A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-16 / 25. szám
t ujxrir. rrm mfmmxss Tbb*tk*s (4bc fpwn fkfmf Jm-----------------------—,-----,----» -».........».... .............. —..rn----fccifc «Urr*. */» * ím itt ***** «Mv Az első díszes kiadásról készített fényképfelvétel .. az kinek tetszik..." Július 14-én nemcsak a franciák, sokan mások is megemlékeznek a 200 évvel ezelőtti, korszakalkotó eseményről, a nagy francia forradalomról, mely a párizsi börtönerőd, a Bastille elfoglalásával és lerombolásával kezdődött. Ilyenkor a legtöbben mindjárt dúdolni, fütyörészni kezdik a forradalmi dalt, a franciák nemzeti himnuszát, a Marseillaise-t. Illik persze tudni, hogy a börtönerödöt a forradalom kezdetekor, 1789-ben rombolta le Párizs" népe, a dal szövegét és zenéjét pedig 1792 tavaszán alkotta Rouget de Lisle mérnökkari tiszt, amikor a marseille-i önkéntesek a királyságot megdöntő népfelkelés harcosaiként Párizs ellen indultak. A Bastille lerombolásának emléknapja csak a harmadik köztársaság megalakulása, 1880 óta a franciák állami ünnepe, és a marseille-i önkéntesek indulója is csak azóta nemzeti himnuszuk. Hogyan lett ismert a Marseillaise nálunk? Tájainkon, a mai Szlovákia területén a köznemesek meg a jobbágyok sorából nevelődött tisztségviselők, papok és polgárosodó iparosok akkoriban nagyon is friss érdeklődéssel figyelték a franciaországi történéseket. Nem számított egyedi esetnek, különcnek az ateista, kétkedő szellemű galántai gróf. Fekete János, aki Voltaire-rel levelezett. Mások is élénk kapcsolatot tartottak a franciákkal. Első irodalmi folyóiratunk, a Kassán (Kosice) alapított Magyar Museum szerkesztője, Batsányi János 1789-ben írott versének egyik sorából szállóige lett: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!" A nagyobb városokban olyannyira eleven volt az érdeklődés, hogy az udvar bártfai (Bardejov) besúgója, Almássy Ignácné a kővetkező évben már politikai hozzáértéssel irta a jelentésében: „Jakobinusnak mindazt tartom, az kinek tetszik az francia constitutio." Tetszett a köznemesek sorából valóknak is, mert nevükben Ócsai Balogh Péter már korábban megfogalmazta: „A Habsburgok örökösödési joga II. József törvénytelen uralmával megszakadt, ha akarnánk, köztársaság lehetnénk." Tetszett a modori (Módra) 12 születésű, Jénában, Wittenbergben tanult alispánnak, Hajnóczy Józsefnek is, aki a francia forradalom eseményeit részletesen ismertette a Bécsben megjelenő Hadi és Más Nevezetes Történetek című újságban. Sokaknak tetszett, mert különben a már említett besúgó 1793-ban nem írta volna: „Titokban már Kézsmárkon is szabadság vagy jakobinus klubokat tartanak, félni kell, hogy a vidéken polgárháború tör ki." És nálunk nemcsak a forradalom a köztársaság eszméje tetszett, hanem a Marseillaise is. Alighogy elterjedt a franciáknál, még abban az évben lefordította latinra és szlovákra Árva megye akkori alispánja, Abaffy Ferenc. Magyarra később, 1793-ban fordította le Verseghy Ferenc, a felvilágosult szellemű papköltö. Első sorának magyar szövege így hangzott : „Édes hazánknak szent szerelme ..." Leginkább azonban, s a leghangsúlyosabban az utolsó három sorát zengték: „Rontsunk, rontsunk / e vérszomjúkra, / vagdaljuk halmokra!" És 1795 tavaszán, amikor a budai Vérmezőn kivégezték a jakobinusok főbb szervezőit, közülük az egyik, Szentmarjay Ferenc, a zempléni földbirtokos-köznemes, ezt fütyülve indult utolsó útjára. Később sem kopott el ennek a forradalmi indulónak a varázsa, népszerűsége. Bár a múlt század végén már nem az eredetiből fordított verssorokat, hanem a debreceni szerkesztő, Gáspár Imre, illetve a szocialista szellemű író és költő. Csizmadia Sándor szövegét énekelték. Leginkább munkásgyüléseken. Az ifjú, inaskorukra visszaemlékező munkásmozgalmi és pártharcosoktól magam is hallottam, hogy valahányszor bosszantani akarták a rendőröket, a csendőröket, összebeszéltek, s az utcán, a téren szétszóródva, előbb egymást váltva, majd mindenfelől egyszerre fütyülni kezdték a Marseillaise-t. HAJDÚ ANDRÁS Reprofotó: Hajdú Endre 1. A lokálpatriotizmusról A városok arcán látszanak az öröklött vonások. Az évszázados történelem nyomai éppen úgy, mint az egyedi erények. Még akkor is, ha botcsinálta műépítészek nemegyszer megpróbálták már korszerűvé alakítani, magyarán szólva: megmásítani a városok képét. Sok helyütt időben lefogták az érzéktelenül beavatkozó