőle ígérkező borjakat, sőt még azok tejtermelését is, és mást is így néz: a búzát, a gyümölcsfákat, a szőlőt. Sohasem siet. Rákóczi Lajos a pihenésében összpontosít. Munkaterve átgondolt, a megvalósítás példás. A növénynemesítésben az időjárás gyakran beavatkozik a munkánkba. Ő a fürgeségével, jókedvű határozottságával, példájával mozgósítja a környezetét. Az emberek vele érzik: „amit teszünk, a miénk". Egyéniség, mégis mindig közösségi elvek vezetik. Szüleitől nemzedékek kultúráját kapta. Az ifjúság küszöbén állt be Venény Lajoshoz „kölyöknemesítőnek". Venény Lajostól nemcsak szakismereteket kapott, hanem az esztétika kincsesházát és az élet csodálatát is. Venény Lajos elsősorban nézni tanította Rákóczi Lajost. Rákóczi azóta is nemcsak szemlél, hanem észlel is. Nem hiszem, hogy Európában akad még egy ennyire tökéletes nemesítöi szem, mint Rákóczi Lajosé. Szabó Gyula „nyaraló" munkatáborozásai Venény Lajosnál Rákóczi Lajossal megismertették a képzőművészeti alkotás gondolatmenetét és felkeltették az eziránti lelkesedését. De a legfontosabb, amit Rákóczi Lajos kapott: a humánumot, az emberiség szolgálatáért való nagy lelkesedést. És ami ennél még több: a gyakorlati megoldásokat. Hogy mik ezek: A cirokban sikerült a kristályosítható cukrot 17 %-ra emelni. De a cukorcirokból (nem a sósszigetiek mulasztásából) ipari növény nem született. A hazai tésztaipar nyersanyagából, a durum búzából most lesz — ha lesz — több zökkenő után néptápláló valóság. A minőségbúzáink előállítása magán viseli Rákóczi Lajos évtizedes technológiai munkájának eredményét. Venény Lajos a dinnyében a szegény ember vitaminellátását látta. Rákóczi Lajos a dinnyéből megalkotta a széles néprétegek boldogulását. Megszűnt a dinnyebehozatal. Rákóczi Lajos nemcsak korábbi és értékesebb új fajtákat nemesített. Megtanította az embereket dinnyét termeszteni, szabadban, fólia alatt és fóliazsákban is. A családok ezrei pedig felépítkeztek belőle és fel is öltözködtek. Venény Lajosék barátja Szabó Gyula alkotóművész viszonylag fiatalon hunyt el, mert a művészek életmenetének gyorsabb a fordulatszáma. A sósszigetiek igyekezetéből Szabó Gyula életműve már nemcsak a Nógrádi és Csallóközi Múzeumot díszíti, hanem a termelőink helyiségeinek százait. Rákóczi Lajossal beszélgetve a növénynemesítés ugyan állandó eszmecsere tárgya, de mindig előhozza: így dolgozott Szabó Gyula, és ezt meg ezt alkották az újak: Bácskái, Dúdor, Nagy János, Lipcsey. Rajtuk a szeme. Amíg élnek, biztatja őket, távozásuk után bárkinél inkább ápolja hagyatékukat. Rákóczi Lajos most is sokat dolgozik. Ki tudja, mikor olvassa a kedvenceit: Illyés Gyulát, Sütő Andrást, Nagy Lászlót, meg persze az itthoni Írókat is. Több mint negyven éve tart a barátságunk. Mindig volt biztató szava számomra, nélküle nemcsak az én életem, másoké is szegényebb lett volna. Kívánom a 60 éves Rákóczi Lajosnak, hogy még sok gazdag évet tölthessen családja és munkatársai körében, boldogságban, jó egészségben, mindnyájunk örömére. SZAMÁK ISTVÁN 13