kezeket, másutt pótolhatatlan károkat okozott az avatatlanok vagdalkozása. Városaink többsége azonba így is őrzi a különböző korok emberének Ízlését gondolkodását, világlátását és kapcsolatát a természettel ... Őszintén szólva, egy-egy város képe arról is tudósít — legalábbis engem —, hogy milyen fokon áll a közélet demokráciája. Beleszólhat-e környezetének alakításába az ember, kíváncsi-e véleményére a hosszú távú terveket készítő hivatali apparátus; avagy csupán kénytelen-kelletlen alkalmazkodnunk kell a megkérdezésünk nélkül kialakított körülményekhez? Márpedig e tekintetben is legyünk őszinték: hazánk városainak zömében — az elmúlt évtizedekben — jócskán épültek olyan hivalkodó épületek, amelyek szinte mementóként hirdetik majd a gigantománia gőgjét, amelyek — esetleg egész lakótelepek képében — mérges kelésként csúfítják a városok képét... Országjárásaim során úgy tapasztalom: ha a város fejlesztése, történelmi és művészettörténeti értékeinek megőrzése, arculatának kialakítása csak egy szűk réteg mindenható privilégiuma, akkor a városlakók reakciója általában az elutasításban, a közönyben, esetenként a vandalizmusban nyilvánul meg. Ennek nyomaival léptennyomon találkozni. Néhol minimális figyelem sem jut a közterületekre, a városrendezési elképzelések mérlegelését — a korábbi évek városkép-alakító gyakorlata alapján — az emberek zöme meddő időtöltésnek tartja. A teljesség kedvéért azonban azt is el kell mondanom: az utóbbi időben a városok vezetői mintha kezdenék belátni, hogy a leginkább érintettek: a városlakók részvétele nélkül nemigen születhetnek a lakosság igényeivel találkozó döntések. Városaink csupán úgy vethetik le tucatarcukat, ha azok jövőjének tervezése az ott élők szépérzékére, hagyománytiszteletére, a műemlékek védelmére, az objektív történelmi tények respektusára épül. Csak akkor lesz karaktere, egyéni arca a településnek, ha a mában a tegnap megbecsülése is érződik; ha az embereknek szülővárosuk, lakóhelyük arculatát éppen olyan gonddal és szeretettel van joguk formálni, mint a saját otthonukat! És hogy miért lenne jó, ha egyre több helyen volna valóban közügy a városok képének alakítása, azt aligha kell bővebben részleteznem. „Pusztán" azért mert a történelmi korok és a jelen kultúrájának ölelkezéséből születő, illetve az ott élők igényeire formált és az ősök hagyományait tisztelő lakóhely jó közérzetű, egészséges lokálpatriótákat nevel. A múlt becsülete és a valahová tartozás érzése pedig mindig és mindenütt biztonságot ad az embernek. 2. Realitás A szikrázó májusi napsütésben a kutya a napsütötte házfalnak dörgölődzött. Nyilván a hátát melegítette. „Jól van, barátocskám!" — mondta a gazdája szeretettel. A 213-as trolibuszra vártak. Az öregúr is a nap felé fordította az arcát, neki is jólesett a meleg. „Hová, hová?" — szólította meg őt egy magakorabeli ismerős. A kutyatulajdonos úgy tett, mintha nem hallotta volna. A kérdés azonban megismétlődött, illett hát felelni. „Csak néhány megállónyira" — jött a száraz válasz. „Talán a Zergehegyre ?" Az erőszakos kérdező végül kikényszerítette a választ. „Az állatorvoshoz megyünk. Tudja, nagyon öreg már ez a kutya. Olykor enni sem tud rendesen és fájdalmai is vannak szegénynek." Több kérdés nem hangzott el, jött a trolibusz. A kutya elfészkelődött a troli hátsó peronján és pihegett. Az öregúr a belvárosi házak elsuhanó, kopott falait nézte. Arcára kiült a bánat. 3. Köznapi politikum Gondolom, sokan emlékszünk még azokra az időkre, amikor a szocialista országokból érkező hírek zöme sikerekről számolt be, amikor az ilyen-olyan eseményekről szinte kivétel nélkül dicsérő jelentések fogalmazódtak. Bármi történt hazánkban, a Szovjetunióban vagy a baráti országok bármelyikében, azt pozitív jelzőkkel illett minősíteni. Manapság már nyilvánvaló, hogy sokat ártott ez a teljesen fölösleges lakkozás. Torz képet festett a világról, s az emberek végül azt sem hitték el, ami igaz volt. Mára változóban a kép: akarva-akaratlanul itt van az objektív igazságok, a reális felmérések és a hibák felfedésének időszaka. Egyre inkább feltárulnak a (közelmúlt hibái, egyre jobban látszanak a jelen bajai. Úgy tűnik, végleg lejárt a szembekötősdik és a mellébeszélések ideje. Rajtunk is múlik hát: mikorra és meddig jutunk el az őszinteségben, a szókimondásban! 4. Meglepetés Délután öt óra. Zuhog az eső, mintha dézsából öntenék. A kapualjtól a
